Azt hizem rájöttem, hogy egy rakás frusztrációm/agrsszióm/a peeszimizmusom a viszont nem szeretettségemből adódik. Tudom, ez így rettenetsen száalmasan hangzik, de én amúgy is olyan rettenetesen szánalmas egyén vagyok. Na jó nem. Mostanában(hahaHA) nem érzem magam anynira annak(bár gondolom csak idő kérdése az egész,höhöHÖ), végülis csak az egyik infó ZH-t rontottam el végzetesen.
Összevesem N-nel, nem tudom teljesen szó szerint leírni, de a lényege az volt, hogy nekem könnyű,mert anyám meg apám is valami ősértelmiségi foglalkozást űz(talán nem, de ősidők óta ugyanazt csinálják) és soha nem voltak anyagi gondjaink(ez azt hiszem nem is igaz) aminek örülnöm kéne, de különben is teljesen elkényeztetett vagyok, és a diplomámmal is nevetségesen csoró leszek (ezt nem mondta,de nyilván gondolta, és még az oktatóink is tisztában vannak ezzel, rólunk nem is beszélve,legalább szorult belénk valami egészséges önkritika/szkepticizmus vagy mi a frász), ő pedig nem akarja a gyerekét valami olyannal kínozni amit nem is szeret(tanulni se szeret/akar sőt semmit sem de ez egy ki nem mondott és lényegtelen részlet),mellesleg pénze sem lenne (JA PERSZE). Más szóval fogjam be azt a nagy és kényes pofámat a lakásomból. kackackac.
Ó hát. Köszi.
Egyébként nem értem a SZáz év magányt miért tarják olyan magas színvonalú irodalmi alkotásnak? Mindneki dug mindnekivel, mondjuk még csak a felét olvastam,szóval lehet ez uán fognak történni a nagy dolgok, és nincs is jogom még ítélkezni.
A Morrisons operában úgy bevertem a fejem,hogy még midnig fáj néha. Miért nem gondolnak a magasakra néha? Amúgy ott mindneki olyan furán alacsony... vagy nem tudom,de idegesítően abnormálisan Góliátnak éreztem magam. Szegény A. randiját vagy 3-szor megzavartam a telefonálgatásommal,mivel egy 3 perces sétát vay fél óra alatt siekrült megtennem, de a fiúnak még csíkos zokniban és magassarkúban is tetszik, tehát úgy is mindegy.