Egyszer lehet, hogy befejezem a depresszió posztokat, csak ez most eléggé kitölti az életem, és hát nem jó értelemben. Tehát tegnap előtt óta már azt is tudom, hogy nem depresszióm van, nem csak depresszióm van, mit tudom én, még nem sikerült olyan jól tájékozódnom a kérdésben, meg ezek a trollkodó szójátékok is viccesek egy percre (se), hanem borderline személyiségzavarom.
Néha azon gondolkodom, hogy lehet, hogy ez nem is nagy ügy, na és akkor mi van, egy moody bitch vagyok, Churchill meg Kossuth is annyi alkohollal élték túl az életüket, hogy én attól már rég meghaltam volna, nekem meg rossz a kedvem, és akkor mi van? De most, hogy az egész értelmet nyert, hogy már értem az összes hangulathullámzásomat, hogy miért fekszem a Balcsi parton a legkedvesebb emberekkel és vagyok olyan szomorú, hogy alig lehet kibírni, most, hogy ezt értem, most mi van? Segít valamin? Megváltoztam? Meg fogok változni? Értem magam? Miért vagyok ilyen? Miért nem lehetek olyan, amilyen lenni akarok?
Szerintem még a szüleim is olyan döbbentek, hogy az állandó borzalomban élő anyám is elfelejtette azt mondani, hogy _jesszusmária_ vagy _tejóisten_, mondjuk én is elfelejtettem bármit mondani. Apa elfelejtette megkérdezni, hogy elintézni ezt vagy azt... és minden csak egy csend. Most mi van velem? Hogy megy tovább az életem?
Nekem csak Mathilde jut eszembe tegnap este óta (többek közt mert a napokban volt kb 6 éve, hogy megismertük egymást), másrészt persze mert feldobta az egyik képet amit 5 éve csináltam Párizsban.
Ez Mathilde, nem valami jó ez a fotó, és nem is ez a lényeg. Szerintem nagyon sokat mond valakiről, hogy nem azon gondolkodik, hogy nem jó ez a kép, hanem hogy kedves vagyok, és gondoltam rá. (de ez most nyilván nem arról szól, hogy kedves vagyok meg hasonlók, meg minek is magyarázom) Szerintem Mathilde az egyik legvidámabb ember akit ismerek, olyan végtelenül pozitív és vicces és funn, és én egyszerűen csak olyan szeretnék lenni, mint Mathilde. Az egyik kedvenc történetem róla, hogy amikor egyetemisták voltunk állandóan bézs vagy vajszínű converse-ben jársz, szerintem volt neki vagy 5 mert a szülei kiborultak, hogy hogy néz ki a cipője és vettek neki újabbakat. Egyszer az anyukája kidobta a legrondábbat, de fogalma se volt, hogy az nem is a legrondább volt, csak belelépett valami pocsolyába amikor voltunk egy szabadtéri piacon (lol), és olyan mérges lett, amikor megtudta, hogy kidobták a cipőt, hogy bejelentette, hogy velem nem basztok ki, és a legcsúnyábba ment legközelebb haza Párizsba. Valamiért imádom ezt a történetet, imádom, hogy francia és felérhetne az összes francia sztereotípiához (a bordó meg piros körömlakkhoz fel is ér), erre ez a lány a leglazább, szuper különleges dolgokat vesz magának mindenféle random piacokról, mint a farmer aminek a két oldala két különböző oldalon különböző csíkos.
Ezzel valószínűleg egyáltalán nem tudtam megragadni amit mondani akartam, de úgyis csak azt akartam mondani, hogy nem ilyen akartam lenni. Nem ez akartam lenni. Nem a laptopom előtt akartam sírdogálni a napsütésben mert fogalmam sincs mi lesz velem és a frusztrációtól, hogy nem tudok aludni, túl sok kávét iszom és a bányában se haladok rendesen. Mármint jó jó, nem tudom, hogy mi akarok lenni és hogy akarok lenni, de mióta az unokatestvéremmel nem beszélek, valahogy jobban tudom, hogy mit szeretnék a barátaimtól, és én milyen barátnője szeretnék lenni a barátnőimnek, és ez is ijesztő, de azért nagyon jó érzés.
Tegnap találkoztam a kis barátaimmal akiket nagyon rég nem láttam, és akik nagyon sokáig vártak arra, hogy gyerekük lehessen, annyira jó volt, jesszusom.
Nem tudom. Valami mélyeszántót akartam írni, de most már elfogytak a reflexióim bármiről, és végülis úgyis csak ennyi van.
