Kis szingli nyomorhatározó

Mindenki blogján olyan boldogságokról van szó, hogy csak kapkodom a fejem (meg mondjuk ez is a napi örömforrásom, még ha őszintén egy kicsit csodálkozom is, hogy hogy nem vagyok irigy? lehet, hogy mégse vagyok teljesen romlott? )  viszont én most azért hű maradok magamhoz, hogy ne érjen senkit meglepetés, meg amúgy is, nem tudom, hogy kell máshogy.

Emlékszünk még a viszonylag borzalmas fiúról úgy három héttel ezelőttről? Én sajnos igen. Pár napja felvette velem a kapcsolatot azügyben, hogy vissza tudnám-e adni az elektromos cigijét. Egy darabig nem válaszoltam, mert nem tudtam, mit írjak (nem? anyád hogy van? látni se akarlak?)  és aztán megláttam facebookon a legjobb részt, amiről eddig nem volt szó: a nő még terhes is! terhes!
eszem megáll.
Amúgy tudom, hogy ez már egyáltalán nem az én dolgom, gondolnom se kéne rá, de rég fogott el ilyen... undor? kiábrándultság...? nem is tudom.

Jó, tudom, mikor fogott el ilyen undor: amikor anyukám kb 10 évesen elvitt egy disznó szem boncolásra, és amúgy tudtátok, hogy a szem puha, majdnem mint egy zselé? Vagy hogy folyik belőle a csarnokvíz meg minden? Én mondjuk 10 évesen pont nem annyira, borzasztó volt.

Amúgy az egyik barátnőm nővére blogot kezdett az expasijairól, érdekes, vicces, nézzétek meg. :)) Ha őszinte leszek persze sajnálom, hogy nem én találtam ki, de az enyémet úgyis fél posztban össze lehetne foglalni, mutatom (a teljesség igénye nélkül):

a teológus: nem szerettük egymást, de jó volt a szex meg igazából élveztük egymás társaságát
az exfiú: azt hiszem, szerettük egymást, de marhára nem működött, a szex is olyan so lala volt
a kedves brácsás Martin: marhára oda voltam érte, aztán pár hónap után kiderült, hogy nem is akart tőlem semmi komolyat
a konyhabútoros fiú: vele először szex ügyén találkoztunk, ami jó volt, aztán a második randin már reméltem, hogy nem csak szex lesz, kivéve, hogy utána nem volt több randink, egészen egy évvel későbbig, amikor megint minden elintéződött a szexszel, és én ekkor már nem akartam többet találkozni

Fabian, a titkos szeretőm: vele amúgy először nem tudtam, hogy mi ügyén találkoztunk, aztán kiderült, hogy nyitott kapcsolatban van, (ezt is ki hiszi el, na mindegy) de még ennek ellenére is találkozgattunk több mint egy évig, én én végig nem akartam tőle semmit csak szexet (ami király volt, és olyan illedelmes, hogy állandóan megkérdezte, hogy ezt vagy azt szabad-e, mondom, Nyugat-Európában mindenki roppant illedelmes), és most pár napja el kellett búcsúzni mert vissza költözött Hamburgba, és én ekkor egy pillanatra nagyon sajnáltam ezt, mert abban a pillanatban rájöttem, hogy marha szexi volt a borostája is
közben meg ez a temetési vállalkozó fiú (lol), akiről aszittem, hogy esetleg majd a fiúm lehetne talán valamikor aztán kiderült, hogy menyasszonya van, és hamarosan gyereke is lesz

Ok, jó, befejeztem, mert az egész egy felfelé ívelő tragédia. Holnap majd ruhákról lesz szó, vagy körömlakkokról, de valószínűleg inkább csak könyvekről.

Mit gondolt a költő (semmit)

Mármint mit gondolt a költőnő?
Amúgy én mondom nektek, semmit, és szerintem ezek a legrosszabb versek, amiket valaha látott szakavatatlan szemem.

Kezdjük ott, hogy van ez a kis titkos hobbim, hogy kortárs modern insta verseket szoktam néha olvasni, amikbe bele lehet nézni amazonon, google books-on vagy akárhol, esetleg letölteni a komplett könyvet, mit tudom én. Mivel ugye semmit nem értek a témához, nagyrészt csak abban mérem a versek minőségét, hogy szép-e, amikor elolvasom, valami örömet okoz-e, és ha húszszor újra akarom olvasni, akkor az azt jelenti, hogy biztos szép, nem?
Aztán sokáig azt hittem, hogy nem tudok verseket olvasni angolul, mert nem értem, és persze, van is, amit nem értek, habár feltehetőleg azóta elég jól megtanultam angolul, de még így is van amit nem értek. Aztán meg van, akit sajnos értek.
És akkor itt jött Sophie Hanna, aki egy youtuber*, bár ezen a téren egyáltalán nem ismerem a munkásságát, csak felugrott a videója az ajánlottak közt, amiben erről a remekműről beszél, és egyszerűen annyira cringe volt, már elnézést, hogy ezt a nagyon woke millenial szót kell használjam, de na, a szekunder szégyenérzetem az első három percben kb... elsorvadt. 
(Itt most elnézést kell kérnem az angol nyelven nem beszélő olvasóimtól, de ezen remekművek lefordítására inkább nem vállalkozom, és ajánlom figyelmetekbe a Könyvvizsgálók blogot, ott az enyémnél egyébként is sokkal intelligensebb tartalmak vannak)

Ezt most csak úgy itt hagyom, ha valaki nem akarná ezt a bejegyzést végigolvasni, hogy mégis tudja miről beszélek. Mint ugye tudjuk, hogy nem vagyok angol anyanyelvű, de ez mégis annyira... borzasztó, hogy lehet, hogy felröhögtem amikor olvastam. (41.old)

De kezdjük az elején, mert amikor az itt következő művet elolvastam, azt gondoltam, hogy ezt nem gondolhatja komolyan, ugye? Ugye? Ennél biztos lesz jobb? Vagy másmilyen? Mit tudom én, csak valami, AKÁRMI történjen már.

 

Mi ez a sok felkiáltójel? Mik ezek a rímek? Miért jut eszembe az a szó, hogy gyerekes? És mi a mondanivaló? Az alvás? Jesszuska. Aki valami szépet akar hallani, ajánlom a Bear's Den Elysium című dalát. Én amúgy mindig olyannak képzeltem a költészetet aminek van valami mögöttes tartalma vagy én nem tudom, többféleképpen értelmezhetem, van valami mélyebb gondolat, és én komolyan keresem a gondolatot, de mintha nem lenne. 

Az előző vers(ek)nél azt kérdeztem magamtól, minek erőltetni ennyire a rímeket, ha csak ilyen szerencsétlen módon sikerül, itt most nincsenek rímek, és hát kénytelen vagyok azt kérdezni, hogy ez most akkor egy vers? Akármi lehet egy vers, 5 szó is, de ez a szolid tumblr 2008 stílusú őrületes tinédzserigazság... HOLY CRAP. 

Ezen a ponton be kell valljam, hogy nem olvastam el a könyvnek csak kb a felét, (a 100. oldalig), és hát tegyük hozzá, hogy elég hosszú az egész, 240 oldal, és ha van sok két oldalas vers is, akkor is gondolom, hogy van vagy 180 a könyvben? Az elég sok, úgy gondolom. Sok a jóból. 

Szóval több ilyen tanács című vers van, egyik sincs rímbe szedve, és mindegyik klasszikus életigazságokat szólaltat meg. 

Remélem olvasható ez a méret, de hát ezekre a versekre meg egyáltalán, erre a nőre nem igazán igaz, hogy "larger than life", szóval ti se gondoljátok, hogy nagyobbra állítom? Ez a vers már majdnem vers szerű, mert hát, van benne KÉT versszak, csak épp alig mond valamit. Van még pár ilyen, hogy van valami nagyjából érdekes gondolata, vagy egy elvont fogalom, és akkor nem történik semmi. Úgy értem, nem bontja ki? (Az irodalom tanárunk állandóan ezzel a kifejezéssel dobálózott, szóval már 10 éve is ez volt a divat a költészetben, gondolom, akkor most is megállta volna a helyét ez a technika.

 

Életbölcsességek, mondom. 

Ezt már majdnem élveztem, csak aztán a Pokémon utalás után kicsit rossz lett a szájízem? Vagy nem, lehet, hogy a "yo" után, és ugyan csak, szerintem legfeljebb részben vagyok tisztában, hogy mi az aktuális szleng angolul, de ez olyan indokolatlannak tűnik.

Mindjárt befejezem, és ha mégegyszer versekről akarnék írni, valaki adjon már egy pofont. Van még egy vers arról a gondolatról, hogy milyen furák a háziállatok (WOW), de egyszerűen annyira foghúzás még elolvasni is, hogy blöá. Csak hát ez az utolsó oldalnyi rész, ami tele van ismétlésekkel annyira érthetetlen... értelmetlen. Mármint az ismétlést nem kiemelésre meg nyomatékosításra** találták ki? Itt mit akar nyomatékosítani? Mégis mi történik? Szenvedünk a háziállataink miatt? Anyám borogass. 

Over and out.

Ezek után tutira senki nem fog semmilyen kultúrális ajánlást elfogadni tőlem, pedig most olvastam jó könyveket, amiket meg akartam említeni (egy másik alkalommal, mindenki nyugodjon le... habár... eljutott valaki eddig ebben a bejegyzésben? kétlem.) Azért mégis elmondom, hogy az internetes kalandjaim során nekem Michael Faudet és Tyler Knott Gregson versei tetszettek a legjobban. Egyébként ha már itt tartunk, felnőtt olvasóként jut eszembe egyre többször, hogy mennyire nem ismerek költőket más országokból, és kortárs irodalmat is milyen keveset. Pár éve elkezdtem németül olvasni időnként, nagyrészt csak ifjúsági meg szépirodalmat, de egy kész új világ nyílt meg előttem. Minél többet olvasok, annál inkább az az érzésem, hogy fogalmam sincs semmiről. A német költészet nem igazán érdekel, úgy értem, a klasszikus szerzők valamennyire le vannak fordítva magyarra, ezeket elolvashatom magyarul... a kortársakat meg há' micsináljak, nem értem. El tudom persze olvasni, de az az érzésem, hogy fogalmam sincs, miről beszél. Lehet, hogy ezeknél a verseknél is ez történik, de mivel kb 100 versen keresztül az volt az érzésem, hogy nem mond semmi érdemlegeset, lehet, hogy ez nem is igaz. Megnéztem amúgy egy vélemény videót is a témában, és hát kínosan hasonló következtetésekre jutottam, tessék, még önálló gondolatokra sem vagyok képes. 

*amúgy olyan idegesítő, hogy csomó magyar youtuber azt mondja, hogy jutyúb, pedig jutúb.
**Hazádnak rendületlenül légy híve ó magyar(...)
Légy híve rendületlenül hazádnak ó magyar , bocsika, tudom, hogy ez nem pont fair összehasonlítás, de azért érezzük a különbséget, nem?