I see fire (jaj vagy inkább ne már)

Amúgy még nem is meséltem, hogy februárban sikerült felgyújtanom a konyhát. Igazából annyira pillanat alatt történt, hogy jóformán alig van mit mesélni. Bekapcsoltam az elszívót,  amit általában nem szoktunk használni, de az enyém szép fényt ad, szóval gondoltam, hogy ez is. (Habár a szüleimé 15+ éves, szóval nem is tudom, hogy egészpontosan mit vártam) Bekapcsoltam tehát az elszívót, de nem volt megfelelő, így kikapcsoltam, és akkor egy kis idő múlva.... elkezdett ömleni a füst. Először nem olyan nagyon, de azért nem sokára ki kellett nyitni az ablakot, majd az összes ablakot és az ajtót is, mert ekkor már annyira gomolygott a füst, hogy iszonyúan  csípte a szemem, és ráébredtem, hogy nem igazán lehet benn maradni.Ekkorra már iszonyat fekete füst ömlött az egész konyhából (ami tulajdonképpen a nappali is), úgyhogy felszaladtam az emeletre a telefonomért, hogy felhívjam apukám, hogy jöjjön már haza gyorsan, de mire leértem, már nem csak a füst ömlött, hanem vicces kis lángok (vagy mondjuk úgy 60-80 centisek, már nem emlékszem) is kicsaptak az elszívóból, meg igazából égett a konyhabútor teteje és a klíma belső része is, habár ezt akkor nem láttuk, mert akkora füst volt,  hogy én úgy ahogy voltam, kijöttem. Az egyetlen dolog ami eljutott az agyamig az a laptopom volt, haha. Gyorsan azóta csináltam két biztonsági mentést, ha esetleg valami lenne.
Két hős szomszédunk beöntött vödrökkel egy csomó vizet a konyha irányába, és így nagyjából elállt, de azért kihívtam a tűzoltókat, ami szintén tök ijesztő volt, tudtátok, hogy milyen nagyok a tűzoltó kocsik? A mi utcánk olyan kicsi, hogy három tűzoltókocsival tele is lett.
Sajnos (haha) nem csináltam képeket arról, amikor a konyha és félig a nappali feletti plafon is teljesen fekete lett, mindent elöntött a fekete pókháló, kb még a bugyim is olyan füstszagú lett, hogy mindent ki kellett mosni, egy napig a szomszédból kellett áramot (és így fűtést is) kérni, mert a konyhában teljesen elégett az egyik villanyvezeték is. Apukám egy egészen vicces új konyhaszekrényt csináltatott, ami nagyon szép, csak nem igazán illik a meglévő szekrényhez, és nem is szerelte fel a falra, hanem csak úgy letették, és most úgy néz ki, mint egy kredenc. Hát nem tudom.

Ennek megfelelően az új társkereső hirdetés lehetőségeim:

Piromán lány lángra lobbanna, tűzoltóját keresi.

Piromán lány társául tűzoltót keres, "kiegészítjük egymást" jeligére.

Gyújts bennem tüzet. "poroltó" jeligére.

Égek a vágytól, keresem tűzoltómat.

Na jó, befejeztem.

én már nem

Szóval persze várható volt, hogy ez eljön,  de én most kicsit oda értem a karantén mélypontjára, és most már aztán vége is lehetne. Jobban mondva talán legfőképpen az a baj, hogy már mintha hozzá is szoktam volna, hogy jóformán sehova nem megyek és senkivel nem találkozom, és én nem akarok ehhez hozzászokni.

És én itt lenni sem akarok már. Itt, Magyarországon. Ez amúgy hosszú ideje egy rendkívül kiszámítható fordulat, és amikor tavaly elmentem a HVG állásbörzére, és kb egyből ajánlottak is egy állást Münchenben, amit kb meg sem fontoltam, mert akkor nem is akartam Münchenbe költözni, mivel depresszió meg pajzsmirigy meg mindenféle állapotok, de közben rájöttem, hogy ezekre a problémákra máshogy, máshol kell megoldásokat keresnem.

Azt hiszem, amikor haza jöttem Berlinből/Oldenburgból, már akkor se akartam igazán itt lenni, persze fogalmam se volt, hogy mit csinálok, de annyira szét voltam csúszva, és annyira random dolgokban meg fiúkban kerestem a megoldásokat, hogy tulajdonképpen kicsit cringe vissza gondolni is. Emlékszik még valaki a fogtechnikus fiúra?  Fogalmam sincs, hogy a szüleim rájöttek valaha, hogy ez csak egy viszony? Jó, biztos, apám biztos, hogy nem hülye, de nekem olyan fontos volt, hogy én ezt az egészet meg mertem lépni, hogy laza viszony, és működött is jó ideig, aztán meg még az elképzelés is, hogy független nő vagyok, és marhára azt csinálok, amit akarok még ezen a hülye Magyarországon is. Hogy meg tehetem, meg merem tenni, hogy nem érdekel igazán mások véleménye ezügyben, sőt, talán még a hitem se érdekel igazán ezügyben.

Meg a másik fiú is, a mostani fiú, Fabian, akivel most egymás titkos szeretői vagyunk, és annak ellenére, hogy úgy érzem egy jól lejárt lemez vagyok ezügyben, de ez a tudat, hogy valakivel olyan viszonyom van, ahogy azt elképzeltem, amilyennek képzelem a (számomra megfelelő) férfi-nő viszont, na, szóval ez nekem lelkileg nagyon sokat ad, meg nagyon jó érzés (még random dolgok is, mint hogy valaki németül olvas fel nekem Szabó Magdát :D) Ez az egész egy kicsit valami ablak az ideális világra, arra a világra, amit mindig reméltem, hogy létezik, csak épp még nem vagyok része, de majd egyszer. Teljesen túlzásba viszem egyébként az illúzióim építgetését, habár szerencsére magyarázkodnom meg pont nem szükséges.

Ezzel csak azt akarom mondani egyébként, hogy rájöttem, hogy nekem a nemi egyenjogúság meg a feminizmus valahogy iszonyú fontos társadalmi ügy lett, és tulajdonképpen most mit mondjak, iszonyúan böki a csőröm, hogy a fél világ az arcomba röhög ezzel kapcsolatban, vagy hogy nincs olyan fiú, akinek legalább egy kicsit is fontos lenne, vagy egyáltalán értené, hogy ez nekem miért olyan fontos. (és ha már itt tartunk, még az is bánt, hogy kényszeresen magyarázkodnom kell ezt illetően, pedig amikor kiütött ez a Norbi ügy, és írtam valamit instagramra, aztán pedig többen kedvesen válaszoltak még privát üzenetben is, és végtelenül meghatottan ültem vagy két napig, szóval én ekkor rájöttem, hogy nekem ezek a kérdések nagyon fontosak)

Pár hete az egyik barátnőm Berlinbe költözött, és habár ez valamennyire kiszámítható lépés volt, mivel egyébként is Németországban nőtt fel, és a legtöbb közeli családtagja most is ott él, és valahogy engem ez úgy szíven ütött. Vagy talán nem is csak ez, hanem hogy az összes többi kedves emberrel együtt már ő is, nem is tudom. Mindenesetre ő volt a szuperintellektuális barátnőm, akivel mindig olyan jó értelmes dolgokról lehet-lehetett beszélni, mint hogy politika meg mindig tudott és követett értelmes közéleti kérdéseket, és olyan jót tett a lelkemnek, hogy van valaki az életemben, akivel ennyire szellemileg stimuláló barátságunk lehet. Biztos van, aki most hülyén néz, mert az a normális, hogy az embernek a barátaival jó érzés beszélni, de én nem minden barátnőmmel tudok/akarok ilyenekről beszélni. Az egyik legjobb  és legrégebbi barátnőm egyszer azt mondta az egyik barátnőjének a vőlegényére, aki amúgy teljesen bűnunalmasnak tűnik, hogy majd jól helyre teszi ezt a lányt, (a lány szerintem totál borzasztó, jobban mondva teljes mértékben a proli megtestesítője úgy minden szempontból) és én ettől az elképzeléstől olyan kiábrándult lettem, nem feltétlen ebből a barátnőmből, hanem úgy az egész világból, hogy nem is tudom. Gondolom én, hogy nem egy ilyen élménytől leszek kiábrándult, hanem sok kicsit vacak szituáció, amiket nem is érdemes megjegyezni, leírni meg főleg nem, ugyanakkor amikor majd mégegyszer azt mondja valaki a véleményemre, hogy "hiszti" meg "nyafogás" akkor nem fogom tudni nem azt képzelni, hogy a nagynyomású mosó van a kezemben (tudjátok, amivel a járdát mossák), és majd én ezzel fogok mindenkit jól "helyretenni". Megtisztítani a bűnöktől, ó hahaha. Bizisten, eddig még azt sem hittem magamról, hogy agresszív*vagyok, de vannak azok a felháborító dolgok, amiktől ezek szerint igen. 

Nem akarok itt lenni egy olyan világban, ahol apám állandóan azzal piszkál, hogy nem vagyok elég házias, meg nem tartok rendet meg hasonlók, és semmilyen érvénye nincs annak az érvemnek, hogy ja, de otthon se te tartasz rendet a konyhában, kb semmit nem csinálsz te, ami a konyha vezetésével kapcsolatos.

Nem akarok itt lenni egy olyan világban, ahol iszonyat sokat kell dolgoznom nagyon kevés pénzért. Mert nekem most jöhet bárki azzal, hogy a pénz nem minden, de a nagyon kicsi és az elég között sokkal nagyobb a különbség mint a sok és nagyon sok közt. Borzasztóan kiborító, hogy ha a szüleim nem támogatnának, akkor szó szerint éjt nappalá téve kéne güriznem és semmire nem lenne pénzem (de füstölt lazacra meg kecskesajtra tuti nem). Azt hiszem amúgy nem is ez a lényeg, hogy mennyit keresek, hanem az elképzelés, hogy olyan iszonyat keveset ér a munkám? Hogy máshol annyivel többet érne? Hogy más, csak mert Európa vagy a világ jobbik felében él, automatikusan annyival többet ér, érdemel? Jaj nem tudom. 

Valahogy végzetesen megérintett, amikor még Dolly is bejelentette, hogy ő most Hollandiába költözik, és eszembe jutott az indiai szobatársam, aki rendkívül gyönyörű és elgondolkodtató dolgokat írt instán arról, hogy az összes legjobb barátnője(5) elköltözött. De nem így, hogy Ausztriába vagy mit tudom én, hanem egészen messzi vidékekre, mint Malajzia meg Honkong meg Amerika. Ez valahogy iszonyú megrázó nekem, habár mondjuk már az is az volt, amikor az egyik nagyon jó barátnőm vissza költözött Szegedre (ilyet meg ki csinál? habár mondjuk apám is ezt csinálta, kivéve hogy 30 éve, akkor még nem tudtuk mi lesz) Valahogy olyan végtelenül szomorúvá tesz, hogy az emberek nem csak a jobb megélhetésért, de a boldogabb életért is költöznek külföldre. Persze én is ezt csinálnám,  ha elköltöznék, de ez a politikai klíma meg közbeszéd már olyan mértékben rontja a szellemi jólétem, hogy nem tudok már máshogy válaszolni, csak kizárni a jórészét. És én nem akarom kizárni. Mióta voltak ezek a borzalmas női princípiumos kijelentések, annyira valami zavar és értetlenség van egyfolytában az agyam hátsó traktusában, amit rossz napokon felismerni se akarok, jó napokon igyekszem tenni valamit ellene, de én nem vagyok valami vasidegzetű nő, nem tudok bármit elviselni, vigyáznom kell, sőt, igazából priorizálnom kell a szellemi jólétem, különben tökre nem tudom túlélni a világot csak egy rakás antidepresszánssal meg frontinnal és az olyan élet nem olyan, mint amit én igazság szerint szeretnék. 

Most meg még jól a monologizálásba is elfáradtam,  meg elfelejtettem, hogy mit akartam még mondani szóval inkább elmesélek pár jó média élményem: 

Az egyik egy kis videó sorozat, amit az Anne Frank ház állított elő, és Anne naplóját vlogként jelenítik meg. Holland nyelvű, de van hozzá mindenféle felirat, és annyira jó. A főszereplő kislány ráadásul nem is zsidó hanem félig mexikói, és irtó érdekes interjúk vannak még a csatornájukon. Nekem valahogy irtó fontos olvasmány élmény volt ez tinédzser koromban, ha őszinte akarok lenni, feltehetőleg nem a zsidókat érő diszkriminációk miatt, hanem csak egyáltalán, 13-14 éves lány és a felnövés kérdései, és Anne szerintem iszonyúan érett és bölcs dolgokat ír, ahhoz képest, hogy milyen egy átlagos 13 év körüli (gondolom én, a saját írásaimat mindenesetre borzasztó visszaolvasni)  

A másik pedig két könyv, Rumena Buzsarovszkától A férjem című novelláskötet,és Laetitia Colombanitól A hajfonat. 

Másrészt pedig a Normális emberek sorozat változata milyen jó már? Nekem egy kicsit össze is tört tőle a szívem, szerintem annyira aktuális ez a probléma amit elővesz. Én amúgy itt legalábbis, de tökre hajlandó vagyok felvállalni, hogy a Riverdale az egyik kedvenc sorozatom (sőt igazából kicsit Cole Sprouse-ra is csorgatom a nyálam, meg úgy a férfi főszereplőkre) de ez a Normális emberek ez irtó jó. 

Most pedig Siri Hustvedt-től ovlasom az Amit szerettem, és olyan jó, hogy vannak emberek, akiknek ilyen bölcs és gyönyörű dolgok jönnek ki a száján, nekem ez kicsit olyan érzés, mintha valami szivárvány lenne a fejemben állandóan.

Phoebe Waller-Bridge és ez az egész Fleabag annyira jó

*ez tényleg egy g magyarul? jaj nekem