Most képzelje el mindenki aki ezt olvassa (ha van olyan), hogy, ill. nem is, először is emlékezzetek erre rettenetes bejegyzésre, ami erről a közepesen borzasztó lányról szólt?
Na, én ettől a lánytól még mindig nem bírtam megszabadulni.Esküszöm, hogy barátságokat sokkal rosszabb és tragikusabb lezárni, főleg hogy én soha nem csináltam még ilyet. Főleg, hogy nem tudom, hogy kell, és legfőképpen, hogy hogy lehet ezt csak úgy egyszerűen megmondani, hogy csá, én ezt befejeztem?Amit most csinálok, az is a legaljasabb dolog a világon, hogy nem szólok semmit, csak nem veszem fel a telefont, nem hívom vissza, nem érek rá (de azt se tudom, hogy lehet hetente négyszer egy barátnőnek ráérni?),  mit tudom én, de az hogy van, hogy ő meg amikor már végleg nem veszem fel, ő állandóan ilyen rettenető hatásvadász üzeneteket küld? Legutóbb az volt, hogy kaptál  már levelet a rendőrségtől a kihallgatásra? Meg hogy valamit feltétlen oda kell adnom neked/mondanom kell, de nem foglak zavarni sokáig.
Az a baj, hogy nekem már pont ebből van elegem, ebből a csomó hatásvadász üzenetből, drámából, passzív agresszív zsaroló üzenetekből, hogy egyszerűen mindig történik valami, tényleg mindig. Most kb 10 napig nem beszéltünk, ezalatt valami további arab férfi bezárta a lakásba, aztán meg öngyilkossági kísérlete volt, és aztán mivel úgyis olyan okos a terapeuta nem tudta követni a gondolatmenetét a kórházban, és így most másikat kell keresnie. Persze én sajnálom, ez nehéz helyzet, főleg ha az ember nem beszél rendesen németül, de istenem, hogy mindig csak ez a humblebrag, hogy jaj, én olyan ügyes/különleges/zseniális vagyok, hogy nekem sajnos mindig speciális dolog kell, mindenféle élethelyzetben, hogy az előző életemben (i.e. Amszterdamban, a nagykövetségen, de akkor is, wtf?) mennyivel intellektuálisabb és egyszerűen csak más voltam. Nekem ezt egyébként néha elég nehéz nem személyes sértésnek venni, hogy korábban minden olyan más, intellektuális meg high society volt, most meg egy másfél szobás lakásban kell laknom, és a barátaim is mások, ugyan már, komolyan.
Biztos, hogy kihunyt belőlem az összes empátia, mert amúgy én teljesen, komoylan teljesen kiborulok az áldozathibáztatástól* de néha már azt gondolom, hogy ez a lány valamit nem olyan jól csinál a férfiakkal. Most nem arra gondolok, hogy közönséges, vagy könnyű, vagy illetlen**, hanem hogy ezt az egész muszlim kultúrkört meg szokásokat nem tudja igazán jól összeilleszteni az emancipált/feminista nő képzetével. Márpedig ha valakinek ilyen fontos, hogy a szellemi képességeiért is tiszteljék, akkor ne ilyen macsónak szolializált muszlim férfiakkal kezdjen már, nem? Komolyan, az összes férfi akivel megismerkedett, egytől-egyig ilyen volt,  nem hiszem, hogy ez valami egyéni elképzelés.
Én egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy a vallásom miatt ennyi fájdalmat meg nehézséget okozzak magamnak, tudom, tudom, ezek az agresszív férfiak mindenféle hímsoviniszta kultúrális berögződés miatt ilyenek, nem azért mert a Koránban ezt írták.

Visszatérve erre az egész elrontott barátságra, tegnap megint kaptam egy rendkívül hatásvadász üzenetet pont amikor a bankban voltam, hogy valami nagyon fontosat kell odaadni, én meg komolyan azt gondoltam, hogy mi van, ha valami fontos (mondjuk mi lenne fontos), erre persze semmi fontos nem volt, csak egy rendkívül kínos és esetlen másfél óra, melynek a második felében már nem is igazán tudtam vagy akartam mit mondani. Nagyon furcsa érzés ez, hogy egyszerűen semmit nem akarok megosztani, nincs kedvem elmondani, hogy mit csináltam mikor és kivel, nincs kedvem a szemöldökrángatáshoz, mert szexeltem valakivel, mert szűkszárú a nadrágom, mert a másik szín jobban állna, mert nem elég jól csinálom az életem, mert diszkóban volt, mert teljesen berúgtam, mert nem félek automatikusan az összes fiútól. Egyszerűen annyira bírálva érzem magam, hogy elment a kedvem az egésztől. Másrészt meg, nem akarok olyan kishitű szomorú és szexista világban élni, ahol azt kell gondolnom, hogy ha nem egy bizonyos módon prezentálom magam, akkor soha senki nem fog komolyan venni. Amúgy a Birkenstock szandál tényleg nem olyan szép, de hogy emiatt nem fogok soha előrelépni, hát nem tudom, én nem akarok olyan helyen dolgozni. Nem akarok egyfolytában azon gondolkodni, hogy mások mit gondolnak rólam, szerintem ez nem egészséges.
És szerintem nem én vagyok egyedül a hibás. Szerintem nem én egyedül idéztem elő ezt a helyzetet, hogy ilyen rendkívül idétlenül állunk a metróban, és nincs mit mondanunk, és megjavítanom sem csak egyedül kellene, nem bennem romlott el valami. A legijesztőbb pedig, hogy ez a lány hogy hogy nem kérdi meg tőlem egyszer sem, hogy mégis mi a baj?





*mint hogy a 14 éves lány hibája hogy megerőszakolták, mert miért volt hajlandó egyszerre három fiúval egy lakásban egyedül tartózkodni, komolyan, borzasztó
** amúgy azt hogy valaki könnyen kapható önmagában nem tartom feltétlen katasztrófának feltéve, hogy az élvezetért csinálja, és nem a társadalom ill. ezen férfiak megbecsüléséért/elfogadásáért/menőségi faktorért

főleg bizalmatlankodás meg elégedetlenkedés

Én esküszöm megfogadtam, hogy soha nem mondom ki, hogy "bezzeg németbe'" vagy bármi hasonlót, erre most még le is írom. De hát már megint hazamentem, és szíven ütött ez a borzasztó magyar valóság, amit egy kicsit mindig elfelejtek, és most nem is az iciri-piciri kávéra gondolok amit a Princess pékségben adnak, hanem ez az iszonyú nyomorúság, szomorúság, meg elkeseredettség ami az egész városból árad,mintha még a betonban, a villamos sínben, és a BKV sofőrben is benne lenne. Ebben a városban senki nem tud, és akar felelősséget vállalni, senki nem tud semmit, semmi nem az ő dolga, kérdezzem meg a julist, mintha az egész utca félre akarna húzódni, hogy nehogy meglássák, felelősségre vonják, kiderüljön hogy a rossz kukába dobta be a tejes dobozt, ami ráadásul még szét sem volt hajtva. A pizzás lány nem adja a sült húsomat, mert elvesztettem a fecnimet az IlTrenoban, az ásványvizes hűtőhöz be kell ütni a jelszót, hogy kinyíljon, de a WC-hez is, nehogy már valaki csak úgy pisiljen, de ha egyáltalán nem azt a fröccsöt kapom amit kértem, akkor azt meg kell igyam, mert már nem lehet törölni, már benne van a gépben, nincs mit tenni, mi történne azzal a 2 deci borral, elképzelhetetetlen!

Roppant irónikus módon még a becsületkasszás reggeli plakátja amit a Magnetben láttam is borzasztó képmutatásnak tűnik, mert Magyarországból, az egész társadalomból a bizalom hiányzik, hogy elhiggyem, elhiggyük, hogy valaki valaha jót akar nekünk, kedves akar lenni velünk, és nem épp kilopni a szemem, vagy a kezemből az utolsó kiflit. A legszomorúbb dolog a világon, amikor rájövök, hogy amúgy én is pont ilyen vagyok, bizalmatlan, iszonyú pesszimista, időnként passzív-agresszív, hogy amikor nincs otthon gyümölcs a reggeli műzlimhez, csak egy szem barack, akkor biztos hogy elcsórok 3 szem epret a lakótársamtól ahelyett hogy lemennék a boltba, ami amúgy csak egy sarokra van, hogy olyan pitiáner vagyok, hogy ha elfogyott a samponom, de nem jövök rá időben akkor simán megmosom szólás nélkül a hajam másokéval, de ugyan ezt csinálom kb mindennel, és persze a többiek is ezt csinálják, és én egyáltalán nem haragszom érte, mert ez egy apróság, de állandóan úgy érzem, hogy annak a jele, hogy lehetnék sokkal jobb és sokkal tisztességesebb.
A múlt héten volt egy olyan furcsa félreértésem az egyik barátnőmmel, aki meghívott a Ramadán alkalmából nála rendezett piknikre. Egy kicsit furcsa volt a meghívás, mivel ugye nyilván nem vagyok muszlim, de ő azt mondta, hogy ne aggódjak, csak egy baráti piknik lesz. Erre másnap küld nekem két nagyon furcsa üzenetet, amiben megírta, hogy nem tudja hogy mondja meg ezt, de sajnos vissza kell vonja a meghívást (?? amúgy ki fogalmaz így?) meg valami arról, hogy a barátai választársa kötelezték és ő így dönt (??), és akkor én azt gondoltam, hogy ő most ilyen furcsa stílsuban közli velem, hogy a többség nem akarja, hogy én ott legyek. Tul.képpen teljesen megérteném ezt a logikát (bár én azt hiszem, hogy meghívnám ezt a lányt a karácsonyi partimra, ,mondjuk nem is vagyok olyan nagyon hívő), csak furcsa, hogy így mondja meg. Egyáltalán nem akartam mérges lenni, de aztán valahogy csak felháborodtam, mert nem ilyen esetekre találták ki a kegyes hazgságokat, meg a kifogásokat? Ó aha, persze. Jól kiderült, amikor mondtam neki, hogy ezt valahogy máshogy is lehetett volna közölni, hogy igazából beteg lett, és én voltam az egyetlen marha aki teljesen félreértette. Micsoda vacak ember vagyok a kegyes hazugságaimmal, (csak azt nem értem, hogy ha beteg lett, miért nem lehetett azonnal megmondani? ) és ő ezt nem szereti de rajtam észre lehet venni, vigyázzak. Hát nem vigyázok, bocsi, én tapintatos akarok lenni, és kedves, és nem haláklosan rideg üzeneteket küldeni és aztán vádaskodni, hogy hogy hogy nem gondolod, hogy beteg lettem? (de amúgy ő az a lány, aki mindig az őszinteségi rohamai közepette, ilyen "nem tudom hogy mondjam meg ezt" kezdetű mondatokkal közöl olyan tanácsnak álcázott keresetlen kritikákat, hogy egyszerűen égnek áll a szőr a hátamon. Ha én is ilyen őszinte mernék lenni lennék, biztos, hogy bunkónak nevezném.)

A Magnetet illetően meg a Rukkoláról akartam írni, amit én még csak tavaly év végén fedeztem fel, nem is értem, hogy, teljesen zacskóban éltem eddig. Csak az a baj, hogy igazából ez egy gutaütés. Nem is tudom, hogy miről beszéljek, hogy azt mondják, az elején még voltak jó könyvek, most meg már nincsenek, hát nem tudom, én ezt most még egy pár hónap alatt is észrevettem, hogy van kb 130 pontom és nem tudom mire elhasználni. Én úgy gondolom, hogy olyan könyveket, amik ugyan kevés pontot érnek, de nekem úgysem tetszettek, simán feláldozom néhány sok pontot érő könyvért, szóval nem sajnálom az ilyesféle aránytalanságokat, megesik, de az, hogy tele van az egész kötelezőolvasmányokkal, Mozaik Matematika 9-cel, Rupáner-Gallé Margóval (csak most ismerkedtem meg a nevével!), Daniel Steellel és 1982-es lakberendezési albumokkal, szóval az nem olyan jó. Az se olyan jó, hogy ha hetente kétszer megjelenik valami téynleg jó könyv, akkor biztos hogy csillió pontos lesz, ami mondjuk csak kevés embernek van, de a rendszer újabban felajánlja, hogy akkor valahány pontért meg még pl. 1200 forintért, viszont az, hogy nem használhatom fel az összes pontomat, ha már úgy is fizetnem kell. Egyáltalán nem tudom, hogy ez az egész non-profit kezdeményezés volt-e egyáltalán, de nekem ez nem tetszik annyira, hogy ha én könyveket passzolok és azokért pontokat kaptam, akkor nem használhatom fel az összeset, ha úgy sincs elegendő. Más szempontból persze nagyon jó, hogy amikor nincs egy pontom sem, akkor viszonylag kevés pénzért (900ft) sikerült happolnom egy népszerűtlen, de amúgy 4000 ft-os Uwe Tellkamp könyvet, meg idegennyelvűeket is 400 forintokért. (Mondjuk ha az ember úgyis megveheti pénzért is a könyveket, akkor ez nem tudom kit ösztönöz arra, hogy bármilyen jó könyvet tegyen fel, amiért sok pont jár, hogy aztán újra happolhasson jó könyveket, mivel még így is olcsó, másrészt meg pénzért happolni olyan mintha nagyon sok pontért happolnám, és így minden könyv "drága", ill pontokért kb elérhetetlen lesz.)
Mindig rá kell jönnöm, hogy mennyiféle ember van, és mindenkinek más az értékes könyv, van akinek egészen komolyan valami ulpiusos ponyva, én komolyan szoktam ponyvákat meg szórakoztató irodalmat olvasni időnként (jó, nem Rupáner-Gallé Margót, call me a snob, de már a borítók, és a neve is...), de nem fogok halálra sértődni, ha megtörik a könyv gerince. Mármint most komolyan, egy puha fedeles könyvnek hogy ne törne meg a fedele, ha kinyitom a közepén? Most egy nő happolta a könyvem jó sok pontért, majd bejelentette, hogy van 4 törésvonal (rettenet!) a könyv gerincén, ezért neki csak fele annyi pontot ér meg a könyv. Mármint helló emberek, a Rukkola nem a használt könyvekről szól? Micsoda szükségtelen és idealista illúzió, hogy én majd olvasatlan állapotú könyvet fogok odaadni, mikor már nyilván olvastam, tehát ki is kellett nyissam a könyvet? Néha az az érzésem, hogy itt tényleg mindenki mindent ingyen akar, jó könyvet, kevés pontért, és nyilván valami 30 éves rágott sarkú pöttyös könyvért cserébe. Én meg asszem inkább a vaterán fog venni használt könyvet ezentúl.


ez meg csak úgy, mert tök jó:

Magyarország társkeresési kultúrája a Balaton partján a nőjével kézenfogva sétáló 2016-ban is fecskenadrágot hordó zselézett hajú csupaizom férfi, aki ahogy elhalad előttem hátrafordul megnézni, hogy utána fordultam-e.


Én pedig csak az egy eurós poliészter szoknyám vagyok a sztreccses bershkák közt.