2018. február 6.

amiről senki nem szólt (legalábbis nekem)


  • hogy a depresszió nem olyan, hogy minden egyes nap egyformán szar
  • vannak jó napok
  • és vannak rossz napok, amikor egész nap nem akarok semmit csinálni
  • de ez nem olyan, hogy zsíros hajjal fekszem hetekig az ágyamban
  • a menstruációs ciklustól függően eléggé durvulhatnak a tünetek, aka egy hete (vagy több) létezni sincs kedvem)
  • libidóm sincs, és még csak nem is érdekel
  • depresszióról könyveket olvasni iszonyúan rettenetesen megrázó élmény, most elolvastam az Üvegbúrát, kb lehozott az életről, előte egy másik memoárt, meg ennek az Almási Kittinek a szorongásról szóló könyvét.... ki ez a nő mégis? Én őszintébb meg komolyabb könyvet tudnék írni
  • csomó más "trigger" meg hangulatrontó dolog van, normális komoly szépirodalom (amiket általában szeretek)
  • az élet megy tovább
  • vannak más problémák is, az életem nem kapcsol ki csak mert depresszióm van
  • ugyanitt, a normális élet látszatát is külön munka fenntartani
  • jó, igazából egy bizonyos ponton minden nehéz feladatnak tűnik
  • hogy kell másoknak beszélni a depresszióról? én ezt nem tudom, de hogy csináljam, hogy ne nézzenek furának/tartsanak tőlem/ akármi
  • a kávé logikusan nem tesz nagyon jót
  • minden érzelmet olyan élénken élek meg, hogy sokszor nem is tudom mi van

holnap megyek erre a bennalvós rehabilitációs izére, és nyilván be vagyok pánikolva.





2018. január 30.

2018. január 21.

el se hiszem (közepesen felesleges további drámák)




Szóval én nem kifejezetten vagyok híve annak, hogy arról blogoljak mi történt tegnap meg tegnap előtt, csak mert az életem egy uborkaszezon  nem hiszem, hogy túl érdekes lenne, vagy akár le tudnám írni érdekesen. Életem egyik legérdekesebb napja volt, amikor voltam a Taj Mahalnál, és azt hiszem, hogy mégse írtam semmit róla (de mindjárt megnézem), és hát... nem is igazán emlékszem az eseményekre kronologikus sorrendben? Emlékszem, hogy nevetségesen sokáig utaztunk ahhoz képest, hogy milyen közel volt Delhihez, hogy voltunk előtte egy Red Fort nevű helyen, ami gyönyörű volt, és száris flipflop papucsos nők is dolgoztak az építkezésen,  iszonyú meleg volt, és többször is odajöttek hozzánk mindenféle családok, hogy lefotózkodjanak velünk, a fehér turistákkal (ez miért nem számít illetlenségnek?). Aztán meg a Taj Mahal, ami gyönyörű, de döbbenetes tömeg van, ez olyan, mint a Trevi kút, hogyaszongya, azok a fotók, ahol csak a látványosság van rajta meg a kert egészen biztos, hogy vagy teljesen fotoshopoltak/ünnepnapon készültek/vagy félórás záridővel, ugyanis akkora tömeg van, hogy konkrétan sorban kell állni. 
Aztán a végén meg ellopták a fele társaság cipőjét mire kijöttünk a teljesen lábszagú , az én 40-es birkenstockom senkinek kellett (de azért a többi cipő levevős alkalomkor inkább a hátizsákomba gyűrtem). 
Szóval nyilván nem azért vagyunk itt, hogy a hat (!!!) évvel ezelőtti kirándulós élményeimről beszéljek (höhöhö, ennél még a cuki szomszédnéni is szenzációhajhászabb), csak hát ezt nehéz elhinni. Hogy én elmehettem a Taj Mahalhoz, meg remélem még csomó helyre el fogok menni amikor jól leszek. Jó leszek. Mit tudom én. 





Karácsony előtt az is volt, hogy el akartam menni Bécsbe két napra (vagyis egy éjszakára), de annyira elkezdtem szorongani  azon, hogy mit fogok ott egyedül csinálni (LOL? vagy mi az aktuális trendi internetkifejezés...? nem adja?) meg hogy ott leszek egyedül a sötétben és hidegben és akkor a végén nem mentem csak egy napra. 
A végén szuperjó kirándulás volt, elköltöttem egy rakás pénzt vettem könyveket, sétáltam egy csomót, nagyon nagyon rosszul beszéltem németül (nem bírtam kiejteni rendesen, hogy Fuchs Steufel Stil), csináltam egy csomó hülye turista fotót, amiket nem is tudom miért nem mutogatok, ittam három kávét (mi mást), voltam egy turkálóban, és minden egyes tükörben szelfiztem. (tessék most mindenki ítélkezzen)

De igazából nem erről akartam írni, hanem hogy most beutaltak egy ilyen rehabilitációs táborba, ami ugyan nem zárt osztály, de azt hiszem, ez olyan sovány vigasz, mint amilyen a reggeli lesz rossz napokon. Hát nem tudom. Néha nem hiszem el, hogy ez velem történik, és azt kívánom, hogy legalább bánatomban vmi szuperjó verset vagy akármilyen művészeti értékű dolgot tudnék kipréselni magamból, esetleg kiderülne, hogy valamiben zseni vagyok, tudom is én, a kezeim arra hivatottak, hogy rettentő gyorsan golyóstollakat szereljek össze, vagy gombot varrjak fel, akármi. Akármi! Eddig persze semmi nem történt, de legalább nem érzem úgy, hogy meg fogok rohadni. Ez jó, bár a legutóbbi javulásom kijelentésekor hamar ittam a medve bőrére. 
Egyszer remélem ez is olyan szórakoztató lesz, mint vmi szar anekdota.


2018. január 18.

gyorsan egy kis feminizmus két percben (amíg a szomszéd visszakattintja a biztosítékot)

Apám kollégája, akinek most gyereke született partit ad, mert gyereke született. Mit partit, mindenkit meghív egy kocsmába. Kocs-má-ba. Nem kapok levegőt. Ő viszont kapott egy cumisüvegbe öntött whiskyt.
A feleségnek nőnek hogy nem robban fel a feje hogy nem vele van/ilyen modorban ünnepel/miért nem együtt ünneplik?

2018. január 10.

2017-ről ne is beszéljünk többet (és talán a depressziómról se)

Szóval 2017-et nem érdemes annyira értékelnem, mert hát ez volt életem egyik legrosszabb éve. Voltak jó dolgok is, meg ups and downs, vagy hogy mondják ezt, de depressziósnak lenni még mindig olyan arculcsapás(ill. igazából a rettenetes szorongásom most már nagyobb probléma), hogy nem is tudom, hogy ocsúdjak fel az egészből. Nem tudom, hogy kell ebből meggyógyulni könnyen és gyorsan (az a gyanúm hogy ilyen nincs), és egyfolytában rettenetesen hibásnak érzem magam. Hibás vagyok, hogy nem kértem segítséget, hogy nem kértem hamarabb segítséget, hogy csak akkor mentem el a pszichiátriára, amikor annyira szét voltam esve, hogy úgy éreztem, kész vége, nincs tovább, nem tudom tudom hogy kell tovább csinálni az életet, hogy már jóformán magamat se tudtam ellátni. Hibás vagyok, mert nem vagyok erősebb, merészebb, bátrabb, precízebb, nyitottabb, egyáltalán mindenből több. (van ilyen amúgy?) Ez rossz érzés.

És amúgy rájönni, hogy valami nem jó, maga a pillanat, amikor tudatosul bennem, hogy semmi nem jó, hogy mások boldogabbak, na ez sokkal rosszabb, mint maga a probléma. Sokkal rosszabb és ijesztőbb egy pillanatra tudni, hogy milyen másoknak, akik boldogan, vagy nagyjából szorongások nélkül élnek, hogy ún. gondtalannak tudják érezni magukat (és ilyen van?)

Karácsony előtt kaptam egy másik gyógyszert, és most minden egy kicsit jobb. Általában minden jobb. Ezt most leírni nehéz volt, de már ötször leírni a papír füzetembe is leírtam, és az is nehéz volt, de utána meg jobb, azt hiszem. Néha már a feladatok is izgalmas kihívásnak tűnnek, nem megoldhatatlanul nehéz feladatnak. Ez olyan jó, hogy arra már nincsenek is szavak.


És egy kis német popzene az önszeretetrő (ebben a dologban, hogy önelfogadás, meg szeretet és ezzel kapcsolatos médiák előállítása sokkal jobbak a németek mint a magyarok)

modern románc 3

sokadszorra (4-5?) látok egy 50 körüli férfit a villamoson, azt hiszem angol, (mert hallottam tökéletes angolsággal telefonálni,), egyszerűen tökéletes stílusa van, és mindig a telefonján olvas.
jó, ebben most nincs tanulság, csak hogy egyrészt eyecandy, másrészt remélem a jövendőbelim olvas majd.

2018. január 3.

a szilveszteri parti meg

amúgy már majdnem tetszett egy fiú
már majdnem szimpatikus volt egy fiú könyvespolca
de aztán megláttam, hogy ott egy százas zsepi az íróasztalán, és aztán megtudtam, hogy a kormánynak dolgozik*

*ez végülis nem lenne baj, kivéve, hogy gondolom elég eltérő az értékrendünk

na, mindenesetre legyen boldog 2018-atok!

2017. december 14.

modern románc 2-2,5

A múltkor olyan helyes fiú jött ki a pszichológus nénitől előttem, hogy csak na. Jó, nem helyes helyes, mint egy férfimodell, hanem ilyen aranyos tudósfejű....?  Kénytelen voltam kilesni a jelenléti íven a nevét de igazából egyfolytában azt bámultam, csak hogy ne kelljen a pszichológus nénit néznem, aki ugyan zseniális de elég szigorú arcú így nyilván félek tőle. Mivel az élet nem valami csodás romantikus tiniregény, most persze nem is tudok mit kezdeni ezzel az információval (mármint a fiú nevével), nagy kár, nagy kár.

Másrészt meg, ezt a dolgot nem értem, hogy egyszer tetszett egy fiú, azt hiszem, hogy egyáltalán nem (igazán) azért, ahogy kinézett, hanem amilyen volt. Ahogy beszélt, hogy halálosan szexi volt a hangja a telefonban (mondjuk rádióbemondó volt, szóval milyen legyen), meg mindig énekelgetett vagy fütyörészett, szociálisan érzékeny volt, és egyáltalán, iszonyú kifinomult (amilyen én bárcsak lennék), de ugyanakkor olyan tipikus észak-német protestánsan egyszerű is. És nekem mostanában olyan fiúk tetszenek, akik hasonlóan néznek ki, mint ez a fiú.


Ha nem lenne nyilvánvaló, most tanultam meg azt a kifejezést, hogy "navel-gazing", gyorsan ki is kellett próbálnom.

2017. december 13.

(2018-ra) csak azt szeretném,


  • ha valaki várna rám  valahol*

  • ha nem a tükörnek háttal állva öltöznék fel minden reggel** 

*jó amúgy most ezt olvasom, mondjuk németül, szóval nem értek semmit elég más hangulatú, vagy nem is tudom, olyan mint a light-os tej, Anna Gavalda nem magyarul nem az igazi (van ennek értelme?)
**pedig már az egyik égőt kiégve is hagytam

2017. december 4.

modern románc

amikor meglátom velem kb egyidős (vagy akármilyen korú) fiúk moly adatlapját, és annyira jó könyveket olvasnak, hogy egy kicsit szerelmes leszek beléjük legszívesebben randira hívnám őket.

mondjuk aki elolvas évi 120 könyvet azzal biztos, hogy úgysincs idő szexelni

2017. november 15.

gyors témaváltás

most elkezdtem aggódni, mi van ha ez a blog túl szomorú lesz, és túl sok a nyafogás (hahaha)szóval mielőtt újra elkezdenék nyavalyogni:

pár first world problem, amiket nem bánok:
  • vége a nyárnak, és nem volt idő felvenni legalább egyszer az egész retró virágos szoknya készletem összes darabját 
  • a melltartókhoz illő bugyi szinte sose tetszik
  • nem tudom, hogy mikorra fogom elolvasni (ha egyáltalán valaha) az összes könyvem

amik még az előzőknél is nevetségesebbek: 
  • anya leszid, mert elfelejtettem felmelegíteni a macska vacsoráját (mintha mi nem hideget vacsoráznánk)
  • elfelejtem, hogy az egyik barátnőmnek ne küldjek válaszul csak emojikat, mert nincs okos telefonja és csak egy kocka jelenik meg/ne küldjek egyszerre hat sms-t
  • választanom kell, hogy felveszem-e a szép szoknyát vagy biciklivel megyek (túl szűk ahhoz, hogy rendesen tudjak biciklizni anélkül, hogy felcsúszna, pedig amúgy nem is szűk=megkaptuk a választ, hogy a holland/É-európai nők miért öltöznek "sportosan", ie. kevés szoknyát hordanak)

2017. november 9.

Mängelexemplar

Na, tessék, végre írok valamit, erre majd senki nem kattint rá, mert külföldiül van a címe. Nehéz ez a nyafogás az interneten.
Szóval olvastam ezt a könyvet, aminek a címe Mängelexemplar (magyarul kb. azt jelenti hogy hibás példány), Németországban tök híres volt, mert a film tavaly jelent meg, és a szerző is viszonylag híres újságíró, meg a film is valahogy... szórakoztató?  Arról szól, hogy a főhősnő depressziós lesz, és hogy hogyan éli meg ezt, egészen addig amíg  jóra fordulnak a dolgok. 
Most már akkor elmondom, biztos mindenki él-hal (nem), hogy tudhassa, hogy depresszióm van, és nem mindig érzem úgy, hogy jóra fordulnak a dolgok, hogy jóra fognak fordulni a dolgok. Annyira akartam valami bölcset mondani, de persze nem jut eszembe semmi. Objektívan persze tudom, hogy egyszer csak jóra, vagy legalábbis jobbra fordulnak a dolgok, szedem a gyógyszert, korán lefekszem aludni, meg mindenféle dolgot megteszek amit mondanak, hogy tegyek, és jó lesz nekem, de ettől még ijesztő. Nem látszik igazán, és ettől mintha nem lenne igazi. Nem tudok mit mondani, mert már mindenki elmondott mindent, ugyanakkor mintha senkinek fogalma se lenne semmiről. Ott van az egész, mint egy nagy rózsaszín oda nem illő elefánt a szoba sarkában, és minden olyan képmutatásnak tűnik, ha nem szólok semmit, hogy hé, mi az a rózsaszín állat ott?
És talán a legborzasztóbb, legfeldolgozhatatlanabb, hogy nekem semmi okom erre. Hogy miért én? Nekem rendben kéne lennem, nekem tudnom kéne kézben tartani a dolgokat. Semmi okom az aggodalomra. Nem vagyok ronda, nincsenek komoly betegségeim, fogyatékosságaim, nem vagyok az átlagnál ostobább, vannak diplomáim, nyelvvizsgáim és kedves emberek is körülöttem. A szüleim igazán jó fejek, és mindent a fenekem alá raktak, szeretetet, lakást, mosogatógépet, ikea fotelt, pénzt, lehetőséget. Egy csomó lehetőséget, hogy bárki lehessek, és én nem tudok senki lenni. Nem tudom, hogy kell, nem tudom mit kell csinálni, csak valami zavarodott szerencsétlen vagyok, és már azon is szorongok, hogy válaszolnom kell pár emailre. Nem tudok már semmit. 
Szerencsére borzasztóan hullámzó a hangulatom (legalább nem mindig egyszerűen szar, huh), úgyhogy néha úgy érzem, hogy kicsit mégis jó, meg mintha élnék.  Mint mondjuk mikor elmentem a Margó fesztiválra, és az szuper volt, hallgattam a csomó okos embert, meg Szentesi Évát meg Szécsi Noémit, és láttam a szünetben Totth Benedeket, és az a férfi olyan csodálatosan mély hangon beszélt valakihez, hogy nem bírtam nem hallgatózni,  meg még egy kicsit szép férfi is és szerintem kb ezért fogom megvenni az új könyvét, ami amúgy nem igazán érdekel, de az előző nagyon tetszett és a borító is szép, tök jól mutat majd a polcomon.  Még az is tök jó volt, ahogy bicikliztem haza, mert bár tök sötét volt és az eső is zuhogott, de senki nem volt az úton, és amikor hazamentem beültem a kádba és olvastam egy fél órát. Voltam mulatni is egyszer, már nagyon rég nem voltam a Dobozban, és meglepően jól éreztem magam pedig depresszióm van, akkor most nem szomorúnak kéne lennem? pedig egy férfi rendkívül undorítóan próbált felszedni. Komolyan mondom, én ilyet még nem láttam, hogy valaki felhúzza a pólóját, és iszonyú közel állva hozzám valami erotikus csippendél táncot kezd lejteni, majd amikor mondom neki, hogy köszönöm, de inkább nem, elkezd ordítani, hogy micsoda szarfej vagyok. Esküszöm, döbbenet. Aztán meg az unokahúgom jött haza Londonból a múlt héten, és ez is nagyon jó volt, sok időt töltöttünk együtt, aminek a fele azzal ment el, hogy az aktuális fiúval folytatott diskurzusait elemeztük hogy kávékat ittunk és komoly dolgokról beszéltünk.
Máskor meg olyan rossz a kedvem, hogy úgy érzem megszottyadok, hogy nem marad belőlem semmi, csak egy fekete ürresség, mint egy romlott alma, ami kivül még fényes és piros de ha az ember hozzáér, olyan szottyadt, hogy szét is esik az egész. Pár nappal azután, hogy elkezdtem szedni a gyógyszert, az egyik délelőtt nem vettem be az egyiket, mert azt gondoltam, hogy ó már jól is vagyok, (=10 perce elfogadható volt a kedvem) és elmentem így a városba valamit elintézni, meg mászkáltam még egy fél órát. Mire anya értem jött, olyan rossz kedvem volt, hogy azt hittem, ott mentem lefekszem a padra a templom előtt és meghalok, vagy megrohadok, nem tudom. Azt hiszem, hogy ha egy célom marad csak az életben, akkor az az lehet, hogy soha így ne érezzem magam, mert ez borzasztó. Most már jobban vagyok, és egyre kevesebbszer érzem azt, hogy kész, vége, megposhadok és így maradok örökre, bár a pszichológusnéni szerint a szorongásom nagyon komoly. Ez mondjuk aggaszt, habár minden aggaszt. Mint mondjuk, hogy nagyon gyorsak és élesek a hangulatváltozásaim, ami állítólag normális, de nekem inkább ijesztő... mintha semmi nem is lenne igazi, vagy nem tudom. Ha a szomorúságom elmúlik 5 percen belül, akkor nem is voltam szomorú?? Ha elmúlik a jókedvem, vajon tényleg valaha is jó kedvem volt? Miért olyan a jókedvem, mintha meg lennék hatódva? Mintha minden borzasztóan éles lenne és emelkedett, mintha mindent sokkal élénkebben élnék meg mint egyébként? Vagy mindenki mindent ilyen élénken él meg, csak én ezt nem tudtam idáig? Mintha valami szivárvány menne a fejemben. Nem értem ezt az egészet.

Én csak normális akartam lenni, de még ez se sikerül.

Ja, meg hogy tegnap előtt előtt 27 is lettem, szóval még ez is mindennek a tetejébe. Juhú. Hivatalosan is  olyan öreg vagyok, hogy ha (kicsit átlátszó) 30 vagy 40 denes harisnya van rajtam a megszokott 60 helyett, úgy érzem ki vagyok öltözve.

2017. augusztus 9.

melyben kimerítem az éves melodráma keretet a pitiáner problémáimra

Ja meg hát túl rég nem szórakoztattam a kedves nagyérdeműt azzal, hogy mennyire nem tudok kapcsolatot teremteni az ellenkező nemmel (de ha őszinte akarok lenni, semelyik nemmel), kerítstsünk már sort erre is.
Az történt, hogy már nagyon rég, novemberben vagy hogy, decemberben talán, megismerkedtem egy fiúval egész véletlen az interneten, egyáltalán nem társkeresés céljából, de aztán pár emailváltás után világos lett, hogy randiznánk egymással. Szerintem ez volt a legjobb emailváltás amit valaha folytattam akármi céljából, ez a fiú okos és szellemes és kedves(nek tűnik), továbbá ugyanarra a szakra járt mint én, ugyanazokra a helyekre utaztunk el csak pár év meg hónap eltéréssel, hasonló dolgok érdekelnek minket, meg hasonló dolgokat találunk viccesenek.  Igazából az a baj, hogy én ilyennek képzeltem a tökéletes fiút. Vagy ezt a fiút képzeltem a tökéletes fiúnak, nem is tudom, mint amikor az ember az internet másik végén talál egy cinkost. Szóval aztán váltottunk még egy csomó emailt, meg gmail chat üzenetet (ki használ ilyet 2017-ben...?), és én tavaly karácsony óta várom, hogy találkozzunk.
Azóta rájöttem, hogy ez teljesen hülyeség, ilyet nem lehet csinálni, nem várhatom hónapokig, hogy egy fiú randira hívjon, meg különben akarnék randizni valakivel, aki azt várja, hogy én majd hónapokig várom, hogy találkozzunk már? Hát nem hiszem.

Csak aztán a múlt héten kiderült, hogy pont arra utazunk majd a családommal amerre lakik, és akkor úgy gondoltam hogy ihatnánk egy kávét, de azóta nem válaszol az emailemre. Most őszintén, ki nem olvassa az emailjét öt napig? Ezt pont nem vagyok hajlandó elhinni. És hát ez most teljesen úgy néz ki, mintha kiderült volna, hogy randa vagyok, kövér és szőrös az orrom, (ezekből kettő lehet hogy különböző mértékben igaz, ki tudja) Nem fogok úgy tenni, mintha a külső nem számítana, és csak a belső értékek meg blabla, nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, és ez nagyjából igaz, de azért mindenki döntse el magának. Én úgy gondoltam, hogy nagyjából mindegy hogy néz ki ez a fiú, mert arról már megbizonyosodtam, hogy nincs nagy sörhasa (ez az a dolog, ami pont nem igazán vonz), van haja (bár tetszenek a kopasz fiúk), és szép mosolya, ami csak jó benyomást kelt és jó ránézni.
Úgy tűnik, hogy túl keveset volt visszautasításban részem, de nekem ez valahogy olyan iszonyúan rosszul esik, hogy nem is tudom mit kell ilyenkor csinálni. Szerintem egy fiút se akarok látni a következő öt évben (hahaha, amúgy persze mindeközben már randiztam valaki mással), és a romantikus szerelem meg hasonlók iszonyú luxus dolgoknak tűnnek, amik nekem ezek szerint nem adatnak meg. Tök hülye vagyok, még mindig.
Meg hát persze az is a baj, hogy bizonyára nem is jó helyen keresem az ilyen kapcsolatokat, nem csinálom jól, nem olyan jó az önértéklésem, nem értem mi történik amikor egy helyes meg izmos fiú randira hív.  Mármint tényleg, mi? mit akarnak ezek tőlem? vajon tudják, hogy milyen puding testem van? hogy löttyedt a combom? hogy még csak most fogok beiratkozni pilatesre?és akkor ilyeneket mondanak, hogy szellemes vagyok meg okos? mi van, ha egyszer elfogynak a vicceim? akkor micsinálok? mind rájön, hogy csak egy löttyedt viziló *
Na jó, befejezem. Egy fiú nem akar randizni velem az interneten, én meg oldalakon keresztül nyavalygok. Mikor növök már fel.


Ez a Mari Andrew amúgy zseniális


*ezután különösen nevetséges lenne felemlegetni hogy mostanában próbálok ilyen "body positive" meg elfogadó lenni magammal, hahaha, de iszonyú, hogy az internet mennyi szorongással tölt el, lehet hogy jobb lenne egyszerűen kikapcsolni

2017. július 3.

nagyon ritkán, de azért örülök, hogy nem ma vagyok tinédzser*

ugyanis terepmunkám eredményeként** megtudhattam, hogy a mai tinédzserek  mindenféle érzelmeinek leírására csak kétféle lehetőség van, és szerencsére mindkettő férfiak szexuális örömszerzésével kapcsolatos kifejezés:

  • "az gecijó"
  • "az szopó"

továbbá a "geci"*** véletlenszerű töltelékszóként használva.

na de most akkor hogy szopó? most komolyan? hát ez milyen undorító? és akkor ezt hallottam a Balaton partján egy 30 körüli fiú szájából is. amúgy a káromkodás ellen nem fogok felszólalni, de ez, ez nekem már túl undorító, bizonyára különösen azért, mert ha csak két jelző van, amivel az életben szerzett összes élményünket leírhatjuk, akkor ez igazán nem vall az érzelmek túl széles skálájára.
komolyan, ezért kár elmenni Londonba.(erről volt szó ugyanis a beszélgetésben)




*általában ez nem így van, örökké fiatal akarok lenni, 10 év múlva  ráncosodó izléstelen luvnya leszek ha nem vigyázok
**mögöttem ültek a villamoson, és vagy 20 percig hallgatózhattam
***amúgy tudom, hogy kiveri**** a modorossági biztosítékot ez, hogy idézőjelbe rakom, de szerintem még életemben nem mondtam ki, hogy geci, azon kívül amikor valakinek ezt az esetet elmeséltem
****ez most akkor eh, majdnem pun?

2017. június 6.

mondatok, amiknek amúgy semmi haszna nincs és még meg is fogok őrülni az összestől


  • ne csüggedj
  • tarts ki
  • csak akarni kell
  • ne gondolj rá
  • ne gondolj rá, mert akkor bevonzod
  • vizionáld 
  • ne aggódj
  • ne keseredj el
  • ne szorongj
  • maradj vidám
  • csak bebeszéled magadnak
  • nézd a jó oldalát
  • valahol el kell kezdeni
  • velem is...
  • nekem is...
  • tőlem is...
  • engem is...
  • maradj nyugodt
  • ne idegeskedj
  • de mit aggódsz
  • legyél laza
  • ne foglalkozz vele
semmi meglepő, csak mostanában nagyon nagyon sokat hallom ezeket álláskeresés és hasonló komoly problémák kapcsán, és az az érzésem, hogy ezeket senki nem mondaná magának, ha a saját életéről lenne szó. vagy mondaná de nem hinné el, és amúgy tök mindegy, mert ötvenedszerre már csak iszonyú idegesítő és egy kupac cinizmus mind.