2022. augusztus 14.

szavak a szájból, mint télikabátból, a nyár közepén kibújó emlékfolyam

  Két hónapig nem blogoltam véletlen, szóval most kezdem is a dzsúszi résszel, hogy most már az egész családom gutaütést kapott, de mondjuk lehet, hogy én is, végre leütöm ebéd közben, erre beleesik a tányéromba, nem hiszem el. 

Azt álmodtam, hogy a nagymamámmal halak voltunk, és úsztunk valami vízben, amiről azt gondoltam, hogy a Balaton volt és teljesen átlátszó volt, ugyanakkor zöld is.

A nagynéném most meg már Kanadába akar költözni újra, amin anyukám jól ki van borulva, mármint jó legalább a pasija  nélkül menne, de mégis. Mégis A) milyen messze van B) nem tudjuk, hogy tud-e angolul, egyszer azt mondja, hogy igen, máskor meg nem (itt Magyarországon nem) C) az unokaöcsémmel mi lesz?  nincsenek rokonaink ott? jobban mondva hát nekünk vannak, nekik nincsenek D) de ott mégis miből fog egyetemre menni, meg bármit csinálni, amit Magyarországon relatív olcsóért lehet? ez annyira ijesztő és kétségbeejtő. A Balcsira se akarnak hozzánk eljönni, mert nem tudom miért, nincs erre világos ok, az unoköcsém sem akar eljönni egyedül, á, nem is értem.

Aztán ott van még az is, hogy elfog valami viszonylag borzasztó undor-fintor,  amikor arra gondolok, hogy mit kéne kezdenem az unokahúgommal és hogy kéne megoldódnia az ún. konfliktusainknak. (ún. konfliktus=konfliktus, amit ő nem tud/akar megérteni) Történt ugyanis a jéghegy csúcsa, amikor júniusban kimentünk a közös barátnőnkkel és az ő új fiúkájával (meg még két közös barátunkkal, akik nem sok vizet zavartak, pedig még a gyereket is hozták) a ligetbe, ahol iszonyú tömeg volt mindenhol, mert valami bor tematikájú ünneplés és partikázás folyt. Az unokahúgom már akkor részeg volt, amikor odaértünk, vagy legalábbis nem tudott visszaemlékezni arra, hogy merről jöttünk, és merre van jobbra. Kicsit sikerült nagyjából kultúráltan elmulatozni az időt, csak abban a Zöld küllőben olyan felháborítóan drága minden, hogy komolyan mondom, 5000 volt egy üveg bor, és 4000 egy hamburger, és nekem már ettől elment a kedvem mindentől. A későbbiekben még jobban elcsúsztak a dolgok, a kedvenc barátnőnk új fiúja minden csak nem egy észlény, őszintén annyira vágytam a társaságára, mint tele hassal egy rakás illatozó üres pizzás doboz mellett ülni. Annyira fantáziadús vagy intelligens ez a fiú tudniillik, mint egy faék, a férfiak hibáit nagyrészt, de ha őszinték akarunk lenni, akkor elmondom, hogy minden esetben szereti azzal magyarázni, hogy a férfiak már csak ilyenek, ez egy férfi dolog és én nem érthetem, férfiként ezt így szokták, ezzel nem lehet mit kezdeni, és a tény, hogy a kedves, szép és okos J, akivel úgy szeretünk időt tölteni, szóval ez a lány ezzel a pizzafutárral lesz öreg, aki egy számlát nem tud befizetni egyedül, hát nekem elönti a vér az agyam. Közben meg az unokahúgom olyan részeg lett, hogy már nem lehetett vele semmit csinálni, csak félig ordítva mondta a magáét a fiújáról, aztán ordítva sírt, aztán elment még feleseket inni (hát nagyon szükséges), aztán a vállamon sírt ordítva, aztán még nem tudom mennyit vártam rá, mert nagyon fontos volt vagy 45 percig vmi barátnőjével erről telefonálni hajnali 1-kor, már olyan késő volt, hogy egyszer csak lekapcsoltak mindent, és ott voltunk a Hősök terénél, és semmilyen világítás nem ment, csak az utcai.Jól hazamehettünk 7 ezerért taxival, mert ő az Oktogonig nem tudott eltalálni, ahova egyenes vonalban kellett eljutni, és jaj annyira fárasztó volt, hogy amikor végre letettem a fejem a párnámra, akkor az volt a fő gondolatom, hogy úristennnn végre csend.

Esküszöm elfáradtam abban is, hogy ezt tök feleslegesen leírtam ezt az egészet, és valami kellemetlen és indokolatlan szégyenérzetet is vált ki belőlem, pedig én igazából nem csináltam semmi kínosat. Úgy érzem, hogy 30 évesen az ember túl öreg, hogy annyira részeg legyen, hogy másoknak kelljen hazacibálniuk, túl öreg, hogy azt se tudja hol van, túl öreg az olyan szituációkhoz, hogy muszáj hazavinni/akármit csinálni, mert sehova nem talál el, kirabolják, elrabolják, megerőszakolják, mit tudom én. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy bárki helyett kellemetlen döntéseket kelljen hoznom arról mondjuk, hogy kell-e taxit hívnom, jaj, hát gyerekek, ez a kedvenc dolgom. Hogy nekem nem kellett volna taxit hívnom, senki nem kötelezett rá, szóval akkor én is legyek szíves kifizetni, mert hogy ő hazament volna bkv-vel is. Az már nyilván az én feladatom, hogy hazatámogassam, ahogy azon a kb. 20 perces sétán is, ami az éjszakaitól vezet haza. 

Őszintén mit vagyok meglepődve, igazából már annyi sérelem ért, hogy nem tudok mit tenni, mint egy fintorral az arcomon ülni. Ez már levakarhatatlan fintor, én én az idei kis hétvégézést is le akartam mondani, mármint igazából francnak van kedve. Apa azt mondta, hogy majd azt hazudjuk, hogy fel kell újítani a fűtést meg a tetőt meg mindent, de aztán elvetettük, mert a kedvenc unokahúgom nem ért semmiből. A városligetes eset után nem beszéltünk (jobban mondva, én nem beszéltem) majdnem egy hónapig, mert annyira felbosszantottam már magam mindenen, és annyira rosszul is esett, hogy fél év alatt találkoztunk háromszor, mert soha senki nem ért rá (rajtam kívül), akármikor kérdeztem, nem volt jó, és akkor amikor végre találkozunk, akkor olyan részegnek kell lenni, hogy az már kezelhetetlen, és nincs semmi másról szó, csak az elcseszett kapcsolatról, a korábbi elcseszett kapcsolatról, az elrontott dolgokról az életében, én meg ülhetek ott, anélkül, hogy tőlem bárki megkérdezné, hogy hogy s mint. Aztán telefonálni "kellett" egyszer, már egyáltalán nem tudom milyen okból, de akkor sem értett meg semmit abból, hogy miért nem akartam beszélni egy hónapig (vagy inkább soha többet), komolyan mondom semmit. Ez egyszerűen annyira sokkoló volt, hogy őszintén, én mondani se tudtam igazán semmit. Hogy őszinte legyek, hogy az összes dolog, amit az unokahúgom már kb. jól elfelejtett, szerintem meg akkora taplóság, hogy nem is tudom hova tenni, úgy mint az ilyen dolgokat, hogy a nyár utolsó hónapjában kell telefonálni, hogy egy darab időpontban jó nekik, és akkor el akarnak jönni a Balatonra, és amikor azt mondom, hogy én úgy szeretném, hogy hárman menjünk, akkor ezt figyelmen kívül kell hagyni, és bejelenteni a közös chatben, hogy ő közösen jönnek, de most tényleg, ilyet ki csinál?? (ilyenekkel megfejelve, hogy én mindenkit meghívok csak őket nem (you're damn right) , meg hogy nekik akkor lesz az évfordulójuk (őszintén nem azért gyűltünk ma itt össze), hogy mindig nekem kell az összes időponthoz igazodnom, de hogy még A SAJÁT HÁZAMBAN is, nem is értem. Egyébként ezt úgy is megcsinálták már többször is, minek mondogatom, amikor annyi embert sikerült meghívni, hogy akit én szerettem volna, azt már nem tudtam, vagy amikor az unokahúgom összeszervezte az összes rokont, de akkor még a. közös barátnőnket is, akivel akkoriban még alig ismertük egymást, és más házában hogy jelented be, hogy ő neked családtag, ha mi meg jóformán nem is ismerjük? Mindegy, úgyse volt mit tenni, mert a "de mi már meghívtuk" meg "de mi már így beszéltük meg" kártyát akkor is sikerült bejátszani. 

Mindezek mellett az az érzésem, hogy anyám a legkiborítóbb, amikor ilyeneket mond, hogy de nem mindegy az a két nap? (hát tökre nem a két nap a lényeg hanem az elv, hallottál már arról?) vagy hogy hát nem lenne jó mégis jóban lennünk velük? de amúgy mégis akkor minek? úgy értem, hogy milyen jóban levésről beszélhetünk? nem mintha úgy valaha is számíthatnék az unokahúgomra úgy bármiben is, tekintve hogy egy alkalommal kértem tőle egy iszonyatos szívességet, hogy menjen el a gyógyszertárba a gyógyszeremért, amiért nem tudtam volna elmenni mielőtt indultam Dél-Afrikába, és akkor ő közölte velem, hogy haza kell mennie füvet nyírni. 

Füvet nyírni. 

Úgy érzem, hogy bennem nagyon-nagyon elfogyott valami muníció azt illetően, hogy én ezt az egészet fenntartsam, különösen, ha arra gondolok, hogy ehhez képest a barátnőim hogy bánnak velem (fényévekkel jobban)



2022. május 26.

your silence is my favorite sound

 Igazából úgy 7 12 napja szorongok, hogy akartam írni valamit, de csak félig-meddig jut eszembe, hogy mi volt,  szóval most csak leírom azért a semmit. 

Járok most egy kezdő varrótanfolyamra keddenként, ami nagyon jó, bár a második alkalmon annyiszor összeállt egy csomóba a cérna, rosszul állt az orsó, rosszul állt a talp, nem is volt benne a cérna a tűben, hogy mire kijöttem és már ültem a biciklimen, esküszöm majdnem besírtam a fáradtságtól. Aztán még azon is elkezdtem gondolkodni, hogy mi van ha eltévesztettem az életem, és varrónőnek kéne lennem, milyen kevés stressz érne, csak gondolom, hogy akkor meg a monotonitásban halnék meg, és ugyan úgy szoronganék akkor is mindenen. Néha úgy utálom a szokásaim, hogy nagyon-nagyon szeretnék másmilyen ember lenni, és akkor elképzelem, hogy másmilyen ember vagyok. Vagy amikor megcsinálok valami nagyon-nagyon kellemetlen feladatot, és egy kicsit a világ tetején érzem magam, és egy pillanatig meg vagyok győződve róla, hogy most akkor más ember lettem és bármire képes vagyok, de aztán megint három napig nem pakolom ki a mosogatógépet, és hegyben áll a koszos kávésbögre, és egyfolytában rosszul érzem magam, vagy egy rendetlen szarnak, de azért nem csinálom meg, mert az az érzésem, hogy örökké fog tartani, biztos hősi halott leszek közben, vagy mit tudom én.  Mármint nyilván nem, de hát ez az irracionális szorongás lényege. Az előbb is kimentem a konyhába, hogy most akkor pakolok, de elrendeztem a szelektív szemetet, aztán jól azzal a lendülettel elfelejtettem, hogy minek mentem oda, szóval most újra itt ülök és írom ezt. 

Olyan nehéz valamilyennek lenni, valakinek lenni, valahogy lenni. Hogy jól utálom magam a szorongás miatt, a pszichiáter néni már nagyon sokszor azt mondta, hogy ezt nem szabad, és ez nem az én hibám, de én csak nem tudok érteni a szóból.  

Mindezek ellenére, amikor valami kellemetlen élmény ér, vagy mit tudom én, összerándulok attól, hogy mások hogy csinálják az életüket,  sznobul elborzadok azon, hogy mások nem tudják, hogy a "vagy hogy" közé nem rakunk vesszőt (és nyilván nem ez a vessző a lényeg, hanem valami műveletlenséget és korlátoltságot, ami kiborít és elszomorít és nem tudom minek magyarázom ezt sokadszorra). Szóval akkor este, amikor megyek haza és valami nem annyira jó élmény után, akkor mindig meg kell állapítanom, hogy jó, de a személyes életem egyre kevéssé rettenetes, a környezetemet nagyon szeretem, az engem körülvevő embereket szintén nagyon szeretem, és folyamatosan rájövök, hogy milyen jó és milyen fontos tartani a kapcsolatot a kis barátnőimmel, mert nagyon sokat jelentenek nekem, és hogy nem szabad hagynom, hogy teljesen szétcsússzanak a dolgok, mert nagyon-nagyon rontja az életminőségem. 

És aztán elmentem egy speed dating jellegű eseményre. (ld. poszt cím) 

Jaj, gyerekek, hát ettől igazán megkímélhettem volna magam. 

Nem pont olyan volt, mint egy klasszikus speed dating dolog, mivel nagyon sokan voltak (nyilván, mivel fizetni kellett érte, haha), kb 30 férfi és 30 nő legalább. Az volt a koncepció, hogy a nőknek fel kellett állni egy kisebb négyzet alakba (lol) a férfiaknak pedig egy nagyobb négyzet alakba. (Mindenki kapott egy számot és ezek alapján, de ezt egyáltalán nem értettem igazából.) Az elején mindenki le kellett, hogy töltse az alkalmazásukat a telefonjára, és ebben az alkalmazásban kellett eldönteni hogy szürke (nem szimpatikus) sárga (nagyjából szimpatikus) vagy zöld (szimpatikus) mappába helyezzük az előttünk álló férfit. Kivéve, hogy ugye ezen a ponton még senki nem igazán beszélt senkivel, szóval jóformán úgy döntöttél, mintha állnál a Blahán vagy tinderen lennél. Itt mondjuk nem a Blahán álltunk, hanem a Margit-szigeten, és rendszeresen azt kívántam, hogy bár a szomszéd jógacsoporttal lennék. Az egészet eléggé kínosnak éreztem, de igazából mások is, a csáberőmet meg egyáltalán nem fokozta, hogy sikerült a sorban egy olyan helyre állnom, hogy egyrészt egy incuri-pincuri nő mellé álltam, másrészt egy gesztenyefa ága teljesen eltakarta a fejem, pedig hát bocs, de egy gesztenyénél azért csak szebb vagyok. A "felhozatal" kitűnő volt. Ja nem. 

Most nem arról beszélek, hogy voltak-e szuperszexi fiúk, hanem hogy voltak-e szimpatikus fiúk. Nem olyan sok, azt kell mondjam. Aztán meg még ott volt az a dolog is, hogy úgy a 2/3-3/4 részük (mekkora matematikus vagyok) nem hogy alacsonyabb volt nálam, de egészen döbbenetesen alacsony volt. Nem különösebben bánom, ha valaki nem magasabb nálam, igazából lehet kicsit alacsonyabb is, csak valamikor így az este során rá kellett jönnöm, hogy annyira azért nem vonz a lehetőség, hogy 165 centis és kb 50 kilós fiúm legyen, na. Mármint ha én is ekkora lennék, akkor ez biztos rendben lenne, de én ugye nem ekkora vagyok... hanem kiterjedtebb, na. Volt egy ultra creepy fiú, aki ilyen csábítónak szántan rángatta a szemöldökét és teljesen kiborultam, meg volt egy másik, aki valami katonai felszerelésbe volt felöltözve, voltak azok, akiknek nem sikerült felvenni nem hogy egy inget, de még egy galléros pólót se, meg aztán volt az a fiú, aki szintén pont akkora volt, mint amit leírtam az előbb, és olyan szűk volt a farmerja és a pólója is, mint egy óvsz  folpack. Ezt nem gondoltam őrületesen csábítónak. 

További dolgok, amiket szintén nem gondoltam annyira csábítónak: az összes férfi vagy 8-10 évvel idősebb volt nálam, jó sokan úgy néztek ki, mint elvált kisvállalkozó családapák, az egyik szerencsésnek volt még jeggyűrűje is (lol), a mindenkire lenézően néző kispajtást (direkt figyeltem), további emberek, akiknek nem volt ideje kiköpnie a rágót. 

Jó, mondjuk szerintem a nők se voltak teljes mértékben 10/10-esek, de legalábbis Margot Robbie-val jól nem fogja összetéveszteni őket senki. Azok a fogak, jesszus mariskám. Én ennyi csálé fogú nőt egy helyen még életemben láttam, és most nem arról beszélek, amikor az ember ínye kicsit látszik ha mosolyog, hanem totál egymásra csúszott fogakról, kiálló fogakról, ferde fogakról, botrányosan sárga fogakról, döbbenetesen ferde mosolyon döbbenetesen piros rúzsról. Meg azok a nők, akik bizonyára vagy 38 évesek és úgy öltöznek, mintha 2012 lenne még mindig és iszonyat szomorú lettem a gondolattól, hogy majd én is ilyen nő leszek, ha így folytatódnak a dolgok (színesen öltöző, mert azt gondolja, hogy attól fiatalabbnak tűnik és/vagy azt hiszi, hogy a fiatalok tényleg hordanak színeket, olyan szűk farmer, hogy az embernek átlátszódik a térdkalácsa, magassarkú biocipő, hülye dzsörzé ruhák, amiken minden is átlátszik (kill me now). (Mondjuk tegnap a varrótanfolyamon meg pont a nagyon terhes nőn volt egy pezsgő vagy bézs vagy nem is tudom milyen színű ruha, amin annyira átlátszott a bugyija, hogy nagyon remélem, hogy nem tudta, máskülönben nincs rá magyarázat/nem tudom mit gondolt, aki kitalálta, hogy abból az anyagból jó lesz majd ruhát varrni)

Szóval nekem két ilyen "match" jött ki, ami nem valami sok, de csomó embernek meg egy se, őket tényleg sajnálom. Persze én még a nagyon szép csajt is sajnálom, akinek meg 10, mert akkor annyi csevelyt kellett végig ülnie, és őszintén, én egyet se kívánok az ellenségemnek sem.  Emiatt mondjuk azt hiszem, hogy a tradicionális speed dating koncepció jobban tetszik, mert így van aki nem is beszélhetett senkivel...? Tehát az első delikvens, ő nem volt nagyon érdekes, és le is lépett hamar, amit igazán nem bántam, mert volt fröccs, és alkoholt inni soha nem tűnt még ennyire csábítónak. 

De a második! Na, ő ígéretesnek tűnt, de azért mondom tovább, meg ne bízzuk el magunkat feleslegesen, ilyenek. Tehát a második fiú, aki szintén alig lehetett 170, de elég kedves és szimpatikus arca volt, és kiderült, hogy szintén szegedi, szóval voltak mindenféle közös témáink is. Jó, azért annyira nem hajtotta a malmára a vizet ez a Szeged dolog, figyelembe véve, hogy miután kiderült, melyik középiskolába járt, sajnos elkezdtem gyanítani, hogy annyira azért nem lesz agytröszt. Mármint többek közt... nem tudta, hol van a Bartók Béla út meg további alapvető dolgokat, aztán nem hallott még Dragomán György nevéről se (másokról se, mint pl. Simon Márton, de akkor ez tűnt a legdöbbenetesebbnek), és ugyan szeret olvasni elvileg, de vmi zombis könyv a kedvence ever, hát nem tudom. Az egész esemény végére már elég éhes voltam, mert addig szárogattam a hajam és próbáltam meg youtube és pinterest tutorialok alapján highlightert kenni az arcomra, hogy úgy nézek ki mint aki magától csillogó (a megfelelő pillanatban kell elővennem az összes hableány ambícióm is), hogy nem volt időm rendesen ebédelni. Kicsit örültem, hogy végre megyek haza, és azt nézegettem, hogy mit lehetne megnézni a moziban (még csak kb fél 8 volt), amikor még odajött ez a fiú, hogy nézzük meg a Japán kertet, szóval elmentünk megnézni a Japán kertet, és amúgy én egy kicsit szégyellem magam, de annyival jobban élvezem az épületeket mint a kerteket, hogy ihaj, de ez most így sikerült. Azt hiszem, hogy kezdtem érezni, hogy ez nem olyan tuti, amikor elkezdett arról beszélni, hogy mennyire szeretne valami latin táncokat tanulni, ami szerintem az egy rettenetes hobbi, meg kitörném a bokám abban a cipőben meg kizárt, hogy felvegyek ilyen ruhákat amiket ott hordanak, egy finnyás sznob liba vagyok, de a gondolattól is bealszom, de ez már mindegy is lett volna, mert eddigre már tényleg kezdtem nagyon éhes lenni, viszont annyira bődületesen felbosszantott, hogy egyfolytában nagyjából két méterrel előttem volt és totál háttal állt meg beszélt hozzám egyfolytában, hogy nem is hiszem/hittem el. Úgy értem, akárhogy szedtem a lábam, ez a fiú csak nem vette észre magát, aztán amikor mondtam neki, akkor kijelentette, hogy ő mindig ilyen tempóban megy..... őőőőőő... hát jó. Szóval fun fact-ként elmeséltem, hogy a román cigányoknál mindig az apa megy elől, aztán a feleség, aztán meg a gyerekek, amire elkezdett hitetlenkedni, majd bejelentette, hogy jó, de legalább most tartjuk a tradicionális nemi szerepeket. Ekkor már olyan mérges voltam, hogy őszintén opciónak tűnt -tekintve, hogy úgyis mindig háttal van nekem- csak szólás nélkül bebújni egy bokorba, és addig ott maradni, amíg biztosan el nem ment, de már abban sem vagyok biztos, hogy észre vette volna, ha nem vagyok ott. Mindenesetre aztán amikor elágazott az ösvény, megmondtam, hogy nekem a másik irányban van dolgom. (A Margit-szigeten, félhomályban, eh.)

Nem tudom mi a rosszabb azoknál az embereknél, akik annyira ignoránsak, hogy azt sem veszik észre, hogy véletlen bunkók, de mit mondhatnék, elég csábító egyedül a kanapén masztur Peaky blinderst nézni. 



2022. május 23.

nagyon fontos revelációk

 Tehát két nagyon fontos revelációm van mostanában: 

1. véletlen valami luxus Zewa vécépapírt vettem, és hát gyerekek, ez vmi fantasztikus, legszívesebben az arcom törölném bele, most már értem miről szól a pénz körüli felhajtás. 

2. a jobb kisujjamon egy ideje van egy fura bőrkeményedés jellegű bőr a körmöm mellett balra, és ezen már többször is háborogtam. tegnap tűnt csak fel, hogy amúúúúgy mindig úgy fogom a telefonom, hogy ott tartom a kisujjammal. hivatalosan is a modern technológia áldozata vagyok. 





2022. április 27.

házhoz se kell mennem

 a pofonért, elég a tinderre (ez már gmail chaten volt, ahonnan meg kell tanulnom kitörölni embereket) 

ezután még azt is mondta, hogy a fideszre szavazás után azonnal külföldre költözne, de én már nem értek semmit 

jobban mondva, mindennek annyi értelme van, mint ennek a táskának: 






2022. április 14.

egy gyors kis szakértés

 Az az elméletem van, hogy az összes Fideszes politikusnak olyan helyen kéne élnie a családjával meg az összes gyerekével, ahol csak egy fürdőszoba van.  Rögtön kevésbé lennének cinikusak úgy az egész társadalom, de főleg a szegények iránt. Jó jó, az ember a jó dolgokhoz könnyen hozzászokik, én is egy kétszobás lakásba születtem, de mivel az utóbbi 20 évben volt jóformán saját fürdőszobám, hát.... sikerült megszoknom. Most, hogy a szüleimét felújítják és én itthon vagyok, elég idegesítő az egész helyzet. Mondjuk az milyen idegesítő lesz, amikor majd az emeletit csinálják, és ha éjjel felébred az ember, kénytelen lesz lemászni, csak hogy pisilhessen. Majdnem olyan abszurd, mint hogy fel kell menni az emeletre, csak hogy kiöntsem a maradék levest. A konyhában fogmosás is esküszöm alázatot tanít, és hát vezérünk szerint mindenki a konyhában köt ki, de biztos, hogy nem a fogkrémfoltos kenyérért. 

Nem tudom mi ez a jópofáskodó gunyoroskodás, nőnap alkalmából elkezdtem ugyanis újra antidepresszánst szedni, és hát mondanám, hogy kevéssé élvezem, mint hogy ennek alkalmából még tinderre is felmentem, de őszintén, a tindert sem élvezem különösebben. Úgy értem, nem jobban, mint elmenni a fogorvoshoz, vagy mint amikor valami elég kínos dolog ér. Az új kedvenc kínos dolgom különben az, amikor az emberek véletlen vagy akár direkt elém állnak a sorban. Egyrészt, őszintén egészen komolyan tényleg nagyon-nagyon észrevehető vagyok, másrészt, néha már nincs is kedvem szólni, mert ugyan szabadkoznak így meg úgy, de kit érdekel. Az a tragikus, hogy szerintem ők is tudják, hogy kit érdekel. A választáson olyan pofátlanul elém állt egy nő már a szavazó fülkénél, és nem volt kedvem veszekedni, mert ott voltak a gyerekei is, mit bánom én, vigye innen a két visító gyerekét. Vajon tudja, hogy mindenki ezt gondolja? vagy ilyenkor mi van? És amikor nyugdíjas vagy úgyis, mit kell elém rohanni? 10 perc múlva nem lesz ott a farhát meg a lakásod? Értem én, ki tudja mennyi időd van, de hát én se tudom, hogy mennyi időm van végeredményben. 

A tinderre visszatérve, eddig semmi komoly. Volt egy ghánai magyar fiú, aki személyi edző (lol, tudom), biztos, ami biztos, küldött a farkáról is egy képet, ami akkora mint két krinolin, és hát, lehet, mondom, lehet, hogy részben emiatt akartam vele randizni egy rasszista szar vagyok, ki hitt mást? Máskülönben meg nem volt őrülten művelt vagy szórakoztató, nem tudta mi az, hogy brunch és nem iszik alkoholt pedig én nagyon szeretem a bort szex előtt .  Aztán volt még egy orvos, aki egy idő után csak úgy törölt, mert megkérdeztem, hogy mit tenne, ha egy lovat találna a fürdőkádban. Csak részben hibáztatom, de jobban sajnáltam volna, ha nem készült volna legalább 4 fotója sztetoszkóppal a fején/vállán/akárhol. Pedig ebből arra következtettem, hogy biztos, hogy nem pszichiáter vagy nőgyógyász, ami jó ijesztő lett volna. Van még egy harmadik fiú is, aki mindig akkor válaszol, amikor azt gondolom, hogy menten unmatchelni fogom és mit képzel már, hogy ennyit várat, csak sajnos teljesen szimpatikus, bár most megint úgy döntöttem, hogy soha többet nem akarok beszélni vele, ennyire egyértelműen csak ne legyek már önsorsrontó.  Egyébként semmi új, a 23 éves fiúka kis barátnőjének jól megcsinálhattam valami szeminárumi prezentációjához a kutatómunkát, ugyan nem derült ki először, hogy neki lesz, csak a fiúka megkért, hogy küldjek már neki dolgokat (olyan témában, amiben úgyis tudok), és ugyan gondoltam, hogy miről van szó, de akkoriban nem beszéltünk vmi sokat, és örültem, hogy írt nem akartam olyan kis genyó lenni, mint amilyennek a blogom alapján bizonyára tűnök. Hát de basszus. Jól sejtjük, hogy még mindig egy 23 éves a titkos kis internet crushom? Hát attól tartok, jól. Franc. Valaki adjon már egy taslit? 

Elfelejtettem annak a felét amit írni akartam, úgyhogy legyetek jók, a fontos filozófálások jönnek, amikor esik az eső a Balcsin, addig is, over and out. 


2022. március 9.

notes from the road

 Tegnap kitűnőt reggeliztünk Dollyval a Briósban, ez a nő olyan aranyszívű, hogy még a croissant-ját is megfelezte velem, pedig az a kedvenc dolga. Barátkozzatok ti vele, csak azért ne annyit, hogy rólam elterelődjön a figyelme.

Csak mondjuk ez úgy kezdődött, hogy reggel taxival mentem, mert képtelen voltam felébredni időben meg elkészülni is, így viszont csak 20 percet késtem, a taxis fiú meg nyilván elkezdett migránsozni. Hogy az ukránok valójában 10-ből 9 mind afrikai migráns munkás, aztán jönnek ide az eurójukkal (de őszintén, mivel jöjjenek? a hrivnyával, amit állítólag át se váltanak, és folyamatosan értéktelenedik? sok eszed van, öcsém) meg taxizgatnak össze-vissza, meg amúgy miért gyűjtenek nekik üdítőt? miért nem jó nekik a víz? adhatnának poharat, az összes plázában van ivóvíz (ez való igaz, az allee földszinti mosdójának ajtajában egy kulacs újratöltő is van, ami örvendetes, csak hát megnézném, hogy vonatozol 6 órát egy háborús övezetből ki tudja mennyi (bizonyára sok) gyaloglás után, és akkor adnak neked egy műanyag poharat, és akkor víz fiam, na, szóval megnézném az arcodat) Annyira hülyék (=leginkább gonoszak) az emberek, komolyan mondom, hogy szóhoz se jutok. Meg hogy az lesz a vége, hogy csak beengedjük az összeset, aztán megnézhetjük magunkat. Fúj, de megütném az ilyeneket, komolyan. Mármint esküszöm úgy beszél, mintha mi valami fehér übermensch népek lennénk, akiknek annyira sok esze van és annyira tudnak is viselkedni, de voltál már a Blahán vagy a Nyugati téren? Én sajnos voltam, pont tegnap. 

Menni akartam haza a Váci úton, amikor találkoztam a térképes emberrel. Hallottatok már róla? Én csak nemrégiben,  ugyanis egy lány posztolta valamelyik facebook csoportba, hogy találkozott egy emberrel, akinél egy turista térkép volt és segítséget kért, de nem tudott segíteni, és akkor megráncigálta a haját. Egy másik lány meg arról írt (ha jól emlékszem), hogy hátba vágta, vagy képen törölte, már nem tudom, de mindenesetre elég borzasztó. Amúgy az ember nem tudom, hogy teljesen siket-e vagy csak hallássérült, de már ez kellemetlen, meg az is, hogy rettenet ijesztő fogai vannak, mint amikor lecsiszolják az egészet mert protézist vagy veneert vagy nem tudom mit csináltat az ember, meg csettintget, hogy ránézve beszéljél. Az egész elég kellemetlen volt, és ez az ember is nagyon idegesnek meg kétségbeesettnek tűnt, és azt gondoltam, hogy lehet, hogy egy menekültnek akar segíteni. Aztán jól odamondta, hogy egyél kevesebbet, akkor több eszed lesz, és nekem csak ekkor esett le, hogy biztos ez volt a térképes ember (mások amúgy a Corvinnál találkoztak vele, azt hiszem). Olyan mérges lettem, hogy azt hittem, kicsit elsírom magam, de szerencsére ekkor megszólított egy hajléktalan, akit jól elküldtem. Meg nem mintha megállnék veszekedni egy nálam egy fejjel magasabb emberrel, vagy utána kiáltanék (úgyse hallaná), harmadrészt szerintem nincs is ilyen beszélő térkép amit keres. Nem tudok nem arra gondolni, hogy milyen szörnyű élete lehet egy ilyen zavart, nyilvánvalóan pszichiátriai segítségre szoruló embernek, aki még nem is hall rendesen.

Amikor meg mentem le az aluljáróba, sikerült valami olyan lejáratnál lemennem, ami nem ott volt, ahol gondoltam, és bámészkodtam egy percet, hogy hol a villamos, amikor valaki elkezd kiabálni, hogy drágám, drágám. Odanéztem egy pillanatra, mert kíváncsi voltam, mégis ki kiabál ilyen nagy elánnal, vagy mi történik, és akkor meglátom, hogy ez a férfi rám néz. RÁM NÉZ. Úgy döntöttem, hogy iszkolnom kell, de még hangosabban kiabált párszor, és én csak fintorogni tudtam közben, de utólag azt kívánom, hogy bárcsak lennék valami harcos Katniss Everdeen, aki biztos megnyalná a száját hogy elijessze ezt az embert, (van ilyen?) de teljes képzavar van bennem, hogy ezek az emberek mit akarnak tőlem amúgy? Szerintem ez a férfi nem hajléktalan volt, hanem valami nem kifejezetten szofisztikált jómunkásember, de mit gondol? Hogy pénzt adok neki? Randizni fogok vele? Majd csak úgy szobára megyünk? Ez még egy korombeli normálisnak tűnő fiútól is rettenetesen fura lenne, és én csak szeretném becsukni a szemem meg a fülem. 

Ekkora már annyira elegem lett a világból, hogy időm se volt kiborulni a második hajléktalantól, meg még egy fitying apróm se volt, szóval adtam neki egy két euróst, és utólag fogtam fel, hogy az 800 forint. 800 forint! A villamoson nem történt semmi, de aztán a buszon ott volt a közös képviselő és jól megijedtem, hogy majd együtt kell hazagyalogolnom azzal a rettenetes nőtől, szóval megpróbáltam elbújni ültömben a lyukasztó mögé, majd a következőnél leszálltam. 

Jó jó,  mindenki azt hitte, hogy vége, de aztán este egy fiú elkezdett furákat(=illetleneket) írogatni instán, majd küldött egy képet a farkáról (nyugi, ez még fokozódik) majd megosztotta a velem kapcsolatos szexuális fantáziáit. Annyira szeretem az ilyesmit. Ja, nem. Egy teljesen üres és névtelen profillal biztos jó könnyen lehet huszárkodni, de amúgy meg tutira én vagyok a hibás. Épp a barátom, Nataliát olvasom, amiben egyszer lapoztam egyet, és akkor ott volt egy egész oldalas péniszrajz. Komolyan. Anatómiai pontosságú meg minden is. Ezen úgy meglepődtem, meg a cselekmény szempontjából is elég vicces volt, úgyhogy posztoltam az insta sztorimba, és hát ez egyértelműen csakis bizonyára csak azt jelentheti, hogy csak arra várok, hogy valaki névtelenül rólam fantáziáljon és ezt meg is ossza a saját intimszférájával együt. Oh wait, ja nem.

És nektek szép nőnapotok volt? A poltikát és ezeket leszámítva itt minden szupi-dupi (se), már előre vettem magamnak két jácintot. Olcsó is volt! Mindenkinek annyit, amennyit érdemel, nem? Csak szeretném kiheverni ezt a pénisz fotót, meg úgy az egész világot. Ja, közben pár napja feliratkoztam tinderre, azt is ki kell hevernem, már most. 

ha nem biggyesztek oda egy szemforgató emojit, akkor tényleg azt hiszi, hogy zseniális/ezt most akkor bók

I can't even



2022. február 26.

January and February were a long year

 Ezt pár napja írtam, amikor még nem volt háború Ukrajnában, és most már olyan jelentéktelennek tűnik az egész. Igazából minden iszonyúan jelentéktelennek tűnik emellett, hogy vannak emberek, akik már az első nap meghaltak, vannak akiknek lerombolták a házát, és Kijevben egy rakéta áll ki az egyik zebrából. Ma reggel láttam egy videót, amiben egy tank rámegy egy autóra. Azt írják, hogy a vezető túlélte, de szerintem még sose láttam ilyen iszonyúan borzalmas dolgot. Fogalmam sincs, hogy kell visszatérni, vagy foglalkozni a hétköznapi dolgokkal. Most mégis iderakom ezt a posztot, hát ha valaki mással akar foglalkozni (vagy hát én mással akarok foglalkozni).

Megint hülyeségeken kezdtem ez gondolkodni,  mint hogy a por lebomlik-e (most már tudom, hogy igen), meg hogy milyen izgalmas, hogy ha vastagabb kardigán van rajtam, akkor kevéssé fázik zokni nélküli lábam. És amúgy miért nem jutott eszembe korábban, hogy lefekvés előtt a vécén ülve is bekrémezhetném az arcom? Maximális időkihasználás, kérem tisztelettel. Jobb, mint fogmosás közben kávét inni. 

Tegnap rettenetes gyomorfájást kaptam délután, miután megettem két banánt aztán meg vettem egy lattét a Móriczon. Szerintem tök finom a kávé amit ott a gombában lehet venni (de igazából ha valamiért érdemes oda járni, azok a glutén/cukor meg mindenféle mentes desszertek, azok is nagyon jók), jó, nem olyan, mint a Keletben, de na, és akkor tegnap figyelmes lettem rá, hogy 350 forintot számolnak fel a laktózmentes tejért. 350!! Eszem megáll. Ezen most úgy meg vagyok sértve, hogy nem tudom, mikor veszek ott legközelebb. Amúgy nem  különösebben hangulatos hely, ha csak nem nyár van, és ki lehet ülni, de tegnap nem volt hely, szóval elvitelre kértem. Alig tudtam meginni kb a felét, akkorra már úgy fájt a gyomrom, szóval elmentem a Starbucksba kamilla teát venni. Nyilván pont nem volt, és a hely fele amúgy üresen állt, de mellém ült egy első randizó párocska, és az egész annyira kínos volt, hogy tisztára elment a kedvem kb mindentől. Mármint az egy dolog, hogy a csaj haja olyan volt, mintha Karen lenne, pedig volt vagy 25 nem tudta kiejteni az S betűt, nem tudott semmit a fiúról,  és mégis ki megy a Starbucksba randizni? Egy BARNA műszőrme mellényben?  Annyi problémám van mások választásaival.  

Jó, igazából midennel problémáim vannak, vagy nem is tudom, január óta az egész élet kellemetlen. Először azt hittem, hogy pms-em van, de az már volt kétszer, és még mindig minden rossz. A kedvem rossz, akkor az elmúlik, de melegem van, leveszem a kardigánom, akkor elkezdek azon problémázni, hogy vastag és löttyedt a karom, meg amúgy rondának is érzem magam, mert kövér az arcom. Olyan kócos a hajam, hogy nem igaz, akkor ez megoldódik, de lekopott a körömlakkom, kirepedt a mutató ujjamon a bőr, akkor meg elköltöttem a pénzem a gyógyszertárban, ettől bosszús vagyok, mert sokkal kevesebb pénzem van mint gondoltam. Hát de basszus. 

Korrepetálom az egyik barátnőm férjét angolból, és valójában kezd iszonyú idegesítő lenni az egész. Nem_ emlékszik_semmire. Először olyan fokon sorozatosan lemondta fél órákkal az óra kezdete előtt, hogy meg kellett mondanom neki, hogy ha nem mondja le délelőtt 12-ig, akkor ki kell fizetnie az óra felét. Mármint ne haragudjon már, de én csütörtök estére sose tudok programot szervezni, mert ő este 7 és 9 között akar tanulni, és akkor este 6 után közli velem, hogy el kellett vinnie Zs-t, a barátnőt az orvoshoz, amit bizonyára hetek óta tudnak. Igazából kb. december óta ripityára van törve a telefonja, így most nagyjából nem lehet elérni kb semmilyen módon időszerűen. Pár hete halálosan kellemetlen volt, amikor mondtam neki, hogy tartozik nekem jó sok pénzzel az órákért, amire közölte, hogy ő már fizetett.... khm, novemberben. Őszintén csodálkoztam, hogy végülis kifizette, ami miatt most tulajdonképp gonosznak érzem magam, de amúgy most megint egy hete ígéri, hogy kifizeti az utóbbi pár órát, és pont tudtam volna hova tenni azt a pénzt, de már annyiszor (2) szóltam emiatt, hogy már teljesen kimaxolódott a szekunder szégyenérzetem. (Kb 3 perc egy ilyen átutalás, ha már el van mentve a számlaszám...?) Nem akarok úgy tenni, mintha én lennék a legpontosabb ember a világon, de miért derogál annyira férfiaknak felírni bármit? Amikor valami nagyon fontos van, mint mondjuk pszichiáter, akkor beleírom ebbe a todoist alkalmazásba (meg a telefonomba csak úgy is), ami elkezd villogni amikor szeretném, hogy figyelmeztessen, hogy mikor lesz, és aztán előtte kb fél órával is, és a legjobb érzés a világon kipipálni meg így balra suttyolni mint tinderen, hogy kész. A többi dolgot, amit meg még elfelejtek beleírni is a telefonomba, na azokkal nem tudom mi van, de úgyse emlékszem rájuk. 

Aztán még az volt, hogy elég ocsmányul összevesztem az unokahúgommal, igazságtalan, hogy mindig emiatt szerepel itt, de most ez is olyan jó lesz. Szóval január közepén van a szülinapja, de csak februárban tudtuk volna megünnepelni mert senkinek nem volt jó rajtam kívül, és akkor pár hete meg volt beszélve, hogy valamelyik szombaton lesz. Jól kitaláltam, hogy hol fogunk enni meg sütizni meg minden jó lesz, és akkor szerdán benyögi, hogy legyen már inkább pénteken, mert szombaton vésni kell. Vésni kell. Nekem nem volt jó a péntek, mert már más programom volt egy másik barátnőmmel, akivel már hetekkel ezelőtt megbeszéltük,  és én ezt nem akartam lemondani. Azt is mondtam neki, hogy vasárnap kivéssük 20 perc alatt (értitek, még segítséget is ajánlok, erre és más dolgokra is) de nem, nem, az nem jó, és én amúgy se értem az ő problémáit. Mindig minden erre megy ki, hogy én nem értem a problémáit, meg nekem amúgy nincsenek is problémáim. Szóval most életemben kb másodszorra visszaszóltam, és elmondtam, hogy vannak problémáim (mint mondjuk a depresszióm), és nem csak az ő gondjai a létező és valós problémák. Annyira fárasztó ez az egész, hogy nekem nincsenek problémáim mert nincsenek nagyon komoly pénzügyi gondjaim,  nincsenek problémáim, mert nem veszekedtem a fiúmmal (hogy nincs fiúm, az fel se merül), nincsenek problémáim, mert már benne vannak a bútorok meg más dolgok a lakásomban. Nem tudom, hogy ez mások családjában hogy működik, hogy megértés, egymás kölcsönös segítsége meg ilyenek, de a miénkben nagyon nehezen, mert általában úgy van, hogy mi ill. a szüleim segítenek, aztán a mi dolgaink a "jó van az úgy" kategóriába esnek. Mármint ha én most nem akarom lemondani a programom, csak hogy nekem jó legyen, akkor az nem úgy működik, hogy te megkérdezed, hogy mi a programom, és eldöntöd, hogy a mi közös programunk. Aztán a nagynénémmel telefonáltam valamelyik nap, és akkor kiderült, hogy az unokahúgom valami egész más sztorit mondott el neki, és igazából talán ez böki a csőröm jóvátehetetlenül. 

A másik dolog ami nem volt jó (ez egy ilyen rinya poszt, de aki mostanra nem jött rá, az nem tudom, mit olvas) hogy a fiúka megismerkedett valaki mással és nagyon-nagyon bénán leterelt (hogy most nagy a nyüzsi meg ilyenek, és majd két hét múlva ér rá), és akkor megmondtam neki, hogy ne nézzen már hülyének. Vagy legalább ne tartson már talonban, meg mit tudom én. Kicsit az volt az érzésem, hogy nem gondolt arra, hogy egyértelmű amit csinál, bár őszintén, ez kinek nem az? Egy 20 évesnek? Mármint egy ideig rettenetesen érdeklődni aztán meg eltűnni meg nem írni napokig az ilyen textbook ghosting meg sok vasat tart a tűzbe esete. Aztán nem beszéltünk vagy 2 napig, amikor el kellett mondanom neki valami nyilván nagyon fontosat (egy korábbi vicc miatt, hogy Korda György van a Magyar Narancsban), és azóta is állandóan írogatunk egymásnak, csak néha már nem emlékszem minek. Esetlegesen teljesen hülye vagyok. Egyszer megmutatta, az üzenetváltásukat a volt barátnőjével mert nagyon felbosszantotta, és esküszöm, hogy az a lány annyit írt benne, hogy "jó, ahogy akarod". Biztos nem mutatta meg az egészet, de én ilyen indokolatlanul kultúrálatlan dolgokat nem láttam még egy elég okosnak tűnő fiútól. Jó butának érzem magam emiatt az egész miatt, mert ma reggel rájöttem, hogy még mindig sajnálom magam emiatt az egész miatt. Reggel a fiúka kiposztolta instára, hogy éppen kávét iszik a Bambiban valakivel, és olyan irigy lettem, meg féltékeny és savanyú, pedig nem is akartam. Én azt hittem, hogy okosabb vagyok ennél.Szinglinek lenni még mindig akkora élmény, mint még soha. (nem). 

Jó, de legalább feliratkoztam szavazatszámlálónak. Remélem beosztanak valahova Kelet-Magyarországra, ahol csak kocsma van, bolt nincs. 

2022. január 30.

szorongásokba'

Az az érzésem, hogy már csak önmagam tudom ismételni a szorongásomat illetően, de megint annyira szorongok minden meg az egész élet miatt, hogy csak egy görcs tudok lenni. Valamiért annyira a fejembe ragadt, amikor az a viszonylag kellemetlen pszichológus nénike közölte velem, hogy debilizáló (=bénító) szorongásom van, és a legjobb szó momentán saját magamra, hogy bénult. Egyszerűen annyira ideges vagyok úgy mindentől, hogy nem is tudom igazán, hogy mit csináljak. Fogalmam sincs, ha igazán, igazából stresszes életem lenne, mit tennék, hogy tudnék létezni. Amúgy meg már az elképzelés is rettenetesen elriaszt, hogy ennyi éve küzdök ezzel az egésszel, hogy nyugtató, meg hogy a sírás küszöbén vagyok a nap felében. Olyan végtelenül kiborít az az érzés is, hogy vannak korlátaim, hogy nem tudok végtelenül sokat koncentrálni, végtelenül sokat dolgozni, mert egyszerűen nem bírom ki. Lehet, hogy mégse leszek időutazó Cher, és ez valahogy iszonyúan tragikus. 

Na jó, nem, az a tragikus, hogy nem leszek időutazó Cher, hanem hogy ha így folytatódik, akkor semmi nem leszek. Egyszerűen hétköznapi dolgok miatt is annyit szorongok, hogy az már jelentősen rontja az életminőségem. Most a héten kellett küldenem egy emailt a volt angol tanárnőmnek, és szerintem vagy négy napig aggódtam rajta. Egyszerre több dolgon, kicsi dolgon, hétköznapi dolgon így szorongani annyira beszűkíti az ember világát, az egész világot, a komfort zónám meg már úgy is olyan kicsi, hogy fogalmam sincs, mihez kezdjek. Csak így eszembe jutnak emberek, nem hogy Elon Musk vagy nem tudom én, de mondjuk James Dyson, aki gazilliárdos lett abból, hogy feltalált valami hülye hajszárítót, meg ha már ott volt, akkor csinált porszívót is, mert csak úgy, nincs mit veszteni, meg Morgane Sézalory, aki konkrétan ezt nyilatkozta, hogy az öccse ezt mondta neki, hogy nincs mit veszteni, és most az összes nyugati nő csipkés blúzban meg moher pulcsikban jár (akar járni, mint én is). Nekem esküszöm nincsenek még negyed akkora babérjaim se, de manapság még az ortopédiát is félek felhívni (pedig újabban egyfolytában fáj a műtött lábam olyan helyeken, ahol azelőtt soha). 

Meg hadd ranteljek már a fiúkáról is úgyis azért jöttünk, mondjuk az a fő történés, hogy annyira szexi amikor foghagymát szeletel, hogy úristennn, én azt nem mertem megmondani őszintén neki. Meg az volt még, hogy szakított a barátnőjével, ami ugyan szerintem nem miattam volt, de azért rosszul érzem magam emiatt. A fentiekből következtethetünk arra, hogy nyilván nem mertem megkérdezni (bár mondjuk nem is akartam), nekem csak úgy tűnt, hogy ez a lány egyrészt kicsit egyszerű volt ehhez a fiúhoz, meg nem is egyezett meg annyira az érdeklődési körük, de igazából nem is tudom...? Mondjuk azt el kell mondjam, hogy olyan döbbenetesen hideg vérem lett valamikor az elmúlt hetek folyamán, hogy még én se tudok mit kezdeni ezzel. Ilyeneket mondtam, hogy "ne legyél már gonosz szegény lánnyal" meg hogy "ezt senki nem érdemli meg" meg ezek variációi. Jó, jó, nem lettem teljesen egy polkorrekt liba, mert fel kellett szisszennem, amikor meghallottam, hogy a csaj állandóan vörös pöttyös könyveket olvas és még egy kiöltözős szilveszteri buliba is cicanadrágban ment. 

Az a szerencse, hogy ettől szerintem semmi nem változott köztünk úgyhogy legalább ezen nem kell szoronganom, kivéve, hogy egyszer nem beszéltünk kb. egy napig, mert akkor fogta magát és elment egy tinder randira (de ezt nyilván utólag tudtam meg). Gondoltam, hogy valami ilyesmi történik, mert mondta, hogy felment tinderre, csak lehet, hogy nem akartam hallani, hogy tényleg randizott valakivel. Igazából fogalmam sincs. Azt hiszem, hogy az egészben az zavar a legjobban, hogy azt mondta, hogy a csaj intellektuális volt, intellektuális bazmeg. Én most akkor nem vagyok az? Miért zavar jobban, hogy egy lány esetleg jobb fej nálam, mint hogy szexibb? Meg hogy a csaj jobb helyen lakik mint én (és sajnos nem írhatom meg egy publikus blogon, ez főleg tragikus), bár ez akárkivel kapcsolatban zavar :D Ezen a ponton ez már azt hiszem, hogy kezd kényelmetlenebb és komplikáltabb lenni, mint egy Sally Rooney regény, és nekem fogalmam sincs, hogy kell megoldani. Mármint megkérdezte tőlem, hogy zavar, de mit mondhatnék erre? Hogy nem járunk?  Tényleg nem járunk, de ha most randiznék a fiúval, akit pár hónapja így-úgy talonban tartottam, akkor az milyen lenne? Az a baj, hogy szerintem az a fiú bántódna meg a legjobban, és azt már nem is akarnám. (Lehet, hogy mégse vagyok akkora szörnyeteg.) Vagy annyira elromlana az egész, hogy még barátok se tudnánk lenni, amit végképp nem akarnék. Néha az az érzésem, hogy ez a lazaság, vagy minek nevezzem, hogy mindenki azzal randizik akivel akar, ez félig-meddig csak ilyen önáltatás, hogy ne legyen senkinek túl vacak a lelkiismerete. Úgy értem, jó, lehet, hogy másik lányokkal is ezt vagy azt csinál, de még mindig írogat nekem, csak hát mit tudom én, lehet, hogy másik kettőnek is, de miért tennék úgy, mintha én nem írnék annak a másik fiúnak? 

Ahhoz képest, hogy az idő felében azon szorongok/nyafogok, hogy csúnya vagyok és kövér, milyen komplikált lehet szép lánynak lenni? 

Az az érzésem, hogy az összes fiúval, akivel nem egyértelmű, hogy ki mit akar, ez az egész mindig olyan megalázó, hogy én szeretnék többet. Vagy ha nem is megalázó, olyan alárendelt pozícióba kerülök ettől, és hát na, nem tudok jól kijönni ebből. A dizájner fiúval is, nem is igazán fogalmazódott meg bennem semmi azt illetően, hogy akarnék-e valamit tőle komolyan, de amikor szex után öt perccel (bár viccelnék) bejelentette, hogy ja, amúgy ő most nem akar kapcsolatot, akkor olyan iszonyat leforrázva éreztem magam, mintha előre tudtam volna, hogy feleségül akarok menni hozzá. 


de amúgy az Eufória második évada olyan jó szerintem 


2022. január 21.

hűtlenség

 Idén annyi történt eddig, hogy a múlt héten pénteken kb. délután ötig azt hittem, hogy csütörtök van, meg hogy  úgy befagyott a fagyasztó, de nyugi, most nem erről lesz szó. 

Valamikor tavaly ún. megismerkedtem egy fiúval instán, amiről nem gondoltam semmit, mert instán még nekem is elég könnyű "megismerkedni" emberekkel, meg egyszer láttuk is egymást a Normában, csak akkor nem beszéltünk, mert az egyik barátnőmmel voltam ott, ő meg a barátnőjével, és különben is, mit mondjak egy idegennek? Szép a ruhád, szép a lovad? Mármint tényleg olyan szépen öltözik, hogy fantasztikus. 

Aztán valamelyik nap újév után kitaláltuk, hogy elmegyünk negronit inni, rémesen jól szórakoztunk és a fiúka reggel 8-kor ment haza mert tovább már egyikünk sem bírt fennmaradni. Jó, jó, hát a covid alatt én igazából leszoktam az ivásról meg puhány lettem meg minden, túl sokat ittam, de rég nem beszélgettem ilyen jót, főleg nem fiúval. Jó, az is igaz, hogy főleg ő beszélt én meg ittam hallgattam, mert nagyon sokat beszélt, és még akkor sem volt unalmas, amikor klasszikus zenéről beszélt. (Tudtátok, hogy Alma Mahlernek milyen sok férje volt, de mindig Mahler maradt, mert ő volt A férj?) És hát fogalmam sincs, én csak nem akartam hazamenni, szóval Budáról elgyalogoltunk az Ibolyába, amiről egy kicsit elfelejtettem, hogy milyen aranyos hely már, aztán meg vissza hozzám, ahova nem is akartam meghívni eredetileg, de volt otthon bor, meg mondjuk egy közepes kupi. 

Jó sokáig beszélgettünk, és egy kicsit úgy éreztem, hogy egyrészt elég buta vagyok, másrészt lehet, hogy végre nem vagyok annyira unalmas, de azért fogalmam sincs, mi történik. Úgy értem... semmi nem történik, nem? Csak hát, nem pont úgy ültünk, ahogy azzal ülök, akivel beszélgetni akarok, aztán meg megcsókolt, és hát én nem akartam ellenkezni. Mármint, egyrészt, mert jó volt, másrészt meg mert olyan szép ez a fiú, hogy nem lehet kibírni. Tudom, hogy mindenkinek a saját partnere a legcsodálatosabb, de most az egyszer higgyetek már nekem? Biztos Balázs Klári is tudja, hogy nem Korda György a legszebb ember a világon, legyünk mind relaisztikusak (kivéve engem), nem? Jaj, na, és akkor ez a csókolózás teljesen tragikusnak tűnt, mert hogy ültünk a kanapén egymás kezét fogva mint két nyugdíjas, és A) jó volt B) van barátnője C) amúgy CSAK 23!!!444 Ja ezt elfelejtettem mondani? Bocsi. Szóval 23. Friss, ropogós, még nem ráncos... semmije, na, értjük. Egy liliomtipró lettem. 

Az a baj, vagyis nem baj, nem is tudom, de hogy olyan könnyű ez az egész. Olyan könnyű valakivel lenni, aki időt akar velem tölteni, könnyű vele beszélgetni, mert akar velem beszélgetni, megkérdezi a véleményemet dolgokról, találkozik Hont Andrással és akkor hajnali 3-kor megírja mert tudja, hogy úgyis érdekelne, hogy mit mondott, könnyű. fancy bort inni ami nagyon finom, könnyű megenni a kaviárt és közben Fran Lebowitz-ot nézni, a jó dolgokhoz azt hiszem igazán nem nehéz hozzászokni. Nekem ehhez az egészhez nem volt nagyon nehéz hozzászoknom. Tudom, hogy nem olyan az egész élet, hogy kiejtem a számon, hogy krémes, és akkor Auguszt krémes, de na. Jó amíg tart. 

Az unokahúgom nem akar hallani kb semmit erről az egész sztoriról, mert őt még a nyáron vagy hogy eléggé megcsalta a pasija, akire akkoriban én is azt mondtam, hogy egy kis geci, és hát valójában most is azt gondolom, hogy ez nagyon nem volt szép, de most mit csináljak? Ez nem az én feladatom, hogy elrendezzem kettőjük közt, meg a távkapcsolat úgyis tök nehéz, azóta meg már együtt is laknak. Ezt most azért mesélem el, mert sajnálom, hogy nem mondhatom el részletesebben mivel nem az én sztorim, de próbálom a diszkréció illúzióját legalább fenntartani  mert szóval az unokahúgom ezt teljes mértékben erkölcstelenségnek tartja. Egy másik barátnőnk most mindeközben összejött az ő kolléganőjének pár hetes exével, és ezen is ki van akadva, hogy hogy lehet ilyet csinálni. Mondjuk az tényleg elég genyó szituáció volt, a fiú megfogta az új lány kezét az asztal alatt, amikor még a régivel nem is szakított rendesen. Ezt még az én foszlott erkölcseim is ízléstelennek, de leginkább kegyetlennek élik meg. 

Csak én most úgy érzem, hogy nem az én feladatom megítélni, hogy a másik ember mit csinál a másik partnerével. Ezzel most lehet, hogy nem leszek annyira népszerű, de engem legfőképpen az érdekel, hogy én nem csaltam meg senkit. Ezzel a fiúval csomót beszélgettünk a kapcsolatainkról meg a hűségről, és már fogalmam sincs semmiről, meg rájöttem arra is, hogy ő teljes mértékben egy fuckboy. De hát azt mondta nekem pár napja, hogy hiányzom! Nyilván leolvadtam az asztal alá, mint egy rendes menstruáló nő. Ahogy azt kell. Tudjátok mikor mondta nekem utoljára valaki, hogy hiányzom? Na, én se, de lehet, hogy az exfiúm volt 5+ éve. (5 éven túl már kínos a szingliségem számolni is, meg így is túl sok mindent tudtok rólam) Fogalmam sincs már, hogy mennyit ér nekem meg bármi így kapcsolati téren, de persze most nyilván rettegek, hogy a csaj megtudja és megtép az utcán. Szerencsére nagyon messze lakik, de akkor is, ki tudja. Próbálok kipréselni magamból valami erkölcsöt vagy lelkifurdalást vagy nem is tudom mit, de nem megy, meg nem is érdekel.A pszichiáter azt mondta, hogy szerinte nem az én feladatom más kapcsolatával foglalkozni, és ez váratlanul szabadelvű meg progresszív. Tudom, a pszichiáternek nem feladata és nem is mondhat véleményt, de én egy kicsit lesajnáló "hát ezt önnek kell mérlegelnie" vagy hasonlóra számítottam. Azt is mondta még, hogy lehet, hogy egyszer majd velem akar kapcsolatban lenni ez a fiú, de én ezt nem hiszem, és nem is tudom, hogy akarnám-e. Részben, mert velem is ugyan azt csinálná, mint a többi lánnyal (hogy marhára félre nézne), meg ha már így kezdődik, harmadrészt meg ugye 23. (Mondjuk ez biztos nem minden, mert szerintem több minden történt vele mint velem, és egészen biztos, hogy okosabb nálam. Meg pénze is van, (jobban mondva, gondolom a szüleinek is) amihez könnyű hozzászokni, ahogy említettem.)  

Megnéztem a Modern love és a Jelenetek egy házasságból egy részét is (nekem ezeket ki kell hevernem minden epizód után, nem tudom, mások hogy csinálják), és amúgy már fogalmam sincs semmiről: hogy akarok-e egyáltalán kapcsolatot, akarok-e monogám kapcsolatot (lol, ezt jól nem hitte senki, hogy majd leírom valaha), együtt élni valakivel (akkora loner vagyok, és máshogy nem igazán tudom, hogy kell), akarok-e harmadik lenni. Akarok harmadik lenni? Jó ég, fogalmam sincs? Egyszer kérdeztem valamit a barátnőről (véletlen már kb mindent úgy érzem, hogy tudok róla), és akkor azt válaszolta, hogy most akkor magyarázzam el, hogy kell szeretőt tartani? Hát nem tudom...?  Mondjuk amikor egyszer felhívta valaki, és szemrebbenés nélkül azt mondta, hogy otthon van és tanul, akkor már sejtettem, hogy jó ég, nagyon-nagyon gyakorlatlan vagyok az életben meg hazudozásban. Nehéz erről írni, meg olyan nehéz másokat beengedni valami ilyen őrületesen intim dologba, mint bármilyen kapcsolat. Már nem úgy értem, hogy mint szerető vagy szokatlan poliamor szituáció, hanem elmondani a barátnőimnek, hogy milyen fiú tetszik meg mi tetszik (a lehetőség, hogy Szomszédokat nézünk és krémest eszünk az ágyban-valami sokkal izgibbre számítottatok, mi?). Nem tudom, miért ilyen nehéz ez, meg mi bajom van, meg egyáltalán miért érzem ún. kötelességemnek, hogy ezeket a dolgokat elmondjam másoknak (mert ha valami jó érzés a magánéletemben, akkor azt el akarom mondani a barátnőimnek). 

Le akartam írni azt is, hogy mindig leveszi az óráját, mert egyszer panaszkodtam, hogy rettenetesen a fülembe ketyeg amikor megölel (vmi fancy felhúzós cucc), és ez tulajdonképpen olyan figyelmes, mintha direkt verné a mellét, hogy figyelmes. Csak hát ettől még nem más, mint ami. Miért olyan bonyolult az élet. 

2021. december 17.

mondom, hogy Magyarországon nem szabad betegnek lenni

 Meg amúgy megőrülni sem, mert annyiba kerül, hogy már attól gutaütést kapsz.

Idáig úgy voltak a dolgok, hogy nekem még mindig a szegedi háziorvosom volt az orvosom, részben mert nagyjából megbízható és segítőkész volt,  az ember olyan kispolgári módon protekciósnak érezhette magát, mert anya tanította a gyerekét és az asszisztens gyerekét is, meg mindenki ismert mindenkit, na. Kivéve, hogy elfelejtjük, hogy az igazi protekciósok amúgy a nyugdíjas nénik, akik nagyon sietnek valahova, ezért muszáj azonnal bemenniük a leletükért, ami miatt tovább vannak bent mint én azért, mert fáj a torkom. Mondjuk ha nekem is ilyen kevés tiszta lelkiismerettel eltöltött időm lenne hátra (ezek után úgy nulla perc) szerintem én is elkezdenék sietni.

Aztán történt még, hogy a háziorvos egyszerűen meg fog szűnni, szóval át kellett jelentkeznem. Nyilván történt még az is, hogy a lehető legtovább húztam az egészet, hogy minél kellemetlenebb legyen, meg minél kevesebb idő legyen arra, hogy rendesen az agyamra menjen a feladat, de hát az ember tényleg mindent megtesz azért, hogy legalább saját magát jól felbosszantsa. Na, és akkor így kötöttem ki a körzeti háziorvosomnál, akihez tartozom. Nem tudom igazán, hogy máshol hogy van, de Szegeden régebben ki lehetett választani, hogy melyik orvoshoz akarsz menni (mi ahhoz mentünk, akit ismertünk, meg aki közel volt anyukám iskolájához), meg itt Budán is nagyjából lehet választani. Most úgy voltam, vele, hogy jó jó, majd jövőre keresek egy háziorvost, most csak legyen már orvosom, és akkor most kikötöttem a szomszéd utcában a háziorvosnál, akinek öt csillagos az értékelése, és akkor... nem hord maszkot. NEM HORD MASZKOT. nabazmeg.

Borzasztó embernek érzem magam, amiért ezen problémázok, de ha arra gondolok, hogy Magyarországon a legmagasabb a halálozási arány és én nem akarok meghalni, akkor ez az érzés egész gyorsan elillan már bocs. Mondjuk persze én se akarnék egész nap maszkban lenni, kivéve ugye, hogy a háziorvos csak 4 órát rendel, és gondolom annak a felét is telefonálással meg adminisztrációval tölti (vagy lehet hogy nem, még nem voltam háziorvos pandémia alatt). Jó, de csak ha ez lett volna a probléma. A rendelő amúgy kb három négyzetméter, amiben nem igen lehet távol állni a többi várakozótól, és a legnagyobb szerencse, amikor valaki Covid tesztre jön, Covid tesztre!!! és akkor egy ruhaszalvéta jellegű agyonmosott és kinyúlt textilmaszk van rajta. Úgy értem, ne haragudjál már, de legyél már ennél kevéssé feltűnően vírustagadó, mert én menten agybajt kapok. (Meg a háziorvos mióta csinál tesztet?) 

Miután a harmadik ember bement előttem, többek közt a néni, aki kérdezés nélkül beviharzott "csak a receptért", hogy esne ki a sarokemelőd aranyom ,  *   bemerészkedtem én is (mivel ugye senki más nem volt a váróban), de ekkor szerencsére az asszisztens olyan hangon rikácsolva tessékelt ki, és közölte, hogy ő egy férfit vár, hogy az tilos kéne, hogy legyen. Mármint biztos, hogy agyamra ment a feminizmus, de ha férfi lennék, állítom, hogy soha az életemben nem beszélne velem senki így, különösen nem egy idegen egy ún. hivatalos szituációban. Miközben további nem is tudom mennyit várhattam, már azt gondoltam, hogy én húzok innen a fenébe, csak közben kijött az orvos és elkérte az összes igazolványom, és így már nem volt olyan könnyű. Amúgy az asszisztens nőn meg egy kinyúlt textilmaszk volt, a lábán meg bőr leggings, nem viccelek, bőr leggings, ennyire leegyszerűsített öngóllal ritkán találkozni, mármint hogy bírjam ki, hogy ne kezdjek el arról beszélni, hogy latexes.... nemtomki? (Egyébként volt műszempillája, műszemöldöke és valamilyen gélkörme is amivel lehet kopogni, de most már úgyis értitek a lényeget.) Mondjuk szerencsére nem utalgatok feleslegesen bénán kacsingatva semmi illetlenre, mert a rendelő a lehető legbénábban van berendezve, jobban mondva az orvos és az asszisztens asztala a szoba két végében van. Ez lehet, hogy jó volt 2020 tavaszán, amikor még nem akartak elkapni semmit egymástól, de most úgy jön ki a lépés (see what I did there?) , de most úgy van elrendezve minden, hogy két telefon van, és mindkettő valamiért az orvosnál van. Mivel ugye egyszerre csak egyet tud felvenni, az asszisztens veszi fel a másikat, aki ezt úgy tudja megtenni, hogy a mellével jól áthajol az orvos feje felett mintha egy Z kategóriás akármilyen film lenne, és az embernek akaratlanul is csak az a gondolata marad, hogy na jó... hagyjuk is. Miután az asszisztens befejezte a telefonálást, az orvos meg még mindig nem, és én meg csak türelmesen és bénán ültem ott mint egy uborka amit odatettek, szóval mindeközben az asszisztens elkezd ilyen jellegűeket mondani vmi hallhatóan komoly vérnyomásproblémával küzdő nőnek, hogy írjál már fel neki egy (gyógyszer neve amit elfelejtettem), hát elpattan a műtött ér a fejében aztán baszhatjuk!

Majd mindezek után az orvos felvett két (!!) maszkot is, ne aggódjunk, nem ffp-set, csak ilyen zöld eldobható maszkot, ami ezen a ponton gondolom kb mindegy is, ha már maszk nélkül telefonált meg csinált bármit. Remélem vírustagadó vagy az alternatív gyógyászati módokban hisz vagy valami (az előző háziorvosnál a asszisztensnek meggyőződése volt, hogy a kristályok mindenre is jók, így volt rajta vagy 10 féle ilyen jellegű ékszer, meg mindenhol további kristályok. Próbálom érteni, hogy akik egészségügyben dolgoznak, és nem mondjuk betegszállítóként, azok miért hisznek jobban egy kristályban, ami egy kő, mint mondjuk...  a nem dohányzás egészséges következményeiben? 

Ezen a ponton már szerencsére olyan ideges és frusztrált voltam, hogy biztos, hogy nem emlékszem mindenre, de jól megmérték a vérnyomásom háromszor (mondjuk én is nehezen hiszem el, hogy legalább magas vérnyomásom nincs), aztán elég furán megkérdezték, hogy honnan veszem a frontinomat, amit  először nem is értettem, szóval mondtam, hogy a gyógyszertárból. Később leesett, hogy azt kérdi, hogy most akkor illegálisan szerzem-e be, de most komolyan azt gondolja, hogy önszántamból bemegyek az sztk-ba felíratni, amikor úgyis privát járok terápiára? 

Jaj, én ebbe az egészbe úgy belefáradtam, az egész rendelő akkora káosz volt, hogy totális sensory overload (a lakásomban sincs rend, de ez, gyerekek), ennél már csak az az abszurdabb, hogy Mihalik Enikő varrónő akar lenni. Mondjuk apa azt mondta, hogy hát hiába, jól tartom magam, amikor felháborodva elmeséltem a kislányozást, de előre rettegek hogy majd telefonálnom kell a jövő hónapban a gyógyszereimért.



*az van, hogy én  úgy gondolom, hogy ez a "tisztelet az időseknek" dolog kicsit félrecsúszott azon a ponton, amikor már nem arra asszociálunk, hogy tiszteljük az időseket mert nagy tudásúak, bölcsek, keményen dolgoztak/dolgoznak, van bennük egy csomó alázat (ami ugye állítólag az Y meg Z generációban már születésükkor se volt) mert az ember a saját nagyszülőjét ha csak nem egy szörnyeteg nagyjából mindig fantasztikusnak tartja,  és nem arról, hogy a szomszéd Jolika azt csinál amit akar, meg totál bunkó mert ő öreg és neki bármit lehet, ők tiszteljék már. Amúgy most nem erre az egy esetre gondolok, hogy jaj elém ment egy néni, hanem arra az általános tapasztalatra, hogy az idős nénik mindig, komolyan mondom, mindig elém mennek mindenhol. Nagyobb baja se legyen az embernek, de kedvesnek látszó fiatal nők se legyetek, mert akkor meg annak többek közt ez a vége, vagy hogy az idegen háziorvosotok többször is kislányként hivatkozik rátok

2021. november 26.

"when people say things used to be better, I always try to -you know- remind people that the thing was that was better is that they were 21" (31)

20 napja meg 31 lettem, ami biztos nagyon izgalmas valakinek, de őszintén nekem már az is kellően nagy tragédia, hogy november van, és délután 5-kor vaksötét.  Vettem tavaly decemberben egy ilyen "One line a day" naplócskát, amit mostanában egyre több bloggernél láttam instán, és elég sokszor elfelejtek bele írni akár hetekig is, de még így is sokkal több napon írok bele valamit, mint a rendes naplómba vagy ide, szóval azt gondolom, hogy még így is érdemesnek tekinthető. Az egyik első bejegyzésem az, hogy "dobozból tejet inni olyan borzasztó, de egyszerűen sokkal finomabb, bizonyára a szingliségem és dekadenciám csúcsa", és egy kicsit azon röhögök azóta is, hogy jesszuska, mennyire modoros vagyok. 

Tavaly volt az egyetlen év, amikor tényleg szívesen tartottam volna magamnak egy partit, idén sem volt partim, csak eljött három barátnőm, és nem rúgtunk be mert másnaposak voltak ketten, emiatt elég csalódott voltam amúgy. A fiúka meg dobott, mert megismerkedett valaki mással, szóval fiúügyek terén is minden változatlan de legalább szexeltem idén (lol)(magas elvárások az életemben)

Kicsit egyáltalán nem is így képzeltem el az életet, ahogy most van, fogalmam sincs, hogy van, de így, hogy egyszerűen csak elfog a szorongás a jövő miatt, a klíma miatt, a személyes jövőm miatt, a halál miatt, az élet miatt, fogalmam sincs, mit tudom én, hogy mi lesz, minden mintha teljesen félkész lenne, az egész életem, a kapcsolataim más emberekkel, minden. Mint a konyhaszekrényem egyik eleme, ami kb tíz éve félig van felszerelve, szóval semmit nem lehet beletenni, csak üres dobozokat meg üres befőttes üvegeket.

Most, hogy a százhuszonnyolcadik fiúról is kiderült, hogy nem akar velem lenni, és teljesen úgy érzem, hogy senki de senki nem akar velem lenni soha többet, és totál alkalmatlan vagyok mindenféle kapcsolatra meg életre és ez nyilván jó lehangoló. Mármint ha őszinte akarok lenni, már nem is igazán erről a specifikus fiúról szól ez az egész, hanem arról, hogy senki. Mindeközben két dologra kell gondolnom: A) hogy egyszer valahol azt írták, hogy az intelligens (meg mit tudom én milyen) emberek nehezebben találnak partnerek, és nyilván fogalmam sincs, hogy ez igaz-e, de ezen a ponton nyilván nagyon nagyon remélem, hogy igen, máskülönben csak egyértelművé válna, hogy béna vagyok, nem szerethető, ronda, kövér, de leginkább mindezek kombinációja. B) nem tudok nem arra gondolni, hogy jó, de még az iszonyat rondák is találnak partnert, meg az a testi fogyatékos úszónő, akinek van kb egy végtagja. Hú, ettől nagyon-nagyon-nagyon gonosznak érzem magam, hogy ezt le is írtam egy publikus blogon de legalább tiszta a lelkiismeretem, mint a fiúnak aki egyszerűen inkább volt geci, mint hogy ne legyen nyugodt a lelke de az a tapasztalatom, hogy amikor kétségbeesett meg szomorú vagyok, akkor totál hajlandó vagyok szükségtelenül összehasonlítani kellemetlen dolgokat meg iszonyú tapintatlannak lenni. Egyszer egy fiú amúgy tinderen mondta azt nekem, hogy szerinte a nők azért alkalmatlanok a vezetésre, mert nem tudnak stresszhelyzetben (meg semmilyen helyzetben) jó döntéseket hozni, és akkor az volt a példája, hogy egy nő nem tudna értelmesen dönteni, ha egy közlekedési balesetben vagy meghalna a saját gyereke vagy száz másik gyerek. Mármint, ilyen döntést hogy lehet meghozni? Ez rosszabb, mintha az embernek a szerencsétlen kérői közül kéne eldöntenie, hogy melyik kevéssé ronda. Erről valamiért az jut eszembe, amikor a Burger Kingben voltam pár hete, ahova sose szoktam járni, de a Mamutban nem volt más amihez kedvem volt olyan későn, és ettem egy egész finom hamburgert. Ezt azért emelem ki, hogy egész finom, mert a fejemben a Burger King és a McDonalds nem lehet soha különösebben finom, de ez jó volt, és mert olyan ritkán járok oda, hogy legközelebb úgyse fogok emlékezni, hogy melyik volt, mert már most se tudom. Szóval ülök az asztalnál a Burgerben egyedül, ami miatt nem érzem magam különösebben rosszul, mert sokszor járok egyedül helyekre, csak ugye van ahova szomorúbb egyedül menni, mint máshova. Na és akkor a szembe asztalnál ült egy átlagos fiú(ez a későbbiek szempontjából fontos) az apjával aki egy kicsit olyan megfáradtak és görnyedtek tűnt, és egy elég réginek tűnő esőkabát vagy ballonkabát vagy mi volt rajta, és akkor kinyitották a hamburgerüket, és az övék nem olyan szép volt, mint az enyém, és olyan nagyon szomorúnak látszott, és én is olyan szomorúnak éreztem magam. Nem elég, hogy azon kellett tanakodnom, hogy olyan-e ez a bácsi, mint apukám, aki szívesen jár elég ronda ruhákba, és cseng a fülemben, amikor azt mondja, hogy "miért, ezzel mi a baj?", amikor az a tréningfelsője van rajta, ami mindig rajta van, és már amikor anyukám megvette, akkor is úgy nézett ki, mintha ki lenne kopva (és nem is tudom, minek kellett megvenni egy ilyen színűt), és a szürke farmerjével olyan szomorúan és fáradtan néz ki az egész outfit, különösen még a barna bőrcipőjével, ami úgy néz ki, mint amit biztos vidéki kisvárosi unott kalauzok hordanak (legrosszabb munka ever), kivéve hogy még nekik is ad cipőt a MÁV. 

A címet meg egy Fran Lebowitz interjúból csórtam, ez a nő fantasztikus. Van egy sorozat róla a Netflixen, az a címe, hogy "Pretend it's a city" , és kb annyiból áll, hogy Fran Lebowitz ül és beszél, vagy Fran Lebowitz gyalogol New York-ban miközben olyan hétköznapi helyzeteket mutatnak, amiket filmekben nem igazán szoktak, és az egész annyira vicces és érdekes lesz, nagyrészt persze, mert Fran Lebowitz. 

Ide is teszek egy interjút vele ami youtube-on van (szerencsére van egy csomó), remélem mindenki megnézi, mert millió macskás videót kellett visszapörgetnem, hogy megtaláljam: 


Amúgy két fontos revelációm volt mostanában, a harmadik az az, hogy olyan szellemes akarok lenni, mint Fran Lebowitz. Az első meg az, hogy nem szabad semmit halogatni, a második pedig szintén az, hogy nem szabad semmit halogatni, mert annak általában kellemetlen következményei vannak. Ezt mondjuk úgy közepesen tudom betartani, jobban mondva még mindig halogatok, csak valamivel kevesebbet, amivel meg az a baj, hogy még mindig majdnem ugyanannyira stresszelek. Na, de szóval a halogatással a tényleges gondolat (nem hívom már revelációnak, mert ugyan az egy elég fancy szó, de most már csak a szükségesnél is modorosabbnak tűnök ezzel az egésszel), hogy meg kéne tanulnom a jelenben értékelni a dolgokat. Nem szabad halogatni. Pár nappal a tényleges szülinapom előtt feldobott a telefonom egy fényképet, amit kb 2017 októberében csináltam Keszthelyen az egyik népviseletesbolt próbafülkéjének tükrében, és szerintem olyan kedvesnek látszom rajta. Tényleg, olyan kisimult az arcom, olyan szépen hullámos a hajam, és amikor csináltam, akkor csak arra tudtam gondolni, hogy jesszusom milyen kövér vagyok. És hát, most már még kövérebb vagyok, ami eléggé borzasztó, de akkoriban miért nem tudtam arra gondolni, hogy olyan kedves embernek látszom? Ez olyan szomorú. Egyszer majd 80 leszek, nagyon-nagyon kövér, aszott, és majd alig tudok felmenni a harmadikra, és csak azon gondolkodhatok majd, hogy kövérnek éreztem magam, nem vettem fel a bikinit, most meg már a lakásból is alig akarok kimenni, nem hogy bikinit felvenni meg amúgy is ráncos a seggem.   



2021. november 24.

 Amúgy én csak szeretnék olyan magabiztos lenni, mint a lány, aki megosztott 82(!!!) (bár viccelnék) képet facebookon az esküvőjéről, mint a csaj, aki minden_napról_ beszámolót rakott ki a nászútjáról, mint a nő, aki minden_egyes_dolgot_ posztol insta sztoriban amit vásárolt (és kb minden másnap vesz is valamit, és nem karalábról beszélünk-én meg képes vagyok erkölcsi kérdést csinálni abból, hogy kikövessem). 

2021. október 19.

pedig mostanra tudhatnám már, hogy kell rendesen csalódottnak lenni

 Mármint én már majdnem mindent megtettem, legutóbb még hámlasztót is kentem a mellkasomra meg a fenekemre is, és mindenhol olyan sima lett a bőröm, mint a  hogy jóformán bármi lepereg rólam. Aztán jött egy újabb fiúcska (mit csináljak, muszáj így hívnom, csak 25), aki egyáltalán nem pereg le rólam az aranyos Harry Potter szemüvegével meg hogy állandóan arról beszél(ünk), hogy mit mondott Puzsér az interneten, és most meg már megint teljesen bután és hülyén érzem magam, mert minden elcsesződött, jobban mondva soha nem is volt, mert nem is akart tőlem sose semmit. Mármint esküszöm nem akartam sajnáltatni magam, de amikor valaki öt perccel szex után közli velem, hogy amúgy nem is akar kapcsolatban lenni, se velem se senkivel, de azért még ad egy puszit a homlokomra, na akkor én már nem tudom mit csináljak, mint hogy rettenetesen sajnáljam magam. Jó, hogy teljes legyen a tragikus hangulat, még hallgattam egy kicsit Taylor Swiftet is. Mondjuk egy év depresszió és ki se számolom, hány év terápia után most már igazán tudhatnám, hogy kell rendesen szomorúnak lenni. Ma még bort is iszom, minden megy a maga útján. 

Minél tovább próbálom ezt az egész randizás dolgot, annál kevéssé értem, annál kevéssé tudom, mit kell csinálni. Szerintem ezzel a fiúval tűnt a lehető leghosszabbnak az első és második randink közt eltelt idő. Komolyan mondom, ilyen fokon már rég voltam fogalmatlan, hogy mit kell csinálni, és hogy kell egy másik emberrel viselkedni. Aztán hirtelen egyszer kb ugyanakkor megírtuk egymásnak, hogy amúgy én még szívesen találkoznék veled, és akkor már egyszerűnek tűnt.  Most megint fogalmam sincs, minek tűnik,  mármint feltehetőleg nem lesz semmi, de véget vetni nem akarok, vagy még nem, vagy nem is tudom. Úgy értem, ez gyakorlatilag egymás idejének a pazarlása, de nem mintha lenne jobb dolgom. Meg amúgy is, fiúk ritkán szoktak ilyen jó beszélgetőpartnerek lenni.... azt hiszem...? 

Az egyik barátnőmnek meg külföldön dolgozik a pasija egy ideje, és kiderült, hogy megcsalta egy 43 éves nővel (de ez a fiú csak 27), aztán meg  szexi képeket küldözgetett és/vagy kapott és/vagy cseccekszelt, és hát hogy is mondjam, ezt sokkal kiábrándítóbbnak találom, mint gondoltam. Biztos az a bajom, hogy elkezdtem nézni a Jelenetek egy házasságbólt (ha őszinte akarok lenni, kicsit csalódtam magamban, mert nem az eredeti Ingmar Bergman verziót néztem meg először, de ez egy ilyen álintellektüel világ amiben élek, úgy is tudjuk) és már fogalmam sincs, mennyi az annyi ha házasságról meg komoly kapcsolatokról beszélünk. Mindig azt képzeltem, hogy én biztos azt gondolnám, hogy egy jó komoly kapcsolatban, amiben én lenni akarnék, abban megbeszélés/megegyezés/szabályrendszer alapján lehet másokkal szexelni. Jobban mondva nem "lehet", hanem én okénak tartanám, habár ezen a ponton már automatikusan feltételezem, hogy a partnerem és én is akarnék másokkal szexelni. Ha csak az egyik fél vágyik erre, arra már elképzelt forgatókönyvem sincs.

Nem haragszom, hogy a kedves-cserfes-zseniális Jane Austen nem ad tanácsot, mit tegyen a tisztességes(nek tartott) hölgy, ha whatsappon csalták meg, de nekem ez váratlan fordulat, pedig ahogy lett msn, tudhattuk, hogy egyszer úgyis ez lesz. Előttem egy kapcsolat van hosszú távon, a szüleimé, aki abszurd módon kiegyensúlyozott emberek, szerintem nincs is ilyen. Nekem részben azért nincs fogalmam, hogy vállalnék gyereket, mert annyira lefoglal, hogy egyáltalán életben tartsam magam, legyek valaki, valahogy, hogy én mindezek után-közben-mellett, nem tudom, hogy a gyereket hogy tudnám jó szívvel felnevelni? Hogy tudnám a gyereket elvinni a játszótérre úgy, hogy nem üttetem el magunkat a zebránál, mert annyira lefoglal, hogy utálom magam, nem hogy a férjem? Vagy lehet, hogy a házasságban, meg a jó kapcsolatban minden kiegyensúlyozott és nagyjából állandó (én meg még nem voltam jó kapcsolatban)? Nem tudok elképzelni egy olyan világot, amikor nekem minden nap egyformán jó magammal, egy másik emberrel aki az intim partnerem meg valami gazdasági kapcsolatban is vagyunk, mert az egyikünk többet keres mint a máik és még egy gyereket meg pár macskát/kutyát is próbálunk életben tartani...? Nekem láthatóan már csak egy vágyam van az életben, hogy olyan élénk és bölcs belső hangom legyen, mint Mariannénak a Normális emberekben. Szerintem az a lány az egyik legbölcsebb ember akit valaha olvastam. (Kivéve mondjuk valami Jonathan Franzen regényt). 

A jelenetek egy házasságban van egy olyan jó mondat(, ami az előzetesben is benne van), hogy én ezt most csak úgy itt hagyom: "You believe as a couple nothing can hurt you, and than you gradually start to realize, that actually, anything can hurt you."

2021. szeptember 3.

Legyen rend

Nyilván Covid ide vagy oda, a CBA-ban minden_egyes_alkalommal amikor bármit veszek a pékségükből a pénztárosnő a kezével kinyitja a papírzacskót és belenéz, hiába mondom, hogy az egy rétes. Úgy úgy, azzal a kezével amivel fogja az aprót meg mindent, mások jó koszos kezéből is. 

Most, hogy ezt leírtam igazából még jobban felbosszantott, mármint ők se gondolják komolyan. (viszont az a baj, hogy de)