2018. december 11.

Amúgy meg semmi nem változik, pont mint középiskolában, most is a könyvesboltban van a leghelyesebb eladófiú szóval kénytelen vagyok állandóan könyveket venni  meg nem annyira értek a női barátságokhoz, mint mondjuk az egyik barátnőm, aki kb elfelejtett, mióta van egy új fiúka a színen, ha meg nem, akkor kijelenti, hogy nagyon sok emberrel kell találkozni (ó hogy meg ne sajnáljalak) most meg legutóbb, hogyaszongya, a fiú kicsit depis hangulatba került. Depis hangulatba, aha. Ezen annyira nehezemre esik nem teljesen felháborodni, meg valami viszonylag gonoszat és/vagy cinikusat válaszolni, arról, hogy jaj ne mondd, ha lenne időd megkérdezni, hogy vagyok, akkor tudnád, hogy nem vmi jól, vagy inkább depressziósan, és akkor nem a fiúd rossz kedvéről beszélnél. Egy csomót gondolkodtam ezen, ill. nem tudok igazságot tenni, hogy hol húzza meg az ember az illő/szükséges vagy akármilyen együttérzés határát, mert én nem akarok olyan lenni, mint mondjuk azok a rokonaim akik állandóan semmisnek nyivlánítják a problémáikat, mert csak az övéké létezik és csak az az igazi, és amúgy is, vmilyen szempontból jobb, szóval semmi bajom nem lehet.
Ez egyszerűen annyira igazságtalan, és én semmiképp nem ilyen hibába esni, de ez valahogy olyan végtelen tapintatlanságnak tűnt.
Holnap megyek amúgy pszichiáterhez, és tulajdonképpen egy kicsit izgulok, mert már legutóbb sem vette eléggé komolyan a problémám (vagyis az egyre növekvő, de leginkább rettenetesként jellemezhető szorongásom, és hogy ettől kb állandóan rossz a kedvem), meg kijelenti, hogy majd ha találok állást, akkor elmúlik az egész, mintha kb azért járnék oda mert nincs állásom. Hogy találjak állást, ha minden másnap annyira rossz a kedvem, hogy csak ülök és sírdogálok? És mégis hogy egyszerűsítheti le ennyire a problémám egy orvos?! Annyira nem értem. Idaáig azt gondoltam, hogy ha most sem mond semmit, hogy mit csináljak/hogy segítsek ezen az egész helyzeten vagy állít a gyógyszereimen, akkor biztos, hogy otthagyom és keresek egy másikat, vagy vissza megyek az sztk-ba, de igazából nem tudom. Olyan nehéz volt találni egy másik orvost legutóbb is, az egész olyan komplikált, meg bürokrácia meg drága is, szóval nem próbálgathatom, mint egy fodrászt.
Nem tudok már erről beszélni se rendesen, mert úgy érzem, hogy kb mindent elmondtam húszszor, múltkor panaszkodtam anyámnak a rettenetes rossz kedvemről, és akkor jó indulattal ugyan, de kejelentette, hogy koncentráljak jó dolgokra, meg határozzam el, hogy nem fogok szorongani, és akkor kb még szomorúbb meg keserűbb lettem, mert hát tényleg ennyire nem érti, vagy nem akarja érteni?

Másrészt meg, hogy karácsony, és ettől is egy kicsit szomorú vagyok, mert a tágabb rokonságomban mindenféle vérlázító és felháborító drámák vannak, amik nem fognak megjavulni egyhamar, már ha egyáltalán, és így nem tudom hogy s mint lesz karácsonyi ünneplés, sehogy, őrület. Anyám húga valami szörnyen viselkedik mindenkivel, és hát nincs jobb szó rá, egyszerűen gonosz lett az a nő. (Másrészt ugye meg az unokahúgom a kedvenc családtagom...)Döbbenetes, a mi családunkban nem szokott gonoszkodás lenni, én csak értetlenül állok a helyzet előtt, a szüleim végre ügyvédhez fordultak, és hát amikor az ember a saját családját jogi útra tereli, az már milyen drámaian borzasztó? Néha csak eszembe jut mosogatás közben meg a villamoson meg csak úgy és elfog a keserűség meg szomorúság és nem is tudom, hogy sírjak vagy nevessek.

Két hete pedig majdnem elütött egy kocsi amikor bicikliztem, jó jó, téynleg bicikliztem a zebrán, de ha gyalog lettem volna, ő akkor is ugyan olyan gyorsan (=túl gyorsan) hajtott volna rá a zebrára, amikor a gyalogosnak is zöld van. Ezután vagy 5 percig ordítottunk egymásra és annyira felháborított, meg annyira mérges is lettem, hogy még a pszichológusnak is erről beszéltem (oda mentem ugyanis) vagy 10 percig, kész időpazarlás. És hát nyilván azonnal eszembe jutott, hogy jó ég, mennyire utálok itt lenni Bp-en, mennyire utálom ezt az egész országot, én nem is ezt akartam, nem is így akartam, pedig már pont kezdtem egészen otthon érezni magam, vagy komfortosan vagy akármi.

Eh, ebben a bejegyzésben se lett sok jókedv, szóval elmondom, hogy elkezdtem nézni ezt a Sisters című sorozatot, és állandóan ez a kifejezés jut eszembe amit nem rég tanultam, hogy "second hand embarassment", állandóan kb. összerándulok tőle, annyira őszinte meg igazi, és olyan érdekesen alakul benne az összes emberi kapcsolat, valami fantasztikus.


2018. november 30.

tizenvalahány perc múlva december

és engem ez amiatt rémít meg különösen, hogy akkor már holnap advent és aztán már csak 30 nap és 2019, amikor is én 29 éves leszek, meg  2019 és akkor újévi fogadalmak meg tudom is én. Az újévi fogadalmakról meg eszembe jut, hogy muszáj minimalistábbnak lennem 2019-től, bár az is megfelelne, ha magammal nagyvonalúan a mértéktartó szót használnám, most is összevásároltam fashiondays-ről vagy 10 féle dolgot egy rakás pénzért, és hát akárhogy is variálom a dolgokat, egy Desigual szoknyára csak nem tudok magyarázatot adni, még ha a sárga pöttyös tornacipőre esetleg sikerül is. (De amúgy néhány ajándék volt, mindenki pulzusa vissza mehet a normálisra ezen borzalmak közepette).
Egyébként az egész onnan jutott eszembe, hogy majdnem vettem egy random királykék hátizsákot, amit amúgy nem tudom, hogy mire használnék azon kívül, hogy a "kalandor" alteregómnak fantasztikus kiegészítő lenne, de szerintetek mennyire vagyok mégis kalandor egy fél üveg frontinnal a zsebemben? Na igen, pont annyira.

hát egy kicsit vacak ennek a képnek az alakja... viszont rájöttem, hogy kész mázli, hogy van egy gyakorlatilag ugyan ilyen kék árnyalatú Fjallraven hátizsákom, eh eh.


2018. november 9.

szülinapi corgi különkiadás

Kedden meg 28 lettem, hát kész őrület. Most majdnem kicsúszik a számon, hogy olyan öregnek érzem magam, de amúgy tényleg, habár tudom, hogy még nem vagyok öreg, annyira félek az öregedéstől, hogy az már-már nevetséges. Amúgy anya még mindig olyan szép és kecses, remélem én is olyan leszek.

Szerdán voltam állásinterjún, ami egész jó volt, és úgy érzem, hogy mondtam viszonylag értelmes dolgokat is, de hát persze mit tudom én, mindig ezt gondolom, aztán csak nincs állásom. Meg volt egy pillanat, már nem is tudom miről beszéltünk, és akkor az interjúztató nő valahogy azt mondta, hogy milyen iszonyúan fiatalnak látszom. (és most azon aggódom, hogy azért nem kapok állást, mert irtó fiatalnak látszom).

Amúgy semmi nem történik, a szorongásom az utóbbi napokban megint szörnyű lett, rossz a kedvem, és a pszichológus szerint figyelemzavarom van, ami az a baj, hogy egy abszolút realisztikus feltevés, mivel borzasztóan nehezen tudok koncentrálni, de nem gondoltam, hogy ilyen súlyos a helyzet.
Holnap meg elmegyek Bécsbe a könyvvásárra, meg iszom egy régi barátnőmmel egy kávét, de már ettől is tök ideges vagyok, hogy nem fogok érteni semmit, és a német nyelvű könyvek tök drágák, szóval nem vásárolhatöok össze egyszerre 6-8-at mint a Margón, ez is elszomorít, pedig ennek funnak kéne lennie. eh eh.

2018. október 31.

cicakontent


A családomban minden összezuhant vagy mit tudom én, szóval most inkább cicákra szeretnék gondolni.

2018. október 25.

azon melegében

Amúgy meg tök jó itthon lenni Szegeden többnyire. Szeptemberben csináltam egyszer olyat, hogy haza hoztam a biciklimet, amihez el kellett bicikliznem a Nyugatiba, no ez például nem volt egy jó élmény, de aztán pár hétig itthon is hagytam, és össze-vissza mászkáltam vele Szegeden. Amúgy van itthon biciklim, meg az apukámét is kölcsön vehetném, csak hát az enyém elég alacsony (vagyis hát 26-os) és hülyén előre kell hajolnom a "megszokott" holland biciklimhez képest, és beakad a térdem, ha túl éles szögben akarok kanyarodni, jaj a problémák.
Aztán az egyik nap nagyon szép őszi nap volt, nekem meg egy kicsit rossz kedvem volt a semmitől, szóval elmentem a Süti nem sütibe enni egy flant (majdnem olyan jó, mint Párizsban... majdnem.) még mászkáltam egy kicsit (=bementem mindenféle turkálókba, de sehol nincs semmi kivéve ronda 2005-ös poliészter blúzok), és minden olyan jó lett.
Minden olyan otthon illatú is, meg vannak ezek a dolgok és megszokások, amik csak otthon vannak, és hogy akármikor belépek a szüleim házába, mindig rend van, és mindig ugyan ott vannak a szobanövények, meg anyukám félig tele a konyhában hagyott kávéscsészéje. A pszichológussal a megszokásokról bezséltünk, és hogy ki akarok alakítani valami rutint mert midnen olyan folyós, és akármi lehet, (as if) és ez zavaró és össze zavaró, és soha nem tudom, hogy mihez kezdjek. Nekem egész végig egy gyümölcsös tál jutott a rutinokról eszembe, amibe midnenki beledobja a kulcsát meg olyan dolgokat amiket mindig magunkkal kell vinni, és ott van a komódon a bejárat előtt, és akkor kiderült, hogy az a tál már nincs is ott! Az életem egy hazugság.
Valahogy az én lakásomban nincs olyan otthonosság és biztonság érzés, és nem tudom, hogy mit kéne tennem ezért. Mondjuk lehet, hogy az a dolog kulcsa, hogy a szüleim házában az apukám újságot olvas a kanapén az anyukám pedig locsolja a virágokat a kertben, és ők úgy ott van, hozzá tartoznak, a lakásomhoz meg nem tartozik senki, csak én.
Most nem olyan jó itthon lenni, mert a nagypapám nagyon beteg lett, mindenki szomorú és állandó a feszültség, és nem is tudjuk, hogy mihez kezdjünk,  a rokonaink pedig még mindig nem valami jó fejek sem ezügyben sem másügyben, olyan borzasztó. Már az apukám is mérges, pedig ő sosem mérges.
Azon is gondolkodtam, hogy mi lenne a hügge meg lagom magyar megfelelője, gondolom már valaki kitalálta, de én nem tudom, és az jutott eszembe, hogy azon melegében. Mondjuk részben, mert a házunk helyén régen egy parasztház volt, aminek a közepén volt egy hatalmas cserépkályha, és azt képzeltem, hogy majd megtartjuk, és anyukám néha abban fog kenyeret sütni, vagy valami. Meg az otthonról és otthonos érzésekről mindig az is eszembe jut, amikor bemegyek az aldiba, és ott van a bejárat mellett a pékség részleg, és a meleg teljeskiörlésű zsömle illata, és az olyan jó, és Oldenburgban is mindig így volt, amikor mentem haza az egyetemről, pedig nem is hittem azt, hogy az az otthonom volt, de talán egy kicsit mégis.

2018. október 15.

just an other manic monday

Jaj hát nehéz dolgokról nehéz írni, vagy mi. Meg amúgy bármiről nehéz írnom.
Az a baj, hog éjjel 12 és fél 1 között érzem magam egy kicsit is szellemesnek  beszédesnek de ekkor már inkább lefekszem, mert bűntudatom van, hogy már megint iszonyú sokáig fenn maradtam, és akkor sose írok semmit. De amúgy ténlyeg  nem tudom, hogy kell a későn fekvés ellen kűzdeni, pedig valójában mostanában állandóan iszonyú álmos vagyok.

Az is eszembe jutott, amit az egyik barátnőm állapított meg Londonban az utolsó pár hetünk vmelyikén, hogy amúgy jó ég, mennyire más valakinek elmondani  a dolgokat, akármit utólag, mint épp amikor történik. Most egy kicsit pont ezt érzem, hogy ezekből a dolgokból már nem olyan sok maradt, mert régebben történtek, és habár fontosak, az idő kicsit megmásította őket. Jó, még pont nem annyira, hogy ne tudjak írni róluk, de azért egy kicsit.*

Pár hónapja, vagyis tavasszal hazaköltözött az unokahúgom, amit szerintem már vagy hússzor említettem, meg hogy aztán beköltözött hozzám, mert ez az gondoltam, hogy jó ötlet lesz, és hát nem is volt hol laknia. Aztán átköltözött a szüleim lakásába, ami nagyobb, és amikor az egyik barátnőm barátnője albérletet keresett, akkor azt gondoltam, hogy beköltözhetne oda, ha már az unokahúgom úgyse akart egyedül lakni (vagy legalábbis akkor ezt mondta), és meg is beszéltem ezzel a lánnyal, hogy akkor elmehet megnézni a lakást, és találkozhatunk is és mit tudom én, aztán majd a végleges döntést meghozhatja az unokahúgom, hogy szimpatikus-e neki ez a lány és akar-e vele lakni. Szerintem nem voltam túl igazságtalan, végig úgy gondoltam, hogy úgy is közösen jutunk valami döntésre, hogy úgy se kell senkinek bele mennie olyasmibe amit nem akar. Ebből az egészből aztán az lett, hogy elszabadult a pokol, és elkezdett fröcsögni nekem facebookon, arról, hogy hogy képzelem, hogy csak úgy szerzek egy lakótársat neki, és hogy akkor majd ő is beköltöztet hozzám valakit (mondjuk a kettő gondolom nem pont ugyan az, de hát mit tudom én, ekkor én inkább már nem is szóltam semmit), és hogy egyáltalán mekkora szar alak vagyok (mármint komolyan, ezen szavakkal). Majd jött anyámnak a shitstorm arról, hogy mégis hogy képzeljük ezt az egészet, és hogy őt most akkor össze-vissza költöztetjük, és amúgy is csak miatta gyógyultam ki a depresszióból (!!), meg hogy én irigy vagyok igazából rá, meg hogy neki vannak barátai meg pasija meg munkája. Most kár is illetnem, hogy ezek igazak-e (de azért mondom, hogy nem azok), de mégis mit gondol, hogy majd ilyeneket mond anyámnak, és akkor az nem jut a fülembe? Ha most egy pillanatra úgy akarok tenni, mintha valami filmbe illő erkölcscsősz lennék, akkor azt gondolnám, hogy ezt anyám helyében nem mondtam volna el magamnak, de most mit teszem magam, úgy is olyan felháborodott lettem volna, hogy elmondtam volna.

Szóval most az dübörög a fejemben, hogy ha valahol ott lakhatok szívességből, akkor azért nem hálásnak kéne lennem, ahelyett, hogy fröcsögnék, nem? Nem tudom. Nekem ez annyira rosszul esett, és talán nem is ez a bődületes félreértés (lesznek még szappanopera részek!), hanem hogy ez a borzasztóan felháborítóan bunkó stílus és fröcsögés viberen meg facebookon, mert telefonálni nyilván túl drága, nem értem ezt.

A drámai kibékülés során meg kiderült, hogy valami egészen komoly összeesküvés elméletet feltételezett rólam és a szüleimről, de olyan komplikált, hogy nem hogy nem is emlékszem az összes lépésére, de hogy én ilyesmivel előálljak, az teljességgel kizárt. Az A) verzió szerint a szüleim találták ki, hogy odaköltöztessünk valakit, de nekem kellett közölnöm, mert az úgy járhatóbb út, és akkor mindenki úgy tett mintha, és akkor a vége az lesz, hogy majd magától kiköltözik és kereshetünk még egy albérlőt vagy mi, a B) verzió szerint meg az én ötletem az egész, mert hogy nincs állásom, és jó lesz nekem az a pénz. Mármint jó, a pénz mindig jó, kivéve hogy úgyse az én pénzem lett volna.
asdkflklj, komolyan már, az agyam eldobom.

Szóval most kibékültünk, de én nem tudok.... igazából megbocsájtani, vagy elfelejteni, vagy inkább csak túllépni. Valami rettenetesen elromlott bennem, és olyan iszonyúan csalódott vagyok, olyan kiábrándult, hogy nem is tudom, hogy lehet ezt visszacsinálni. Azt se tudom, hogy érdemes-e. Ezen nem segítenek további közepesen ultrabunkó húzások sem, (amiken mondjuk túllépek ugyan, de azért az elv, az elképzelés, hogy ezt most akkor hogy), mint a múlt héten, ülök a Cserpesben vagy 10 perce, és akkor jön egy üzenet, hogy ő most még gyorsan megebédel, és rögtön jön (kb 5 percre dolgozik onnan), aztán úgy 20 perc múlva, hogy még most akkor elmegy kulcsot másoltatni (emiatt találkoztunk) és akkor megérkezik további kb 20 perc múlva, majd kiderül, hogy még feltétlen venni kellett a Mcdonaldsból egy turmixot is (amit a cserpesben is lehet venni). Hát basszus.
Egyébként szerintem komplett hülyének néz, pár napja voltunk a Dm-ben, és említettem, hogy színezett hidratálót vagy vmi BB krémet akarok venni, meg ki is próbáltam párat, de nem vettem, mert száraz a bőröm, és nem tudom melyik az, amelyiken nem lesz csomós. Ő meg említette, hogy az Amwayben van vmi primer (ami elvileg nem is erre való, de most elolvastam és igazából az is BB krém), csak jól kimaradt, hogy 14 ezer. Erre csak az interneten derült fény amikor megnéztem, mert ő az árát ugyan nem tudja, de szívesen megrendeli. Ó, hahaha.

Valaki szüljön nekem egy új rokonságot, meg egy nagymamát is, ha már.

Egyébként még akartam írni a nagyapámról is, de ez most már úgy is túl sok szennyes, szóval elmesélem, hogy .... semmi.
Nem tudom, nem történik annyira semmi.

Pár hete az is a problémám, hogy nagyon szingli vagyok nagyon régen, és úgy érzem egyedül fogok megszottyadni, vagy mit tudom én,  sose fogok újra szexelni,  senkinek se kellek, mert ronda vagyok, kövér, és kb az a hobbim hogy olvasok, meg a bolhapiacra járok.( =nagymama is vagyok) Idáig úgy voltam vele, hogy depressziósan nem akarok randizni meg sehogy se akarok randizni, vagy majd belépek tinderre ha szép és érdekes leszek (=aka soha) de most ez hirtelen problémává vált, és ez nem egy gyorsan megoldható probléma.
És néha magányos is vagyok. Illetve rámtör ez az érzés, hogy olyan magányos vagyok és senki nincs körülöttem és mi lesz velem, meg mi van, ha a szüleim meghalnak és itt maradok a csomó hülye rokonommal meg a narancsbőrömmel és az idióta közös képviselővel (erről is kell majd írnom) és nem fogom tudni, hogy kell lenni.

És végezetül iszonyú sok hajam kihullott a pajzsmirigy problémám miatt feltehetőleg (ami miatt meg is híztam, such fun) és ez is egyrészt nagyon aggasztó is, másrészt meg nem merek/mertem elmenni fodrászhoz, mert akkor még több ki fog hullani. Most viszont olyan hosszú már a hajam, hogy tudom hordani tehenészlány fonatban, és az a legjobb dolog a világon, szóval most emiatt nem akarom levágatni.

Ezeket leszámítva egyébként nem vagyok rossz kedvű vagy túl boldogtalan sem mostanában (mondjuk ezt úgysem hiszi el senki, de azért próbáljátok meg), csak hát nyomaszt minden, a hülye család, a nagyapám, a borzalmas nagynéném, aki borzalmas a kedves anyukámmal, hogy nincs állásom, hogy még októberben is leég az arcom (!) , de főleg hogy nincs állásom. Viszont olvastam egy csomó jó könyvet meg láttam a Sztálin halálát a moziban (meg más filmeket is, de azokra nem is emlékszem, biztos nem voltak fontosak) és az olyan iszonyú vicces, mindenki nézze meg.



*ez most micsoda fontoskodás volt? nem mintha nem lenne az az egész blogom, de még magamhoz képest is

2018. szeptember 11.

FOMO évente kétszer

lomtalanításkor.

mondjuk esküszöm nem tudom, hogy tudnak ennyi szemetet kilapátolni az emberek a lakásukból évente kétszer. 

este 6-kor kezdődött, én negyed 7 körül mentem haza, akkorra már mindenhol nevetséges kupacok voltak, meg ki tudja honnan jövő buszos cigányok meg mindenki, a szomszédos kollégiumból kiszabadult eltévedt kínai lányok és hipster lányok, de persze a legjobb kupac körül már olyan sokan voltak, hogy nem lehetett odaférni se.
szóval nem hoztam el semmit. idén se.
egy kicsit persze sírok belül, egészen addig, amíg eszembe nem jut,hogy szombaton a piacon megfogtam egy nadrágot, amiben volt egy szép öv, és olyan undorítóan ragadt, hogy néha eszembe jut és összerándulok.

aztán amikor befordultam a sarkon az utcába ahol lakom, épp kijött a szomszéd kapun egy fickó a kezében egy mohazöld vécével (színben pontosan passzoló tetővel!), és úgy meglepődtem, hogy megálltam egy pillanatra, és akkor  ő megkérdezte, hogy mit kérek.


2018. augusztus 31.

beszéljünk már könyvekről (túl hosszan)




Pár hete láttam több könyvesbloggernél (vagyis először Dórinál) ezt a "Soha többet" című blogposztot, amiben olyan könyvekről és szerzőkről írnak, amiket/akiket többet nem akarnak olvasni. Én most elcsórom ezt az ötletet, rövid depressziós pályafutásom során  úgy is több vacakot is olvastam. (Mármint a depresszióm és a rossz kedvem miatt semmi szomorút, vagy túl érzelmileg megviselőt nem akarok olvasni.)
Meg az is a baj, hogy egy csomó igazán jó, vagy érdekes, fontos témáról szóló könyv, amire azt mondom, hogy jó, hogy elolvastam, az valami szomorú, komor témát vesz elő, nem tudom miért, mert ilyen az emberi természet, a szörnyűség az ami mindenkit sokkol, és amire mindenki felkapja a fejét, vagy csak tényleg ezek az igazán fontos dolgok. Meg aztán a könyvek, amiket legfeljebb közepesen élveztem miközben olvastam, de amikor becsuktam a könyvet, akkor már azt gondoltam, hogy ez egy nagyszerű olvasmányélmény volt, és megérte.

Amúgy én nem szeretném azt mondani, hogy könyvek, amiket soha többet nem akarok elolvasni, inkább csak könyvek, amikben csalódtam, és könyvek, amiket nem sietek majd (újra)elolvasni.

Az első könyvek amik eszembe jutnak, azok nyilván ifjúsági olvasmányborzalmak, amiknél nem is tudom mit gondoltam, ill. gondol mindeki aki ezeket a mai napig lelkesen olvassa: Kisassonyok Louisa May Alcottól (nem történik semmi), Elátkozott Ella (milyen kegyetlen egy könyv?!), Jane Eyre (bár ehhez feltehetőleg túl fiatal voltam). Aztán a kötelező olvasmányok némelyike, mint az Ábel a rengetegben, és hát mondhatnám, hogy ókori antik drámák vagy mit tudom én, de amikor már megértettem miről van szó, mind olyan szép és egyetemes emberi értékeket közvetítő volt, szeretném azt gondolni, hogy egyszer felnövök és akkor intellektuális leszek és majd ilyeneket olvasok.  Az Aranyember vontatott volt mint a bűn, szerintem ezzel csak az a baj, hogy nem a modern kor gyermekének találták ki, A kőszívű ember fiai pedig hát... a végén eljött valami katartikus élmény, ugyan nem emlékszem, hogy mi történt, de rendkívül meghatódtam rajta.

A többit pedig innentől kategóriákra szedem: szórakoztató,YA, thriller, szépirodalom, esszé, non-fiction.

Haha, kezdem az egyértelművel, a mindenféle szórakoztató romantikus irodalmakkal. Én itt igyekszem kitartani amellett, hogy ne kritizáljunk semmit azért ami nem is akar lenni (ie. magas minőségű szépirodalmi szöveg) de azért van olyan ami esküszöm rosszabb, mint a szimplán felejthető.
Vannak a viszonylag egyértelműk, mint Fejős Éva és Vass Virág, mindkettőjüktől egyet olvastam, és arra emlékszem, hogy vmi utazással kapcsolatos témájuk volt, meg hogy a végén egy szó jutott eszembe: lapos. Túl kevés.
Random eszembe jut még Hidasi Judittól az Április út, ami nekem iszonyú nagy csalódás volt, mert a fülszöveg alapján valami iszonyú cuki könyvnek kellett volna lennie, de a szerzőnő valami rettenetes szlengeket ad a szereplők szájába, és a főhősnő egyáltalán nem tudja kezelni az érzelmeit, állandóan borzasztó mérges és indulatos. A Rozéfröccs című remekművébe is beleolvastam, de olyan modoros volt, hogy jól félre is kellett dobnom.
Tök jó lenne, ha lenne jó magyar szórakoztató irodalom, kivéve, hogy én is csak mérsékelten tudom megfogalmazni, mi az hogy jó: van benne valami románc, de ideálisan nem ez az egyetlen, és nem is a fő szál, nincs borzasztóan sok szereplő, van valami karakterfejlődés, elég sokat megtudunk a szereplőkről, és olyan kedves a hangulat.
Milly Johnson ilyen és Jill Mansell is, de a könyveik annyira limonádék, hogy arra is alig emlékszem, miről volt szó. Emellett túl sok a szereplő, legalábbis Jill Mansell Te az enyém én a tiéd című könyvében, van ugyan mindenféle happening, de túl egyértelműen pozitívan helyére kerül minden, nem annyira tudunk semmit a szereplőkről, és olyan... lagymatag vagy mit tudom én.
Marian Keyes szintén közepesen vacak, és Sophie Kinsella is, ill. őt nem is értem, bocsi.
Debbie Macomber is egy borzalom az alapján az egy könyv alapján, amit olvastam tőle, (Csillagos éj), van egy tök jó sztori, amiből lehetne valami érdekest is kihozni, mint ebben a könyvben,  egy újságírónő Alaszkába utazik, hogy meginterjúvoljon egy ott élő fickót, a könyv első fele ott játszódik és kedves is, de utána csak nyál arról, hogy mennyire szerelmesek egymásba, bár egyetlen jelenet sincs, amelyben téynlegesen randiznának, vagy beszélgetnének. Ha egy szóval illetném, akkor agyleszívó, nem tudom mások ezt hogy bírják.

Na jó, tul.képp ebben a műfajban akiket szeretek az csak Cecelia Ahern és Jojo Moyes, továbbá Colleen Hoover, aki méltatlanul az ilyen vörös pöttyes könyvek közé van suvasztva, mondjuk ugyan van is benne szex,  de tök szellemes meg pörgős párbeszédek vannak, és tényleg romantikus.

És ha már a szexnél tartunk, a mami pornó mint olyan, szerintem szűnjön meg létezni. Tavaly az unookahúgom ezt a Calendar girl sorozatot kérte karácsonyra és akkor én beleolvastam, ez valami rettenetes. Nekem az a kérdés, hogy a főhősnő és a főhős hogyan jönnek össze (mert hát úgyis összejönnek) nem elég érdekfeszítő, és ha szexet akarok látni/olvasni akkor végtelenül sok és talán jobb is van az interneten, mint ebben a könyvben.

YA meg mit tudom én: én tényleg szeretem ezt a műfajt, mert könnyed, de időről-időre egyre jobb témákat vesz elő. Dolgok amiket a bigott kisvárosi nyárspolgár lelkem mégse nagyon bír el: nem erőszak, akármilyen erőszak, túl sok trauma, testképzavar, öngyilkosság, hasonlók.
Kezdem a Hadd mondjam el című művel, ami azt hiszem nemi erőszakról szól, aztán a Súlyos, ami anorexiáról, a Csak ha te is akarod, ami pedofíliáról, és a Kedves Zoé, ami arról, hogyan dolgozza fel egy lány a kishúga elvesztését pont aznap, amikor a 9/11 történt. Ez az utolsó nagyon szép, de ezek mind olyan borzalmasak, hogy habár jó, ha az ifjak tudnak mindenről, hát nem tudom, én ezeket annyira nem akarom tudni... vagy legalábbis nem ilyen kiterjedően.
Nem nagyon szeretem ezeket a YA fantasy cuccokat sem, mint a Napernyő protektorátus sorozat Gail Carrigertől, vagy Leigh Bardugo-tól a Siege and storm című könyvvel kezdődő sorozat. Elméletben ezek tök jók, gyakorlatilag meg valahogy állandóan félrerakom az ilyesmit, és nem is érdekelnek eléggé, ahhoz hogy végigolvassam. Ja, és szívem fájdalma az Éjszakai cirkusz, ami elméletileg annyira jó, gyakrolatilag meg harmadszorra is félbehagytam.

A thrillert nem is tudom minek vettem ide, olyan keveset olvasok ilyet, hogy kb nem is tudom mit írjak. Kivéve, hogy a Gone girl filmen sokkal jobb volt, filmen az ilyesmiket tökre élvezem, sőt szeretem is, de könyvben... kit érdekel. A szerencse lánya is maga a snooze fest, nem is értem.

Szépirodalom: itt inkább ilyen "nem sietek elolvasni" kategóriások vannak, egyiket se zárom ki, de nem az elsők a kívánságlistámon.
Eh, eh, ezen mindenki ki fog akadni, de Fredrick Backmann. Annyira akartam szeretni a könyveit, hogy csak na, a Nagymamám azt üzeni,  bocs egy ideig nagyon tetszett, és aztán egyszer csak nem érdekelt, az Itt járt Britt-Marie-t pedig kb ötven oldalig bírtam. Egyszerűen... nem érint meg? Engem amúgy minden megérint, de ez, hát ez nem annyira. Az Ove-ról a film csodálatos volt amúgy.
Haruki Murakami, vagy Murakami Haruki, mit tudom én. Ő inkább olyan nem sietek elolvasni kategóriás. Elkezdtem az 18Q4-et olvasni a berlini könyvkulbra, és hát igaz, hogy angolul, de olyan rettenetes volt, hogy nem is igaz. A fülszöveg alapján meg érdekelnek a könyvei, szóval mit tudom én, majd látjuk.
Itt amúgy többször is felmerül bennem, hogy olvasson-e az ember valakit, aki mint ember unszimpatikus, mert mondjuk Spiró György és Tóth Krisztina kifejezetten mindketten azok, miután láttam velük valami interjúkat tavaly a Margó fesztiválon.
Bödöcs Tibor, aki mint humorista rettentő vicces, de az írásai nekem gyakorlatilag semennyire nem jönnek be.
Grecsó Krisztián, jó, csak egy könyvvel próbálkoztam, a Mellettem elférsz, de az olyan érthetetlenül vontatott volt, hogy a felénél félreraktam. A Megyek utánad ott van a polcomon és elméletben van kedvem elolvasni, de hát ki tudja.
Szécsi Noémi Egyformák vagytok című könyve rettentő nagy csalódás volt, bár lehet hogy mert a többi részét nem olvastam a sorozatnak, viszont tetszik az a témakör vagy vonal vagy nem is tudom mi amit képvisel, hogyaszongya modern nők, meg női sorsok, emancipáció, és még csak nem is ponyva.
Nem érdekel még Moldova György és Vass Albert sem, aki azért fontos amúgy, mert már az Ábel a rengetegben olvasása után rájöttem, hogy Erdély mint irodalmi téma gyakorlatilag egyáltalán nem hat meg, kb annyira nem mint a török sorozatok alapjául szoldáló csodálatos ópuszok. 
Gerlóczy Márton, nos nekem az Igazolt hiányzás és a Check in című könyvei is olyan döbbenetesen unalmasak voltak, hogy az jut róla eszembe, amikor voltam valami kreatív írás workshopon még Londonban, és ott arról beszéltek, hogy a szerzők többségének az első könyvei túl önéletrajzi jellegűek, no, hát szerintem itt pont ez történt. 
Sofi Oksanen amúgy zseniális, vagyis képes vagyok felismerni, hogy az, de a könyveit nem tudom élvezni. Nagyon-nagyon régen egyszer angolul vettem meg a Tisztogatás című könyvét, amikor még nem is volt olyan ismert Magyarországon, szóval nem is tudtam, hogy ki ez, de olyan lehangoló volt, hogy nem is bírtam elolvasni. Aztán próbálkoztam a Sztálin teheneivel, mert a nagymamám is olvasta, és a főszereplő lány anorexiájáról szóló részek olyan rettenetesek, hogy nem is tudom.
Chuck Palahniuk, eh eh. Annak ellenére, hogy a Beautiful you tök érdekes kérdéseket vet fel és intelligens is, gondolom ez a műfaj az, ami nekem nem jön be.

Az esszét és a non-fiction-t vegyük egy kalap alá, úgy is úgy érzem, hogy valami olyasmiről készülök véleményt nyilvánítani, amiről nem tudok valami sokat. Kb két éve elkezdtem David Sedarist olvasni (Me talk pretty one day, Naked, sajnos nincs magyarra fordítva) aki rettentő vicces meg éles látású, és ezen felbuzdulva próbálkoztam másokkal is. 
Mondjuk Rebecca Solnit Men explain things to me című kis esszékötete nekem nagy csalódás volt, az első, azt hiszem címadó írása nagyon tetszett, de a többinél az volt az érzésem, hogy ez egy struktúrálatlan férfiakról  és a patriarchális társadalomról szóló panaszáradat. Ez az érzésem Jessica Valenti Sex object című könyvével kapcsolatban is, viszont ez legalább nagyon olvasmányos és  szellemes. 
George Watsky How to ruin everything című esszékötete elég vicces, de teljesen érdektelen, és hát azt hiszem ez a baj, hogy fogalmam sincs ki ez a fickó, és emiatt nem tudom eléggé értékelni, ahogy csomó mást sem. Mondjuk szeretném azt gondolni, hogy különösen a női létről szóló könyvekben mindenki találhat valami ami hozzá szól, mármint nőnek lenni olyan univerzális dolog, még akkor is, ha már Törökországban vagy Skandináviában, de mindenki tanulhat valamit a másiktól. (Csak ne íródna ezeknek a könyveknek a nagy része angolszász országokban. Így kevéssé univerzális.)
Jaj magyar nyelvűt ilyesmi témában olyan keveset olvastam, hogy nincs is olyan ami ne tetszett volna pár könyvet a depresszióról, de akkor nyilván nem a szórakoztatás volt a lényeg. 

Most annyi rossz könyvről írtam, hogy egészen megcsömöltem, most már kénytelen leszek a jókról is írni. 

És tegnap fejeztem be a Szólíts a nevedent, és az olyan gyönyörű volt, hogy arra szavak nincsenek. 



2018. augusztus 28.

only here to post a middle finger

Ma elmentem a pszichiáterhez és a szüleim is jöttek, és valahogy nagyon-nagyon fárasztó volt, vagy nem is tudom. Most olyan érzelmileg kicsavartnak érzem magam. Mármint nem a szüleim miatt, hanem, hogy még mindig nem múlt el ez az egész, fogalmam sincs, mikor fog, ahhoz képest, hogy jól eldicsekedtem azzal, hogy nem kell már anntidepresszánst szednem, de a szorongásoldót ma pont növelte.

Két hete gondolkodom azon, hogy írjak-e valamelyik barátnőmnek, hogy el kéne mennem a véreredményemért, hogy fel kéne hívnom. Minden egy örökkévalóságig tartó rettentes aggodalom és stresszforrás, és megőrülök már ettől, hogy nem tudom megoldani, nem tudom, hogy oldhatnám meg.
Olyan rettenetesen kicsinek tűnik a világ, és én mintha beleszorultam volna.
Annyira bele vagyok fáradva, te jó ég.

És az ujj, amire úgy is mindenki várt:


És amúgy nem tudok nem azon gondolkodni, hogy vajon Magyarországon engedélyeznének-e valaha egy ilyen szobrot.





"excellent service" - said no one ever in Italy*

Szóval közben elmentünk a szüleimmel nyaralni, ami tök jól sikerült, kivéve az apró tévedéseimet, mint hogy az utazás előtti napon jöttünk rá, hogy apukámnak elfelejtettem odafelé jegyet venni. A wizzair meg a ryanair is még mindig egy rémálom, ami megérne egy külön misét posztot,  de hát valahogy csak sikerült hazaérni. A kölcsönzött kocsi néha nem indult el, anyukám egész_végig sikoltozott (komolyan mondom), bár amúgy ténlyeg az a kocsi volt a legnagyobb tragacs valószínűleg egész Svájcban. Amúgy annyira nem is túlzok, az oldalán az egyik horpadás valami vastag CELLUXSZAL volt összeragasztva.

És hát, Olaszország még mindig gyönyörű, habár akkora mediterrán fan még mindig nem vagyok, azt hiszem. Jó, kivéve a pizzát, meg a pezsgőbort, meg azokat a kávékat, szerintem ott kb még az instant kávé is jobb vagy nem tudom. Továbbá a milánói férfiak, jaj nekem, a szemeim.

Amúgy a Comó-i tó körül voltunk a legtöbbet, az egész gyönyörű, csak nem tudom minek mentünk oda és nem a tenger mellé, hamár fürödni nem lehet (ami tul.képp érthetetlen, mert a Luganó-i tóban meg fürdenek), de mindenki béreljen kocsit ha oda megy, mert a tömegközlekedés tragédia. (ie. egy 55 km-es távon kb 80(!!) buszmegálló van és mintegy másfél óra alatt lehet megtenni. Igazó hogy csak 1.50 euró, de hát sok értelme van)  Van jó sok templom, szóval a kedves turista hitélete is rendben lesz, ha nem üti meg a guta mialatt azt várja, hogy a pincér végre kijöjjön. Olyan meleg volt, hogy esküszöm még a fejemre is dezodort akartam kenni, de legalább sikerült annyiszor leégnem, hogy már majdnem nem vagyok falfehér.
Milánó pedig olyan csodálatos, hogy arra nincsenek is szavak, teljesen oda vagyok meg vissza, csak hát ne lett volna olyan meleg, meg idegesítő utcai árus. 

Pár kép Como-ról, meg mit tudom én, (mind a telefonomból) :
cuki utca Como-ban, de amúgy a lényeg, ami pont nem annyira látszik, hogy ott megy a hegyen a felvonó, aminek a bejárata amúgy kb 50 m-re volt a szállásunktól


csak szokásos, house goals meg ilyenek

a como-i kikötő egy része, meg a nevetségesen régi vizibiciklik egy része, amikre nagyon szerettem volna felülni de aztán mégse, mert biztos elsüllyedt volna (mert hogy ősrégik voltak)

egy ilyen kis csemege bolt, meg egy csomó holland bicikli, én ezt nem értem, hogy hogy itt mindenki holland biciklikkel jár?

további random cuki utca

ez meg már igazából Milánó







*ez valamelyik google review-ban volt, és hát lehet hogy egy kicsit igaz

2018. augusztus 24.

nagyon fontos dolgok (nem)

megint megfogadtam, hogy soha többet nem utazom wizzair-rel meg hasonlókkal (amúgy ha csak egy kicsit is csökkenne a többi légitársaság ára, komolyan venném ezt az egészet)

és hogy a helvetic airways logója helvetica betűtípussal van nyomtatva, amit tényleg egy svájci talált fel, ez milyen aranyos már

továbbá arra jöttem haza, hogy a szüleim rendet raktak, igaz hogy ez úgy történt,hogy a dohányzóasztalról és a konyhaszigetről az íróasztalomra halmozták a könyveket, de legalább az egyiken rend van.

2018. augusztus 10.

mi ez a borzalom má megin

most eszembe jutott az a borzalmas Echo tévé interjú is, amiben a műsorvezető nem tudta, mi az hogy gender, mármint wtf miért gondoltam egy percig is hogy jó ötlet ebben az országban élni?

2018. augusztus 2.

a szomszéd fűje, vagy nem tudom

A múlt héten átjött itt a Balcsin a szembe szomszédunk, aki Svájcban él a családjával, idáig nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, meg kb nem is tudtam, hogy kicsoda (mondjuk most se tudom), és elkezdte magyarázni, hogy mennyire tutkó életük van ott kinn, (már nem is emlékszem, hogy melyik városban, de német Svájc) minden mennyire jó és egyszerű és megbízható. Mennyire király a gyerekeknek az iskola, egyáltalán milyen jó az iskola, mindenki laza és örül, és gáz rossz jegyet kapni, meg az iskolaigazgató is egy kipihent laza és kedves 70 éves fickó, milyen jó. Meg hogy ő elköltheti a pénzét az utolsó fityingig, mert nincs semmi gond, következő hónapban úgyis megjön a következő.

Én ezen az egészen egy kicsit felbosszantottam magam, mert egyrészt, nem volt iszonyúan szimpatikus ez a férfi, másrészt meg olyan... nagyzolásnak tűnt? Olyan szokásos idegesítő magyarnak, aki hazajön külföldről, és elmondja hogy ott neki mennyire király, különösen annak tudatában, hogy reméli, hogy úgyse halljuk meg, amikor a gyerekeivel kiabál (akik nagyon okosak, ügyesek és felelősségtudóak), hogy menj már el pisilni, és úgyse fogom nekikszegezni, hogy akkor mi is van a kb 50 milliós házatokkal? Ha minden ennyire isteni, akkor miért is árverezik el? Úgy megkérdezetem volna, és úgy megnéztem volna a zavart arcát, bár úgyis tett volna valami marha lekezelő és szexista megjegyzést arra, hogy mennyire felvágták a nyelvem, vagy valami. (Mármint ahogy a feleségével beszél, hát nem tudom.)

De őszintén, egyáltalán nem tudom már, ill. eléggé aggaszt, hogy akkor én most besavanyodott magyar lettem, aki nem hiszi el, hogy külföldön jobb lehet? Mondjuk ezt pont elhiszem, csak tökre böki a csőröm, hogy másnak jobb. Vagy hogy nekem nem olyan jó. Közben felmondtam és már megint nincs állásom, már megint nem tudom mit csinálok, és ez marha idegesítő és frusztráló és bizonytalan, és nem akarok/tudok már sokáig így élni. Közben meg annyira végtelenül demoralizáló valahogy, hogy milyen keveset ér a munkám, mennyire értelmetlen volt a feladat, észrevenni, hogy mennyire halásszák oda az embereket, hogy minden_egyes_lépésemet be kell írnom egy számítógépbe, és ellenőrzik a belépőkártyát, és az egész tulajdonképpen egy kicsit degradáló. Közben a szüleim irtó cukik mert arról beszélnek, hogy Bécsbe kéne költöznöm (jó, igazából azért beszélnek erről, mert tudják, hogy én szeretnék Bécsbe költözni, lehet hogy ez nekem olyan mint Clarának Norvégia, de szerintem ott olyan csodálatosnak tűnik minden, hogy tisztára elakad a szavam. És hát ez is, hogy most mégis itt vagyok, mert nincs is ott állásom, azt se tudom hol kezdjem és amíg nem gyógyultam meg teljsen addig nem annyira szeretnék külföldre költözni, még akkor sem, ha csak két órányira van.
Legutóbb amúgy jól elkiabáltam, hogy már nem szedem az antidepresszánst, ma ultravacak kedvem volt, és az a baj, hogy már nem csak rosszkedvű vagyok, hanem keserű is amiatt, hogy rossz a kedvem. Kicsit már olyan ez, mit amikor az ember gyászol, és nem érti, hogy mehet tovább az élet, amikor valami nagy tragédia történt az ember életében. Kivéve, hogy engem felháborít, hogy miért nem tudok már boldog lenni, már teljesen belefáradtam ebbe az egészbe. Felléptem tinderre, ahol randira hívott egy pszichiáter (a sors micsoda keze), akiről kiderült, hogy van felesége meg két gyereke. Ennél jobb már úgyse lesz, ki is léptem.
És még szegény kismadár is meghalt, ami ideesett a kertünkbe, és próbáltuk megetetni. Olyan szomorú.

2018. július 27.

mindenki örül 2

de főleg én: vettem egy jegyet februárra a Snow patrol koncetre Bécsbe, jaj jaj jaj.


mindenki örül

vagy legalábbis én: tegnap óta nem kell antidepresszánst szednem!

amúgy a hangulatom nem olyan eszeveszetten szuper, szóval ez most inkább csak olyan önmerősítés féle, de azért az is valami. meg hát hangulatszabályozót és szorongásoldót még mindig kell szednem, szóval baby steps.

de akkor most már hivatalosan sem vagyok teljesen hülye. vagy leszek majd. egyszer. 

meg azt is elhatároztam, hogy feliratkozom tinderre, vagy akármilyen társkeresőre.* úgyis azt mondják, hogy ott mindenki hülye, depressziós, kövér vagy munkanélküli, és én mindegyik vagyok  voltam egyszerre, vagy inkább egy bizonyos ponton. mit tudom én, tök jó be fogok illeszkedni.



*vagyis igazából tök jó lenne, ha valaki azért akarna velem lenni időt tölteni, mert kedvel, és nem mert elég jó vagyok egy kettyintésre és pont semmi többre 

2018. július 3.

742 ezer forint

amikor a pályakezdő állás egyik követelménye a vagyonnyilatkozat.

lol?

ugyanitt már megint állást keresek.