2019. szeptember 5.

szponzorálja a szorongásoldóm

Hajnali 1-kor is minek blogolok alvás helyett, nem tudom,  de mintha annyi minden történne még itt a kanapén is az üres lakásomban, hogy ihaj, aztán meg semmit nem írok le, semmire nem fogok emlékezni, csak arra, amikor egyik nap elszakadt (!) a betétem, és minden jól foltos lett.

A nyár amúgy egész jól kezdődött, meg júliusig tök jó is volt, mulattam, meg voltam Efotton (de hogy minek, amúgy nem különösebben élveztem), bulikázni, a Balatonon többször is a kis barátnőimmel, ott is bulikázni (azt is minek), sokat bicikliztem, elolvastam egy csomó könyvet meg mit tudom én, csak 3 dologt vettem a leárazáson (ez gazdaságossági és minimalista megfonolások mellett a környezetvédelem szempontjából is fontos), még szexeltem is (sajnos ezt is le kell írnom, olyan ritkán történik meg)
Ma BKV-val mentem a bőrgyógyászhoz, részben mert egy elég ismeretlen helyen van, és mert nem akartam izzadtan odamenni, és tisztára elborzadtam, hogy A) egyszer tél lesz és hideg és nem tudok majd biciklivel járni B)mennyire utálom ezt az embertömeget, és hogy sok büdös ember, a veszekedők, a lökdösődök meg a pofátlanok, hát ez semennyire nem tesz hozzá a szellemi jólétemhez C) nem tudom miért, de tökre el is fáradok tőle

Aztán augusztusban kezdtek nem olyan jók lenni a dolgok, bár ekkor még voltam Szigeten, az eléggé szupi volt, ott találkoztam egy volt osztálytársammal, az is szupi volt, és most meg, meg úgy a végére minden olyan paff lett. Volt olyan nap, hogy csak letargiában ültem a Balcsin, ami mondjuk kiemelkedően rossz olyan szempontból, hogy minden szép ott, a nyaralónk is kiváló, a biciklim is, a kedvenc partom is, minden, és akkor én meg olyan szomorú vagyok, hogy még aludni se tudok. Az utóbbi hetekre már kb folyamatos lett a szomorúság, van amelyik hétvgén még el se mentem a szüleimhez  meg az unokatestvéremékhez a Balcsira, hanem csak feküdtem itthon a kanapén és nem csináltam semmit, de szó szerint még annyira sem, hogy a lakás ne ússzon a káoszban. Jaj ezt olyan rossz leírni, meg olyan nehéz azon gondolkodni, hogy most akkor egy lusta dög vagyok-e vagy csak depressziós. Nincsenek igazán válaszaim. 
A szokásos dolgok amiktől meg bizonyára részben van, hogy nem tudom mit csinálok, tökre szétcsúszott az életem, állandóan csak úgy érzem, hogy tengek-lengek a mindenben, a hülye mellékállásomban, mindenben bepánikolok, az emberektől is, és akkor újabban még ez a kellemetlen kis fekete szomorúság is, ami nem múlik el. 

Sokadrészt meg unatkozom is, és egyedül is vagyok. Magányos nem feltétlen,* vagyis egy kicsit, csak hogy én olyan sok éve nem voltam kapcsolatban, hogy már le se írom, sőt ki se számolom. De amikor valakivel különösen jót beszélgetek kb már akármiről, akkor nekem mindig arra kell gondolnom, hogy tök jó lenne, ha lenne valakim, akivel kb minden nap így beszélgethetnénk. Én tökre szeretném, ha valaki a szellemi partnerem is lehetne, habár nem annyira tudom, hogy amikor rettentő szomorú vagyok akkor mégis mit tudok nyújtani, de mégis. Meg mondjuk szexelni is jó lenne több mint évente háromszor, de hát na.
 Most megint találkozgatok egy fiúval, ami megint nem lesz, lehet vmi hetyegésnél több, mert az első randin derült ki, hogy amúgy ő nyitott kapcsolatban van, csak nekem ez jól elkerülte a figyelmem (haha). Mármint a jó hetyegés is jó, de én most nem ezt akarom, de több mint a semmi, de valójában hülyén érzem magam ettől, de azért elszórakoztat, de tökre nem tudom, hogy mit kell csinálni. És akkor a régi kérdés ill. tény is, hogy tök jó érzés vonzónak és/vagy szórakoztatónak érezni magam, tök jó érzés, ha valaki nevet az ún. vicceimen, vagy szépnek találja a szoknyám, jó érzés ezáltal hirtelen megfelelőnek meg csodálatosnak gondolni magam, mintha legalábbis ez vmi valódi önbizalomnövelés lenne, és nem múlna el úgy két nap és egy csúnyán néző férfival (aki még a földre is köp! ilyen van?) később. 

*ezt se hittük, hogy valaha is leírom, mi? 

2019. augusztus 5.

10

Időközben meg 10 (10!!!4444) éves lett a blogom, és még úgy tenni is elfelejtettünk, mintha fontos lenne. Hát na. Az az igazság, hogy mostanában nagyrészt úgy érzem, hogy teljesen redundáns amit mondani akarok, kit érdekel a fröcsögésem-fecsegésem az interneteken, habár alapvetően a blogolás egy ilyen műfaj, tudhattam volna, hogy mit kezdek el, de gondolom javíthatatlan vagyok.  

Lényegtelen dolgok amikről sose írnék, de most megtehetem, mert ez a jubíleumi bejegyzés, muhaha.: 
  • Az egyik barátnőmmel el akarunk, akartunk menni Ed Sheeran koncertre, és hát én bizisten összekevertem Ed Sheerant Shawn Mendes-zel. Ed Sheeran is király amúgy, csak hát Shawn Mendes mekkora eyecandy már? Ha 16 éves lennék, tutira odalennék érte. Oh wait. Meg az a fogsor! Mióta randizgattam a fogtechnikus fiúval, meg az unokahúgom is az, kész perverzióm lett a fogsor. Meg erről még az is jut eszembe, hogy el fogok menni fogszabályzásra, amit már jó régen kiterveltem, de csak tegnap gugliztam rendesen utána, és most gyorsan kiadok egy rakás pénzt, hogy szeptemberben nyaraljunk a kis barátnőimmel, jahaj. 
  • Ahogy ma süvítettem a biciklimmel a mellékutcán, ami az egyetlen hely, ahol tul.képp merek gyorsan biciklizni, felpattant egy kis kavics a kerekem alá úgy, hogy egy mellettem lévő kocsi ablakára szállt, és én úgy megijedtem, hogy na. Meg is álltam, és figyeltem, hogy most mi van, de a kocsin nem láttam semmi sérülést, szóval inkább elsunnyogtam. 
  • Voltunk az Efotton az unokahúgomékkal, és igazság szerint csak mérsékelten élveztem, mert fáradt voltam, és nem is szeretem a Scootert, mégis mi a frászt gondoltam, és akkor hajnali 1 körül vettünk egy pizzaszeletet, ahogy az ember hajnal 1-kor becsípve teszi, erre odajön egy fiú, és elkezd arról beszélni, hogy ő szokott enni, meg egészségesen étkezik meg szokott salátát enni (jó, hogy a zöldségeket nem csak beszéled hanem eszed is, haver), és akkor elkezd arról beszélni, hogy ne együk már a pizzát, mert hogy narancsbőrös lesz tőle a seggünk. Ezen szavakkal. Csak ekkor jöttem rá, hogy ez nem az unokahúgom huszadik pasija,  úgyhogy mondtam neki, hogy úgy döntöttünk, hogy te nem ülhetsz velünk pajtás, és erre meglepő módon el is húzott, de komolyan nem tudom, mit képzel az ilyen? 
  • Tisztára megdöbbentem egyik nap, amikor megláttam, hogy egyik barátnőmnek a saját arca a telefonján a háttere. Jó, jó, ezzel a lánnyal nem vagyunk olyan rég jóban, de akkor is, annyira nem értem, még csak nem is szép a lány kép, meg tök zavaró a kijelző szempontjából, meg oda tehetne tök szép képeket akármiről, és akkor a saját arca? Amit úgyis látott milliószor? 
  • A Zarában meg a Mangoban mindig vmi hülye szorongás fog el, mert mindenki olyna stílusos meg mintha az eladó lányok is úgy fennhordanák az orrukat, vagy 2cool4school van az arcukra írva, még akkor is, ha iszonyú vastagra rajzolt szuperronda szemöldökük van, attól még szétesnek a menőségtől.
  • Eladtam egy csajnak egy ruhát facebookon, címkés volt, de 3000-ért adtam, biztos, hogy hülye vagyok, erre a posta 1200-zal többe került mint gondoltuk, amit nyilván túl sóher kifizetni, persze tök pitiáner zaklatni ezzel, de annyira felháborít, jesszusom. 
  • Olyan jót kuncogtam, amikor ma biciklivel kanyarodtmam be a sarkon, ahol egy kislány jött a kisbiciklijével,  a mögötte szaladt az anyukája, akinek visszakiabált: Vigyázz anya, ott egy.... úttest! 
  • A közös képviselő teljesen hülyének néz (amúgy nem csak engem, hanem a többi lakót is, de őket lehet, hogy kevéssé érdekli) és ez annyira bosszant, az agyam eldobom. Tavaly is már eljátszotta ezt, hogy egyszerűen nem azt írta a jegyzőkönyvbe, amit megszavazott a ház, én meg a hüyle fejemmel aláírtam, mert eszembe se jutott, hogy majd ezt eljátsza, de most idén újra. Mondták neki, hogy nem jó a lakógyűlés időpontja (du. 4, mégis mit gondol?), szóval végülis csak én mentem el, és egyúttal képviseltem is négy lakást a nyolcból (lol), szóval végülis én magam megszavaztam, hogy legyen takarítónője a háznak, a közös képviselővel veszekedtünk egy sort, majd az lett, hogy mondtam neki, hogy mivel nekem négy szavazatom van (megbeszéltem a többiekkel előre, hogy mit szavazzunk) neki meg csak egy, akkor ez most így lesz ahogy mi mondjuk, (mivel attól, hogy ő közösképviselő, ugye nem automatikusan az van, amit ő mond, bármennyire is ezt hiszi, (de ezt amúgy nem mondtam)) És akkor ma, három (!!!) hónappal később jön, hogy írjam alá a jegyzőkönyvet, ami azóta nyilván (ill. gondolom) jól érvényét vesztette, másrészt meg, megint nem azt írta bele, amit a lakógyűlésen megbeszéltünk (ie. hogy ő majd takarít, a lakók meg fizetnek neki), erre most az arcomba hazudik, hogy semmit nem beszéltünk meg. Semmit. Olyan mérges lettem, hogy hápogni is alig tudtam, de mondtam neki, bocsika, én ezt nem írom alá, amire elkezdett személyeskedni mint rendesen, majd kiabálni velem, hogy ne kiabáljak, majd a végén felmentem, akkor felkiabált, hogy ne kiabáljak onnan föntről, és hogy amúgy is nem vagyok normális (!) és hogy hülye vagyok. Ja, mert ettől tökre megjön a kedvem az együttműködéshez, különösen miután a tavasszal közölte velem, hogy ő amúgy mennyire utálja az összes értelmiségit, mert mindig azt csinálják amit akarnak meg mit tudom én, bezzeg a kisemberek (wat) alázatosak. Ez is különsöen jól jön ki egy házban, ahol a szembe szomszédaim orvosok, az alsó szomszédaim jogászok, velük szemben egy informatikus fiú lakik, az elsőn meg egy tanár (meg a közösképviselő, akiről senki nem tudja mit csinál), a földszinten is vmi orvos a nő aki bérel egy irodát. Eh eh. Meg egyébként is, mit számít ez, ha senki nem azzal akarja tölteni az idejét, hogy két órán át mossa a lépcsőházat amikor haza jön este 6-kor a munkahelyéről? Á, szóval az igazságérzetem annyira sérült, hogy már kb nem is maradt, semmi kedvem egyedül hadakozni ezzel a nővel, semmivel kapcsolatban nem lehet észérvekkel hatni rá, és mindegy is, ha úgyis az arcomba hazudik. 

Most meg még azzal akartam szórakoztatni a nagyérdeműt, hogy írok 10 dolgot amit még nem tudtok rólam (vagyis tizet, ami ezsembe jut, mert úgyis tudtok mindent), de alig jut eszembe vmi. 

  1. A szüleim még mindig állandóan megpróbálnak meggyőzni, hogy álljak már jogásznak, most a hadakozás után a szomszédasszonnyal, egy pillanatra meg is fordult a fejemben.
  2. Néha még mindig sántítok a bal lábamra, ami 2011-ben kb. összetört, különösen, ha gyorsan változik az időjárás, vagy stresszes helyzet van (de ezt lehet, hogy képzelem)
  3. Egy csomó mindenről nem tudom, hogy mit gondoljak. Ill. van valamilyen általános álláspontom, de szerintem túl gyakran elbizonytalanodom, mondok pár példát (amik viszonylag gyakran foglalkoztatnak): a tárgyi javak a fontosak vagy az utazás, fontos-e összeházasodni, vallás (hiszek-e Istenben, be tudom/akarom(!)-e építeni a keresztyénséget a viszonylag liberális világnézetembe), mindenféle kérdéséek az oktatás színvonaláról, integráció az oktatásban, cigányság, ilyenek
  4. vmi fura fénytörés van a szememben, szóval félhomályban iszonyú rosszul látok
  5. ez csak egy fun fact, de Szegeden a szüleimnél, és a Balatonon is van biciklim, nem csak itt Bp-en
  6. nagyon szeretek újságot olvasni, a szüleimnek mindig volt mindenféle előfizetése, nekem csak a Magyar Narancsra, de tökre élvezem, hogy haza jövök, kiveszem a postaládából és akkor a vécén vacsora közben mindig azt olvasgatom 
  7. jó, most tényleg nem jut eszembe semmi, ami értelmesnek tűnik, szóval inkább csak minimum 10 további év blogolást kívánok mindenkinek, ne hagyjátok abba! (Jól kilóg a lóláb, de értitek)



2019. július 4.

millenial CV problems

nem értek semmihez, de az önéletrajzom mégse fér rá rendesen 2 oldalra, a linkedinről meg már ne is beszéljünk.


2019. június 24.

mesélek még

Afrikáról, ilyen kaliberű eseményeket csak nem fogok már magamban tartani!

Legutóbb tehát Ngamilandnál (Botswana) hagytuk abba,  jöjjön tehát pár kép az egyik hajó és kenukirándulásról:

Micsoda őrületes Kék laguna idill, jaj a szívem. Itt úgy volt, hogy egy közepesen kicsi és ijesztő hajóval elsüvítettünk a táborból mindenféle holtágakon meg csapásokon keresztül egy kis szigetecskéhez,  ahonnan ezeken a tradicionális kenukon utaztunk tovább a következő még kisebb szigethez.


Ezek a kenuk amúgy nem teljesen tradicionálisak, eredetileg fából készülnek, és csak 8-10 évet bírnak ki, ezek pedig üveggyapotból (fiber glass) vannak, ami Magyarországon egyáltalán nem így néz ki, szóval nem tudom, hogy milyen eljárással kezelik utána.

Az előző képen látszik, hogy kicsi üléseket helyeztek ezekbe a kenu vmikbe (egyébként van egy másik neve, de arra nem emlékszem), de ettől még elég félelmetes volt. Jól megsejthető módon iszonyú borulékony, és túl közel ül az ember a vízhez (kb 15 centire a víztükörtől, túl kevés, én mondom nektek, túl kevés).  A víz amúgy csak kb térd fölé ért ezen a részen, és nem voltak krokodilok vagy hasonló vérengző fenevadak, így én azzal nyugtattam magam, hogy ha felborulunk akkor csak kiszaladok a partra (nem volt túl messze), habár nem tudom, hogy hogy csináltam volna ezt meg ebben a mocsaras hínáros izében, amikor még cipő is volt rajtam, és a végére bizonyára még 10 piócát is kifogtam volna. Itt amúgy a fényképezőgépemmel alig csináltam fotókat, mert mozdulni is alig mertem, nem hogy elővenni és fotózgatni. A végére teljesen tele lett az alkarom horzsolásokkal a nádtól, mert végig a csónak szélét szorítottam, mint egy igazi paranoiás. 


Ez a kép a kis szigetecskén készült már, és amúgy semmi értelme, csak hát valahogy olyan szép. Itt amúgy senki nem él már, mert az őslakosokat kitelepítették, miután az összes állatuk száj és körömfájást kapott, és mindet meg kellett ölni. Aztán a kormány kecsegtetett mindenféle üzleti meg turizmus adta lehetőségekkel és még iskolával is, de ezek egyre elmaradtak. Az idegenvezetőnk innen származott, és roppant hazafias nézeteit úgy mondatonként kifejezte. A természet gyönyörű volt, de a kirándulás élvezeti értékét eléggé rontotta, hogy mennyi szúnyog és bogár volt, úgy 35 fokban koslattunk a pusztában, vmi kolbász fát tanulmányoztunk, aminek a terméséből naptejet lehet csinálni, meg mindenféle ürülékeket, jórészt elefántot különben, amit csak el kell égetni a tábortűz felett és akkor elijednek a szúnyogok. 




Ez az út visszafelé, és annyria nem értem, hogy ezek a férfiak hogy nem borulnak le innen. A telefonomat csak nem sikerül egyenesen tartanom. Egyébként nem tudom mennyire látszik ezen a képen, de a nád virága egészen más mint amiket Európában bárhol is láttam.


Szamarak és egy kis purdé a tábor kijáratánál.


Ezt a buszból fotóztam, mert itt épp egy nemzeti parkon haladtunk keresztül, és ott nem lehet megállni fotózgatni (szóval mindenki nevetségesen lelassít, hogy lefotózhassa az összes zsiráfot meg impalát, bár itt nem voltak)


egy fura fa


Az egyik tábori bár Namíbiában (Ngepi camp), volt ingyen kávé, amit nagyon élveztem, de kb semmit nem lehetett kapni, csak cidert, úgyhogy szerencsére jól rászoktam, mert csak 300 ft, és finom



Amúgy meg ejtsünk már szót erről a homokról is. Mindenhol ott van, mert ez a talaj (jaj dat bölcsesség), és iszonyú nehéz benne menni flipflop papucsban, vagy akármilyen szandálban, vegyétek fel a cipőtöket, higgyetek nekem. 
Szóval ez a falu, én olyan európai értelemben vett falut vártam, hogy vannak házak meg pár utca, betonút, kocsma, közért  na, hát itt pont semmi ilyesmi nincs. Kicsit tulajdonképpen szégyellem is magam, hogy én erről nem tudok semmit, de itt a falu (=village) az lényegében egy "township". Ennek az a lényege, hogy egy nagy család él itt, i.e. 2-3-4 generáció, mindenkinek van egy külön szobája(=épülete), amiben lakik a házastársával meg esetleg a gyerekekkel. Az egyik faluban volt egy épület, amit azért építettek, hogy legyen hova menni a pásztorórákra. A kép jobb oldalán látjuk a modern építészet térhódítását, állítólag ez itt nagyon drága. Ha jól emlékszem, azt mondták, hogy 7 namíbiai dollár egy tégla, ez kb 140 forint, én nem tudom, hogy Magyarországon mik a tégla árak, de egy gyors guglizás alapján úgy 500-2000ft-ig. Az új házon látjuk az ablakokat, a tradicionális épületeken több okból nincsenek, egyrészt mert nincs rá pénz, másrészt, hogy védjék magukat a naptól, és így a kígyók sem tudnak bejönni. Ezeken a képeken pont nem látszik, de sok épület kerek, mert akkor a kígyók nem tudnak elbújni, és kimennek.


Ezeket a vörös fadarabokat azért gyűjtik, hogy eladják, a háttérben pedig a tradicionális kenuk, amiket a fa törzséből faragnak, ez viszonylag sokáig tart, kb 2-3 hónap, ha jól emlékszem, és kb 8-10 évig bírja, míg az üveggyapot úgy 30

Egy rakás csirke, a téli konya,és a kerítés, amit azért csinálnak, hogy az elefántok ne tudjanak bejönni olyan könnyen 

a táj, meg a szomszéd falu


egyszer akarok vmi menő afrikai fotót csinálni, akkor is belelóg az ujjam, és bár ez itt nem látszik, tessék kérem, autentikus afrikai "strip mall". amúgy semmi nincs, csak pár élelmiszer bolt, ahol nagyrészt édességet meg alkoholt árulnak,de volt még zacskós leves és olyan színű/állagú felvágottak, hogy inkább nem szeretném megenni. Afrikában egyébként vasárnap nem árulnak alkoholt, de egyébként is többször előfordult, hogy egyszerűen nincs vmi, fagylalt, csirkecomb,krumpli, teljesen véletlenszerű. Az árak amúgy alacsonyabbak mint nálunk,de a minősége is sokkal rosszabb, mint Európában akárhol, ie. mondjuk nincs rendes sonka, (de lehet, hogy nem is divat?) csak fura színes felvágottak, nincs jó minőségű gyümölcslé, vagy joghurt sem, és kenyérből is csak azt a gumis toast kenyeret láttam. Az a benyomások, hogy az emberek eléggé szeretik a színes/édes dolgokat és az egészségtudatosság még nem annyira tört be ide. Vettem egy női magazint is, elég borzasztó volt, demagógabb mint a Nők Lapja, ne is képzeljétek el inkább.

balra a falon ennek a Marathon cukornak a reklámja, ki tudja milyen megfontolásból, és kicsi értékmegőrző (?) szekrények, balra pedig vki árult vmi növényt.

2019. június 8.

Sorry to interrupt our regular progaramming

csak el kell mesélnem, hogy vettem egy bicikli mintás ruhát. bicikli mintás! ilyen, csak az enyém sötétkét, de arról már nem találok képet:


2019. június 4.

Okawango delta, és még pár random kép

Posztolok pár képet a telefonomról, mert igazából kár lenne veszni hagyni, haha.
 A második napon voltunk egy repülős kiránduláson, amire először nem is akartam elmenni, mert szerintem nagyon drága volt, de aztán mindenki ment, és hát peer pressure, viszlát 120 dollár.  Maun egy porfészek, értsd, egy csomó poros út, pár bolt, ahol semmi olyasmit nem lehet kapni amit általában megennék (narancsos tej, eh eh) és valószínűleg egy KFC, Pizza Hut és/vagy Wimpy, mert ezek mindenhol vannak, mint Magyarországon a McDonalds, ami amúgy teljesen nevetséges, mert a helyi árszínvonalhoz képest túl drága, és teljesen helyidegen.


A reptér Mauban a legkisebb, amit valaha láttam, kb egy kicsi terem, és semmi más, pedig mennek innen nemzetközi járatok is, igaz, hogy csak Fokvárosba



Ezen a képen amúgy semmi nem látszik a folyóból, és praktikusan a következőkön sem, eléggé epic fail, de csak a kirándulás végén jöttem rá, hogy a folyót nem sikerült rendesen lefotóznom. A levegőből lehetett látni cuki elefántokat, pár zsiráfot és egy rakás impalát, valahogy olyan megható volt.

További képek a szavannáról, no big deal.


Afrikai rózsaszín naplemente



Egy random utca Maunban, homok és káosz


Ez már másnap, a buszunk, meg ahogy mindenki andalog a pusztában (=próbál kecskéket megsimogatni)
További kajtatás a pusztában


Mindenki szőke, meg a jármű belsejét akartam lefotózni, ez egy ilyen 4x4, vagy mi, hatalmas kereke van és elég magas, a homokos úton csak ezzel lehetett közlekedni, szóval átpakoltuk az összes cuccot (=sátrakat, kempingfelszerelést, csomagokat, székeket) ebbe a buszba




egy termeszkupac, kb mellmagasságig ér, nagyon sok van belőlük mindenfelé, ez fontos, mert a tradicionális építkezéshez ezt a sarat (földet?) használják, mert jól ragad


utacska az egyik kempingben


másik utacska a kempingben, ezek előre felállított sátrak amiket bárki kibérelhet, szerintem elég nagyok egyébként

a mi táborunk ugyanebben a kempingben, a bal oldali sátor volt az enyém


ez egy másik kemping, ez nem volt olyan szervezett, leginkább csak pusztaság, és mindenki felállíthatja a sátrát, buszát akármijét



2019. május 26.

Közben meg elmentem Afrikába 3 hétre, az nagyon jó volt, majd el is mesélem, mert nekem innen már csak a nyugdíj következik. (jó, azért remélem nem)

Mindeközben meg meghalt a nagyapám is, holnap lesz a temetés, ettől most elég rossz kedvem lett persze. Először nem is tudtam, hogy elmenjek-e a temetésére, mert egyáltalán nem álltunk közel, és anyukám felvetette, hogy nem muszáj eljönnöm, ha nem akarok, de hát az a nagy igazság, hogy ha nem mennék el, akkor tudom, hogy a nagynéném és az unokahúgom annyiszor éleznék rajtam a nyelvüket ahányszor csak nem szégyellik, ami valószínűleg kellemetlenebb lenne, mint maga a temetés. Az a borzalmas rész különben, hogy nem is a temetés a borzalmas rész, hanem, hogy az utóbbi hónapokban anya és a nagynéném közt olyan egészen rendkívülien undorítóan elmérgesedett a viszony, hogy szerintem még akkor se tudok túllépni vagy megbocsájtani (sic!), ha akarnék. Jó, nyilván a szüleim pártját fogom fogni, de esküszöm, az a nő megőrült.
Holnapra tehát fel vagyok készülve a legjobb szappanoperába illő veszekedésre vagy fojtott és "kultúrált" fogvicsorgatásra, majd látjuk.

Voltam fogorvosnál is, azt hittem, hogy lyukas az egyik fogam, de kiderült, hogy csak kosz volt, amit se én se a fogorvos nem tudtunk kikaparni, másnapra meg valahogy kijött, hát jó.

kiváló képarányok, de hát na, Fokváros (V&A Waterfront)

2019. április 13.

nyau

Tegnap megint voltam egy állásinterjún, amiről pár óra múlva vissza is utasítottak,eh eh. De igazából mit állásinterjú, IQ teszt meg személyiségteszt, szóval ezek szerint nem vagyok elég okos ahhoz, hogy betanított irodai munkát végezzek 1200/óráért.

Nem fogok hazudni, nyilván eléggé derogál nem összeegyeztethető a világmegváltó ambiícióimmal az ilyen állásnak még a gondolata se, de amúgy nem lett volna olyan rossz a feladat, bár most már ezt soha nem fogom megtudni. Ezen a ponton már elég nehezemre esik nem a világra és az életre teljesen alkalmatlan érezni magam, hogyaszongya még egy irodai munkára se vesznek fel, amire amúgy teljesen túlképzett vagyok. Titokban különben még mindig remélem, hogy igazából csak túl zseniális vagyok ehhez a világhoz, és hát Einsteinnek se ment minden azonnal, és ha már csak század annyira vagyok fantasztikus, már az is szuper. Vagy az is lehet, hogy egy kiváló vécés néni veszett el bennem, csak még nem tudjuk. (no offence vécés nénik, csak hát nem hiszem, hogy valaki úgy születik, hogy vécés néni akar lenni)

Viszont hazafelé a hatoson valaki elvesztett egy tangát, azon legalább jól szórakoztam.

2019. április 8.

Now I'm just a man without a nation, you are the kingdom and I am the traitor

Amúgy ma van a berlini legjobb barátnőm 26. születésnapja, és egészen szentimentális-nosztalgikus vagyok. Valahogy eszembe jutott az az alkalom, amikor bementem a munkahelyére, ami pontosan az Alexanderplatz jobb oldalán lévő irdaházban volt, ez egy elég átlagos irodaház volt ez különben, kivéve, hogy rá lehet látni a tévé torony alján lévő kis éttermekre meg üzletekre meg a térre is, és kicsit olyan ez, vagyis nekem olyan ez, mint vmi szuperizgalmas kaland, hogy az ember a világ tetején van, de minimum a közepén. Ezután átmentünk a Vapianoba enni, meg egy jazzkoncertre, és habár most nem is tudom miért emlékszem erre ilyen pontosan, de olyan emlék ez, olyan jó tavasz volt, és mintha olyan felnőttek lettünk volna, pedig most, évekkel később se vagyok felnőtt, hahaha.

Másrészt meg, jaj ez a barátság kérdés, erről már sokszor nyafogtam, és feltehetőleg nem is tudok sok újat mondani ma se, de annyiszor eszembe jut ez a Constance, meg amikor a Balatonon tanítottam biciklizni,  és aztán ültünk a kicsi strandon, én meg vettem vmi pálcikás jégrkémet, nyár volt és nagyon meleg, és valahogy az egész olyan tökéletes barátságpillanat volt, amiről azt hiheti az ember, hogy csak a gyerekeknek adatik meg, vagy egy Elena Ferrante regényben, mit tudom én. Szóval hogy igazán klikkelni valakivel, igazán érteni egymást fél szóból is, igazán kitalálni azt is, amit a másik nem is akar, hogy tudjunk, milyen csöpögős is ez, és mégis mennyire jó, mennyire fontos, mennyire szivárványszerű.

Néha elfelejtetem, hogy erre felnőttként is miylen nagy szükségem van, mennyire jó ez, de nekem iszonyú nehéz, pedig mintha az egész agyam mintha feléledne tőle.

Jaj jaj, most mindenki vegye elő a vödröket.


a bölcs öregek

Ütődött ez az alma, mint a magyarok nagy része!
-Cuki bácsi ma a boltban.

2019. április 5.

the bane of my existence

Szerintem ha egyszer majd jól megőrjít valami ebben a városban, akkor az az lesz, hogy nem olyan jó itt biciklizni. (és akkor még borzasztóan alul is becsültem ezt az egészet) Én egy nyugdíjas bicikliző vagyok, nem megyek őrülten gyorsan (kivéve ha mondjuk éjszaka van és sehol senki), megállok a pirosnál (többnyire), nem csengetek állandóan a gyalogosra, mondjuk elég lassan gyorsítok a lámpán (vacak a váltóm), és többnyire sisakot se hordok (elfelejtem).
De ma rettentően felbosszantott egy fickó, akinek vagy 5 percen át kerülgettem a sehova nem figyelő gyerekeit, amikor épp a biciklitárolóhoz(!!) gurultam, hogyaszongya, micsinálok én a járdán! Hát mit! Jöttem a biciklitárolóhoz, meg a Spárba. (itt amúgy felment a pumpa a fejemben, visszangondolva ez kicsit szégyenletes), meg hogy ne üssem el a gyerekét! Nyilván nem tudhatja, mert mögötte voltam, hogy vagy 5 percig gurultam mögöttük iszonyú lassan, de akkor is. Meg amúgy is, valószínűbb, hogy oldalra borulok a biciklimmel mint egy cserép virág, mint hogy elüssem bárkinek a gyerekét, de ezt nyilván honnan tudná.
Meg hogy ne menjek már a zebrára a biciklimmel. Jó, ezt értem, tök szabálytalan, de annyira nem relaisztikus, hogy minden egyes zebrán le kéne szállnom. Mondjuk ez csak akkor foglalkoztat bárkit, ha én elkezdek átgurulni a zöldön, de az autóknak is zöld van, és akkor ó jaj, a gyalogos nem ugrik autómatikusan félre, mert hát biciklivel van. A Szabadság-hídnál praktikusan a bicikliút keresztezi az autóutat, amit kb senki nem tud csak a szerencsétlen biciklis, és kész szívbaj. Meg hogy biciklivel kerüljek meg egy egész háztömböt (vagy többnyire többet) csak mert itt meg ott egyirányú. Hát hogy má? (jó, ha ott van öt rendőr, mint múltkor), akkor megkerülöm, de különben? biciklizett már, aki kitalálta? (jó, a kertvárosias részen sok helyen nincs így,de ahol igen, ott borzalom) .

Jahaj, meg hogy prioitások. Vagy másfél hónapja nem blogoltam, erre ez. (persze van egy rakás értelmetlen piszkozatom.)

jó jó, de há mittudomén, jó ez a blogolás is

2019. február 18.

savanyú a.... (káposztasaláta)



Jaj a múlt hétvégén meg (jobban mondva csütörtökön) elmentem Bécsbe, és annyira jó volt, meg most szokás szerint kicsit úgy fogok csinálni, mintha valami szuperegzotikus világvégi helyre mentem volna, pedig csak a határ túloldalára.
Igazából nagyrészt csak a Snow Patrol koncert miatt mentem, ami tök szuper volt, meg kicsit meg is hatódtam magamon, hogy meghaódtam azon, hogy jó ég, végre végre elmentem egy Snow Patrol koncertre, és még pólót is vettünk, micsoda fangirling. Kicsit pánikoltam, hogy nagyon pánikolni fogok mert tömeg, de végülis egész chill volt, még azt is sikerült megoldani, amikor öt perccel a kezdet előtt rájöttem, hogy a kabátzsembemben maradt a telefonom.
Aztán még sétáltam egy csomót, ettem egy vegán étteremben, ez mondjuk nagyrészt véletlen volt, de rájöttem, hogy ez jó, mert a szószban nem volt tej, aztán meg egy hentesnél, (ez is nagyrészt véletlen volt, mert éhes voltam) ahol szerintem az összes háziállat összes testrészét meg lehetett venni kirántva kb 2 euróért.
Továbbá lehet, hogy ez a Schönnbrunn meg Belvedere kicsit túlhype-olt, én most a Liechtenstein Palotában voltam, (ill. két részében, amiket* meg lehetett nézni, a Gartenpalais és a Stadtpalais), vezetés csak németül van (bár adnak más nyelven ilyen audioguide vmit) és elég rapszodikus időpontokban, de szeritnem abszolút megéri, mert gyönyörű, és elég érdekeseket mondanak az osztrák történelemről, amikről nekem fogalmam sem volt. Én mondjuk csak úgy 70-80%-ban értettem, mert elég speciális szavak vannak, és nem is vagyok hozzászokva az osztrák szóhasználathoz, máskor meg csak fogalmam sem volt, hogy melyik festőről vagy fejedelemről van szó. Egyébként ez a rész, amiről senki nem annyira beszél amikor külföldön tanulásról van szó: hogy van egy rakás kultúrális utalás amit nem ért az ember, meg mindenféle festők és a helyi történelem szempontjából fontos emberek, akikről nekem fogalmam se volt, és ettől egy pillanatra olyan butának érzem magam.

A hotelban*** meg az összes szobalány meg mindenki magyar volt, kivéve az orosz recepciós nőt, és olyan trágár stílusban ordítoztak, hogy legszívesebben visszakiabáltam volna valamit arról, hogy modort má, vagy hogy nem a világ végére költöztél, hanem a határ túloldalára, mit gondolsz, majd tényleg nem érti senki, hogy egész nap anyázol? Amikor kijelentkeztem, eszembe jutott, hogy jól panaszt teszek, de hát kb már nekem gáz. 

Nyilván jó nagy hülyeség, hogyaz ilyenektől teljesen felmegy a pumpa a fejemben, hogy megjelennek a tapló magyarok, mintha legalábbis én annyival jobb lennék, ie. a vapianóból elcsórtam egy kanalat, hogy meg tudjam enni a joghurtomat, meg hát ez is már, hogy elmegyek Bécsbe, és a vapianoban eszem. Jó, aztán voltam egy Stadtcafé nevű helyen, ahol tök hasonló volt a dekor mint a Menzában, és olyan túrótortát adtak, hogy váó, pedig mondjuk nem is vagyok valami nagy túró rajongó.
Igazából csak van ez a rossz szájízem mostanában úgy az egész élettel meg Magyarországgal meg mindennel kapcsolatban, és emellett még utálok is az az ember lenni, akinek soha semmi nem jó, főleg itt ez az egész ország nem, de hát hát igazából nem, bocsi. Valahogy a fejembe ragadt ez a szélsőséges és dramatizáló bullshit, hogy de én tényleg csak ezt érdemlem, amit ezen a ponton már olyannak érzek, mint amikor a mérges falusiak kiabálják, hogy de akkor fogadd be te az otthonodba a migránsokat. (Értelmetlen és feleslegesen személyeskedő) És ez most már megint egy random kiválasztott tény lesz, de a múltkor is láttam egy tök jó állást,mondjuk pont két napja lejárt,(de amúgy beadtam volna rá, ha nem), és akkor 160 ezer volt a fizetés. Gondolom, hogy azért írták bele a hírdetésbe hogy ennyi, hogy ne mindenkit az interjún érjen a meglepetés, de hát na, ne vicceljünk már. Azt hiszem, hogy azért érint ez olyan rosszul, ill. múltkor beszéltem erről a pszichológussal, hogy újabban állandóan iskolával kapcsolatos rémálmaim vannak, viszonlyag gyagran ráadásul, kb minden másnap vagy harmadnap, és elég borzasztóak (vagyis nekem azok). Ilyenek, hogy eltévesztettem, hogy melyik az iskolám, hol az iskolám, hova kell mennem, mikor lesz a vizsga (nem is voltak vizsgák), eltévesztettem melyik verset kell elmondanom, megbuktam emelt töriből, elaludtam, nem mentem oda, nincs elég idő megcsinálni, nem jó, csúfolnak, mit tudom én. Csupa olyan dolog, ami arról szól, hogy nem vagyok megfelelő, nem csináltam jól, nem tudtam, és most hogy már felnőtt vagyok, elég sok kétségbeeséssel, meg egy kis undorral tölt el, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy milyen jegyeim vannak, és hogy mindent tudjak (ill. hát ez kb nem volt lehetséges, és különösen sérelmes). Az egész tinédzserkorom vmi elvesztegetett időnek tűnik, anniyra sokat foglalkoztam az iskolával, meg azzal hogy ronda vagyok és kövér  (visszagondolva nyilván nem is voltam az, hanem most vagyok az, haha, és bizonyára további tíz év múlva is ugyanezt fogom gondolni, eh). 
Aztán meg tegnap azt álmodtam, hogy moziban voltam egy fiúval aki még az egyetemen tetszett, és ültünk a sötét teremben, és vmiért megfogta a térdem, én meg azon gondolkodtam, hogy ezt most képzeltem-e vagy álmodom-e vagy most mi van, majd kimentem vécére, és az olyan volt, mint általánosban mielőtt felújították volna, és amikor visszamentem,már nem tudom mi történt, csak hogy bossszús voltam, hogy soha nem fogok szabadulni ettől, hogy bk 10 éve tetszett egy fiú, vagy magamtól, mekkora majom vagyok, jó ég. 

Ja meg ezt a posztot bécsi szeletnek akartam elnevezni, de most láttam, hogy Ilonka írt egyet Wiener schitzel címmel, hát ilyen a szerencsém. :D 

Kb ez az egyetlen értelmes kép amit a Snow Patrol-ról csináltam, ez élőben tök látványos volt, a betűk úgy néztek ki, mintha fénycsövek lennénenk, ez a Gary Lightbody (az énekes) meg olyan kis vicces, tök szupi volt



*most kicsit előjött belőlem a nyelvtanrendőr, hogyaszongya, amit, amiket, amelyeket, eh, utána kell nézni**
**erről most eszembe jut amit pár napja meséltem anyámnak, hogy nyolcadikban a magyar tanárnőnk leírta, hogy "vízhang", én meg annyira jól szórakoztam rajta, hogy bemásoltam így a füzetbe, hogy lássa más is, hogy mit diktált a tanár, erre senki nem hitte el, hogy az bizisten úgy volt.
***hotel= a fürdőszoba az úgy volt, hogy a szoba sarkába beraktak egy zuhanykabint. hát kösz de kösz nem, Ibis budget.

2019. február 5.

I want the light without the darkness, I want the sun without the rain

Ezt még január elején kezdtem el írni, közben meg már február lett, szóval a fele már nem is fontos, de hát tudjátok, hogy van ez.
Közben meg úgy ráakadtam a Riverdale-re, hogy mindent elfelejtettem, kivéve megfázni. Ez a sorozat olyan addiktív, hogy na, már majdnem betölti a Gossip girl és Pretty little liars (meg a többi trashy, amikre már nem is emlékszem) méretű űrt a szívemben.


Máskülönben meg,  2018 akkora egy shitstorm volt, hogy amúgy nincs is igazán mit értékelni, most mit mondjak, az év elején marhára depressziós voltam és nyomorult, aztán kórházban, aztán még mindig egy kicsit depressziós és nyomorult, majd változó mértékben ultranyomorult, most meg valahogy így már vannak a dolgok, nem haltam meg, a pszichiáter decemberben valamit állított a gyógyszeremen, és most egésezn van kedvem élni. Ez jó érzés. Csupa kaland az élet. (Se)
A szilveszteri mulatság meg véletlen olyan jól sikerült, hogy még egy fiúkát is hazavittem, (ezt még én se láttam jönni, amíg le nem vette a cipőjét), vagy mit tudom én, ilyet még sose csináltam egyébként, csupa izgalmak. Jó, jó annyira nem, de egyszer csak futottam át a Borároson, aztán meg a Petőfi-hídon a villamos után, és akkor rám tört a runner's high  volt valami tök jó revelációm arról, hogy többször ki kéne lépnem a komfort zónámból, meg kaland meg hasonló (bár amúgy igazából épp csak spicces voltam, haha)

Ez az egész felnőtt lét lesz amúgy a halálom, még mindig annyira idegesítő kb minden, vagy az, ahogy mindenki viselkedik körülöttem, vagy lehet, hogy csak valami felnőni nem akaró, tejfölösszájú libsi vagyok aki majd jól nem tölti be még a női princípiumát se (you had one job!) mer annyira önző meg ez nagyvárosi szingli lét meg ilyenenk, elfelejette a keresztény gyökereit is, nem értem a mai fiatalságot.

Ezzel a hit kérdéssel kapcsolatban még mindig olyan vagyok mint egy turista (=többnyire teljesen eltévedt), nem igazán tudom, hogy mit csinálok, többnyire csak ilyen "trial and error" módjára működik az egész nekem, közben meg nem tudom, mit beszéljek erről, mert olyan iszonyú intim, hogy egyrészt ki akarná tudni, másrészt a saját véleményemmel/érzéseimmel kapcsolatban pont nem akarom,  mások kéretlen kritikáit hallgatni (ezzel most nem a blogom olvasóira gondolok, hanem az egész világra inkább, főleg közepesen érdektelen és többnyire informálatlan ismerősökre).

A másik meg, a múlt hétvégén az unokahúgoméknál voltam Velencén, csak úgy mert fun együtt lógni, és mert születésnapja volt, és hát bár az unokaöcsém még mindig rettenetesen idegesítő (amúgy mindenki így gondolja a családban, szeritnem titokban még a saját anyja is) tök jól éreztem magam, főzöcskéztünk meg sütöttünk almás pitét (kicsit szerintem zsíros volt, viszont pont úgy nézett ki, mint egy igazi pite a filmekben), és akkor leültünk megenni a pitét, és elkezdett ömleni a bölcsesség (=kéretlen vélemény/okosság). Hogy citromos vizet kell inni, mert az lugosít, meg úgy egyáltalán szép leszek tőle és vékony(!), hogy gyalog kéne járnom, hogy ezt kéne csinálnom, meg a narancsbőr ellen, meg a fogyás így meg úgy, nekem is ki kéne próbálnom, meg hogy majd ingával meghatározzuk, hogy víz van-e a hálószobám alatt, és ettől majd megjavul az életem, ha arrébb tolom az ágyam, meg gyógyynövényalapú bogyók, amik segítik a pajzsmirigy helyes működését (és ezáltal tuti, hogy a narancsbőr is megszűnik!!!44 (tudnivaló, hogy az egyik okozza a másikat az unokahúgom szerint)) meg hogy az orbáncfű tea, abból minden nap egy litert ám, (ennek amúgy eléggé bodító hatása van, szóval nem tudom, napközben hogy), ez legalább használ (ellenben a gyógyszereimmel, nyilván), hát komolyan, felrobban az agyam. A nagynéném különben sokadszorra szól be vmit  a gyógyszereimet illetően, az egyik alkalommal odáig ment, hogy biztos anyám tesz beteggé, amin állandóan felmérgelem magam, ha eszembe jut.
Way to have a happy family, meg hát nehéz dolgok ezek, nehéz túllépni, eldönteni, hogy egyáltalán túl akarok-e lépni, aztán meg jó képet vágni, meg együtt élni a nézeteltérésekkel. eh eh.

2018. december 11.

Amúgy meg semmi nem változik, pont mint középiskolában, most is a könyvesboltban van a leghelyesebb eladófiú szóval kénytelen vagyok állandóan könyveket venni  meg nem annyira értek a női barátságokhoz, mint mondjuk az egyik barátnőm, aki kb elfelejtett, mióta van egy új fiúka a színen, ha meg nem, akkor kijelenti, hogy nagyon sok emberrel kell találkozni (ó hogy meg ne sajnáljalak) most meg legutóbb, hogyaszongya, a fiú kicsit depis hangulatba került. Depis hangulatba, aha. Ezen annyira nehezemre esik nem teljesen felháborodni, meg valami viszonylag gonoszat és/vagy cinikusat válaszolni, arról, hogy jaj ne mondd, ha lenne időd megkérdezni, hogy vagyok, akkor tudnád, hogy nem vmi jól, vagy inkább depressziósan, és akkor nem a fiúd rossz kedvéről beszélnél. Egy csomót gondolkodtam ezen, ill. nem tudok igazságot tenni, hogy hol húzza meg az ember az illő/szükséges vagy akármilyen együttérzés határát, mert én nem akarok olyan lenni, mint mondjuk azok a rokonaim akik állandóan semmisnek nyivlánítják a problémáikat, mert csak az övéké létezik és csak az az igazi, és amúgy is, vmilyen szempontból jobb, szóval semmi bajom nem lehet.
Ez egyszerűen annyira igazságtalan, és én semmiképp nem ilyen hibába esni, de ez valahogy olyan végtelen tapintatlanságnak tűnt.
Holnap megyek amúgy pszichiáterhez, és tulajdonképpen egy kicsit izgulok, mert már legutóbb sem vette eléggé komolyan a problémám (vagyis az egyre növekvő, de leginkább rettenetesként jellemezhető szorongásom, és hogy ettől kb állandóan rossz a kedvem), meg kijelenti, hogy majd ha találok állást, akkor elmúlik az egész, mintha kb azért járnék oda mert nincs állásom. Hogy találjak állást, ha minden másnap annyira rossz a kedvem, hogy csak ülök és sírdogálok? És mégis hogy egyszerűsítheti le ennyire a problémám egy orvos?! Annyira nem értem. Idaáig azt gondoltam, hogy ha most sem mond semmit, hogy mit csináljak/hogy segítsek ezen az egész helyzeten vagy állít a gyógyszereimen, akkor biztos, hogy otthagyom és keresek egy másikat, vagy vissza megyek az sztk-ba, de igazából nem tudom. Olyan nehéz volt találni egy másik orvost legutóbb is, az egész olyan komplikált, meg bürokrácia meg drága is, szóval nem próbálgathatom, mint egy fodrászt.
Nem tudok már erről beszélni se rendesen, mert úgy érzem, hogy kb mindent elmondtam húszszor, múltkor panaszkodtam anyámnak a rettenetes rossz kedvemről, és akkor jó indulattal ugyan, de kejelentette, hogy koncentráljak jó dolgokra, meg határozzam el, hogy nem fogok szorongani, és akkor kb még szomorúbb meg keserűbb lettem, mert hát tényleg ennyire nem érti, vagy nem akarja érteni?

Másrészt meg, hogy karácsony, és ettől is egy kicsit szomorú vagyok, mert a tágabb rokonságomban mindenféle vérlázító és felháborító drámák vannak, amik nem fognak megjavulni egyhamar, már ha egyáltalán, és így nem tudom hogy s mint lesz karácsonyi ünneplés, sehogy, őrület. Anyám húga valami szörnyen viselkedik mindenkivel, és hát nincs jobb szó rá, egyszerűen gonosz lett az a nő. (Másrészt ugye meg az unokahúgom a kedvenc családtagom...)Döbbenetes, a mi családunkban nem szokott gonoszkodás lenni, én csak értetlenül állok a helyzet előtt, a szüleim végre ügyvédhez fordultak, és hát amikor az ember a saját családját jogi útra tereli, az már milyen drámaian borzasztó? Néha csak eszembe jut mosogatás közben meg a villamoson meg csak úgy és elfog a keserűség meg szomorúság és nem is tudom, hogy sírjak vagy nevessek.

Két hete pedig majdnem elütött egy kocsi amikor bicikliztem, jó jó, téynleg bicikliztem a zebrán, de ha gyalog lettem volna, ő akkor is ugyan olyan gyorsan (=túl gyorsan) hajtott volna rá a zebrára, amikor a gyalogosnak is zöld van. Ezután vagy 5 percig ordítottunk egymásra és annyira felháborított, meg annyira mérges is lettem, hogy még a pszichológusnak is erről beszéltem (oda mentem ugyanis) vagy 10 percig, kész időpazarlás. És hát nyilván azonnal eszembe jutott, hogy jó ég, mennyire utálok itt lenni Bp-en, mennyire utálom ezt az egész országot, én nem is ezt akartam, nem is így akartam, pedig már pont kezdtem egészen otthon érezni magam, vagy komfortosan vagy akármi.

Eh, ebben a bejegyzésben se lett sok jókedv, szóval elmondom, hogy elkezdtem nézni ezt a Sisters című sorozatot, és állandóan ez a kifejezés jut eszembe amit nem rég tanultam, hogy "second hand embarassment", állandóan kb. összerándulok tőle, annyira őszinte meg igazi, és olyan érdekesen alakul benne az összes emberi kapcsolat, valami fantasztikus.


2018. november 30.

tizenvalahány perc múlva december

és engem ez amiatt rémít meg különösen, hogy akkor már holnap advent és aztán már csak 30 nap és 2019, amikor is én 29 éves leszek, meg  2019 és akkor újévi fogadalmak meg tudom is én. Az újévi fogadalmakról meg eszembe jut, hogy muszáj minimalistábbnak lennem 2019-től, bár az is megfelelne, ha magammal nagyvonalúan a mértéktartó szót használnám, most is összevásároltam fashiondays-ről vagy 10 féle dolgot egy rakás pénzért, és hát akárhogy is variálom a dolgokat, egy Desigual szoknyára csak nem tudok magyarázatot adni, még ha a sárga pöttyös tornacipőre esetleg sikerül is. (De amúgy néhány ajándék volt, mindenki pulzusa vissza mehet a normálisra ezen borzalmak közepette).
Egyébként az egész onnan jutott eszembe, hogy majdnem vettem egy random királykék hátizsákot, amit amúgy nem tudom, hogy mire használnék azon kívül, hogy a "kalandor" alteregómnak fantasztikus kiegészítő lenne, de szerintetek mennyire vagyok mégis kalandor egy fél üveg frontinnal a zsebemben? Na igen, pont annyira.

hát egy kicsit vacak ennek a képnek az alakja... viszont rájöttem, hogy kész mázli, hogy van egy gyakorlatilag ugyan ilyen kék árnyalatú Fjallraven hátizsákom, eh eh.