2018. június 7.

Egyébként egy csomó mindent el akartam mondani, de mindent elfelejtettem most inkább csak a legújabb revelációmmal kezdem. Rájöttem, hogy én tulajdonképpen nem is akarok szingli lenni.
Lehet, hogy jól elrontottam mindent ezekkel az össze-vissza szexelésekkel randizásokkal, nem tudom, de olyan idegennek érzem magam az egésztől, hogy tényleges kapcsolat, az elképzelés, hogy valakinek én vagyok a legfontosabb, vagy csak engem szeret vagy mit tudom én. Szóval ez olyan elképzelhetetlen lett, olyan távoli, mintha lenne bennem valami fura görcs, hogy ez nekem nem jár, én ezt nem érdemlem meg,  ehhez nem vagyok jó. Egy tényleges kapcsolathoz sokkal vékonyabbnak kisportoltabbnak, műveltebbnek viccesebbnek akármibbnek kéne lennem.
Korábban nem tudom, nem emlékszem, hhogy mit gondoltam amikor kapcsolatokba bocsájtkoztam, talán semmit? Vagy semmi ilyesmit? Vagy csak azt akartam, hogy valaki szeressen és tartson vonzónak, és aztán jól balul sült el az egész, mert ezen kívül kb semmi nem működött semmilyen kapcsolatban.

De amúgy talán azt is elfelejtettem, hogy kell lazán szexelni. Ill azt, hogy hogy kell lazának lenni. Mondjuk nyilván nem vagyok laza, ezen minek is meglepődni, amikor kb ötféle gyógyszert szedek a szorongásomra meg depressziómra, és hogy egyáltalán úgy tudjak tenni, mintha.
Meg hogy akkor ott van még a fogtechnikus fiú is, akivel a "kapcsolatunk" enyhén szólva is semmi komoly, de nem rég elmondta, hogy van valami lány, akivel partizni megy, és a lány találta ki, aka biztos, hogy akar tőle valamit (ez a saját következtetésem, nem a fiúé), és hetek óta nem is ér rá (de igazából elhiszem, hogy dolgozik, mert mindig dolgozik.) Ettől még ez nekem várakozáson felülien iszonyúan böki a csőröm, hogy egy másik lány! mit képzel ez? hogy oda mer menni a fogtechnikus fiú közelébe? ez mi ez? úgy értem, hogy ha én nem, akkor nyilván más se, logikus, nem? nem? ja, nem, amúgy én nem is akarok kapcsolatban lenni ezzel a fiúval, de ettől még felforr az agyam. Az a baj, hogy ez a fiú kicsit megtestesít midnent, ami nekem sose volt, amilyen fiúm sose volt, amilyen fiút szeretnék, mit tudom én már, mit szeretnék, szóval hogy szép (=olyan mintha véletlen lenne izmos) teste van (jó, ilyen fiúm volt), amiről eszembe jut, hogy esküszöm, elképzelésem sincs, hogy miért akar tőlem akármit mert nincs más mármint én egy puding vagyok, neki meg szép a szakálla, szép a ruhája, mindene szép, még ízlése is van, szóval hát na, a felületes és sznob alteregóim tisztára csápolnak. (De igazából tök értelmes dolgok jönnek ki a száján, (micsoda majdnem pun) nyilván ez a legjobb rész. (Kivéve amikor a feminizmusról kezdünk el beszélni, akkor marha idegesítő lesz, na emiatt nem akarnék egy percig se vele lenni)
Ezzel most amúgy nem is tudom mit akartam mondani, azon kívül, hogy hát ja, még mindig nem vagyok annyira laza. Elfelejtettem hogy kell komolyan gondolni a randizást. Az unokahúgom feliratkozott tinderre, és amikor megkérdi mit válaszoljon akkor válogatott blődségeket sikerül javasolnom, bár tiszta szerencse, hogy én már az ötödik mondat után gyanítottam, hogy ez a fiú teljesen ostoba, a tizedik után az unokahúgom is rájött. De a bió részhez kiváló ötleteim vannak (hahaha), csak nem tudom eldönteni, melyik legyen: helló, a nyelvem a legizmosabb testrészem, vagy: jó a mellem, kő kóla?

Aztán meg van még ez az álláskeresés dolog is. Ó hahaha. Már biztos mindenki dörzsölte a tenyerét, hogy mikor lesz már erről szó. Amúgy már kaptam egy állást, még valamicske pénzt is fizet (majdnem annyit, mint amennyit 8 éve a gólyatáborban átlagos közgázos kezdőfizetésnek állítottak be, lolz @ magyar bérszínvonal) Csak hát az a baj vele, hogy semmiféle skill nem kell hozzá, azon kívül hogy tudjak németül, akkor meg hát jogosan felmerül a kérdés, hogy minek csináljam ezt. Még csak nem is arról van szó, hogy derogál, hanem hogy már most tudom, hogy egy idő után marha unalmas lenne, limitált előrelépési lehetőség, nem olyan a feladat, hogy azt mondhatnám, hogy varrónő vagyok vagy fogász, hanem hogy dolgozom egy excelben és németül oldok meg problémákat. Nem tudom, mi lesz így belőlem, van-e ennek az állásnak értelme, rettenetesen zavar, hogy elmentem külfödlre tanulni egy csomó pénzért és egy csomó energiámba is került, és akkor most legyek itt Bp-en szüljek 10 gyereket és dolgozzak valami olyasmit amit egy érettségizett is meg tud csinálni. Jó, mondjuk legalább gyakorolnám a németet, hogy ha egyszer tényleg végre emigrálok, akkor az menni fog. Csomó állást nézegettem, nagyon sok olyan tetszik, amihez nagyon messzire kéne költöznöm, de hogy én nem akartam nagyon messzire költözni.

Viszont  nekem itt van itthon, Budapesten, szeretek száguldozni a biciklimmel, meg járni az ismert utcákon, ennek kéne működnie, de állandóan hallok valami undorító hírt és semennyire nincs kedvem itt lenni, de minimum eszembe jut amit Vera mondott, hogy nincs kormányváltás, akkor most se költözünk haza.
Pont nem hittem, hogy én ezt fogom mondani, de én a külföldre költözést úgy képzelem, hogy csak pár évre,  vagy mit tudom én, valami izgalmas állás, de nem tudom, hogy ez hogy működhet, amikor itt Magyarországon alig van meghírdetve olyan állás ami érdekel és/vagy amit tanultam.  Tudom egyébként, ez olyan luxusprobléma, hogy leírni is rettenetes, ezt el is meséltem a pszichiáternek, ő azt mondta, hogy nem, de nem tudom elhessegetni a gondolatot.
Néha hiányzik Berlin, nézem a berlini barátnőim instasztorijait, és akkor sajnálom, hogy nem vagyok ott, és nem látom a Brandenburgi kaput a metró ablakára nyomva, hogy nem ugrálok én is Gleisdreieck parkban, hogy soha nem is volt az otthonom, bármennyire is szerettem azt a várost, mennyivel jobban mint Londont, jó ég. De nem akarnék olyan távol lenni otthonról, mint amilyen távol lennék Berlinben, bár Berlin-Bp pont annyi mint Szeged-Bp vonattal, szóval mit tudom én. Valamelyik nap meg a kedvesmartinról álmodtam, csak annyit, hogy álltunk a villamosmegállóban és vigyorogva beszélt valamit meg megsimogatta a fejemet, de amikor felébredtem, egészen sajnáltam a soha nem létezett életemet.


2018. május 14.

az átlagos nő fürdőruhát akart venni

Mondhatnánk úgy is, hogy "amikor a kövér nő fürdőruhát akart venni" de egyrészt ugye magamat csak nem fogom sértegetni,khm, másrészt meg, próbálok libsinek tettetni magam lenni ezt a kövérség meg testkép kérdést illetően, elfogadás, tudjátok, ilyenek.*
Másrészt meg kb 60 bogárcsípés borítja a testem, ebből kb tíz az arcom bal oldalán van, amitől úgy nézek ki mint egy aknés tinédzser, szóval csak álmodozhatok arról, mikor megyek igazából újra emberek közé nemhogy csador nélkül** fürdőruhában.

Igazából már vettem egy fürdőruhát, ami elég jó, csak ugye kénytelen vagyok azt hinni, hogy a többiben kevésbé leszek, eh, kövér.


Asos





ez az "alakformáló" fürdőruha a h&m-ben. amúgy tök szép, csak hát olyan méretekben nem is lehet kapni, akik ténylegesen alakformálást akarnak (gondolom). és miért ilyen zárt elöl és hátul? ha a hasam nem teljesen lapos akkor a testem többi részét is rejtegetnem kell?

ilyennek kéne lennie a fürdőruhák hátuljának




ezt ugye csak táncosnők hordják Siófokon? vagy itt mitörténik, már elnézést? volt ennnél egy fokkal rosszabb is, de ott már a modellt sajnálom, szóval azt nem posztolom.



amilyennek elképzelem hogy az ember lesz, ha felveszi az egyrészes fürdőruháját, vagy mi. csak úgy ráesik, megfelelő helyen van a dekoltázsa, és az ideális mértékben barna, és vékony is, a nő meg tuti francia, ők tudják hogy kell ezt.


amilyennek a mellem szeretném képzelni képzelem, ha felveszek egy egyrészes fürdőruhát. mármint iylen van? ilyen szimmetrikusan kerek mell? 



(Nordstrom)
a luxusfeleségek ürdőruhája, vagy mi. jó, jó, tudom, ők tuti, hogy nem rejtegetik egyrészesek (vagy akármik) alatt a luxusbájaikat, de azért ez még gyönyörű. luxi.


J.Crew
jó, jó, befejezem, ez tényleg szép, csak én ehhez túl fiatalnak nem eléggé felnőttnek és elegánsnak gondolom magam? az a dekoltázs meg, a tervező tudta mit csinál (40 ezerért ezt mondjuk el is várja az ember)

felugrott egy plus-size modell is a fürdőruhák közt, szóval megnéztem mi a kínálat, és őőőő... nem értem,van ebben a bikiniben valami fura? nagy nőnek adjunk nagy bikinit, és akkor nem látszik hogy nagy? vagy milyen logika mentén megy ez? vagy csak a modell testarányai furák? (Ie. alacsony?)



ez olyan, mint amilyennek képzelem, hogy lennie kéne, és még a kötelező tigh gap is ott van! nehogymá, hogy egy nőnek összeér a combja? ( ugyanakkor külön pont, hogy tetovált a modell)

ha hamvas (barna) 16 éves lennék, biztos ilyet hordanék


ez iszonyú cuki, de miért sárga? hogy néznék ki ebben? mint egy tojás, meg a fehérje? (mikor gondolnak már azokra, akik nem barnák azelőtt, hogy lemennek a tengerre?)


ezt felvenném, ha nem fogyott volna el a méretemben



ilyen bikinim lenne, ha bátor lennék és barna és vékony  de vajon egy h&m bikiniben van bélés? leszorítja a hasam? vagy akkor kettőt kell felvennem?


ez irtó jó

Saltwater
ezt azonnal megvenném, ha kiszállítanának Magyarországra (hátha akkor olyan cuki leszek, mint ez a lány)


Gap
virágos és keresztpántos a hátán, minden jó

erről komolyan azt gondolta valaki, hogy praktikus? 



Amúgy pont időszerű hogy erről írok (haha, ezt még én se gondoltam komolyan), mivel életemben nem voltam még ilyen kövér mint most, tavaly óta annyi kilót híztam, hogy még kimondani is borzasztó, nem hogy leírni (de mindenkinek elárulom, kétjegyű számról van szó). Az egész már nem is vicces. Tavaly kiderült, hogy pajzsmirigy alulműködésem van, amitől persze hízik az ember (vagy legalábbis én), aztán még elkezdtem anntidepresszánsokat meg szorongásoldókat is szedni, szóval szinte borítékolható volt, hogy jól meg fogok hízni, de ennek kérem fele se tréfa. Tegnap mondjuk megmértem a derekam, és kb 4-5 centivel kisebb, mint a télen, szóval ez félig megnyugtató, de hát mit tudom én. Igazából nem is erről akartam írni. Tegnap olvasgattam egy újabb német instagrammert, aki pozitív testképről, önelfogadásról, feminizmusról meg a szokásosról ír, és bár én sose leszek ilyen vérmes, mint ezek a nők akik ilyenekről írnak, nem tudok nem azon gondolkodni, hogy ez mennyire jó. Én nem akarok hinni abban, hogy az ember hízzon meg 150 kilósra, és akkor hitesse el magával hogy ez egészséges, és jól érzi magát... mármint jó, van olyan, hogy az ember meghízik, mert gyógyszert szed, gyereket szült, hormon problémája van, mit tudom én, semmi jogom bárki felett pálcát törni, de az egészség iszonyú fontos, még akkor is, ha én is képzeletben hangosan tapsolok minden egyes nőnek, aki kiáll miniszoknyában, vagy feszülős ruhában vagy akármiben instára vagy a világ elé és vállalja magát és a testét.

Mindenkinek vállalni kéne magát, a kicsinek, a nagynak, a transzneműnek, az evészavarosnak, a fogyatékosnak, mindenkinek. Én nem tudom, ill. nem merem vállalni a depressziómat, nem úgy, ahogy szeretném, nem olyan bátran, ahogy ezek a lányok vállalják az interneten. Pár hete egy magyar lány, akit követek instán arról posztolt, hogy egy éve nincs bulimiája, és ez annyira megható volt, hogy csak úgy küldtem neki egy üzenetet, és gratuláltam, az egész olyan szívmelengető volt, a válasza is, meg minden, sokszor eszembe jut, különösen, amikor azt hiszem, hogy ennek az egész szarnak, hogy depresszió meg szorongás sose lesz már vége.
Annyiszor elnézem a magyar nőket egyébként, és olyan szomorú. Vannak persze nagyon csinosak, de aztán van sok, aki még mindig a minél kisebb és szűkebb, annál jobb elvét követi, és azok, akik nem vékonyak, szóval nincs más ötletük és/vagy kötelességüknek érzik hogy felvesznek valami szomorú lepedőt, denevérujjú akármit, és ahogy rájuk nézek az az első gondolatom, hogy mintha szégyellnék magukat.
Ja, meg volt egy másik fontos revelációm Párizsban, hogyaszongya, Monki. Én Berlinben esküszöm azt hittem, hogy túl kövér vagyok ehhez, vagy ronda, vagy nem elég menő/trendi, és akkor most vettem egy olyan szuper szoknyát, hogy hű ha. Mintha egy kicsit felvilágosultam volna, hogyaszongya, azt  csinálok, amit akarok.

Ma meg felvettem a fürdőruhám, csak a fürdőszobában nyilván, nehogymá valaki meglásson, és hát, nem tudom, hogy akkor most megszerettem/elfogadtam magam, vagy a tükör karcsúsít iszonyúan, de nem is volt olyan ultraszar, mint hittem. Jó, hát van egy kis szalonnám az oldalamon, de úgyse gondoltam, hogy úgy nézek ki, mint a Calzedonia modell.



*meg az is van, hogy itt a depressziók meg terápiák közepette elég nehezemre esik még ezzel is foglalkozni (vagyishogy egy szalonna vagyok), de ez túl komoly téma ahhoz, hogy most érintsük ebben a bejegyzésben
**ma láttam egy plakát átfirkálást amin az volt, hogy "Orbán vagy turbán"

2018. április 6.

most egy kicsit

jó a kedvem.

csak gondoltam felírom, amíg el nem múlik.

2018. március 4.

you need a hobby (kicsi update meg nyafogás)

amúgy van hobbim, nyugi. most vettem egy gobelint. dat izgalmas élet, mi?



Ja meg közben az is volt, hogy elmentem az őrültek házába   zárdába  pszichiátriai rehabilitációs osztályra három hete (ezt a bejegyzést amúgy az első hét végén kezdtem, csak aztán mindig eldőltem jobbra  sose jött össze) és minden jó valahogy megpróbálom túlélni az egészet. Szokásos kórházi dolgok, mint hogy hatkor kelni (ettől valami mindig egy kicsit meghal bennem), borzasztó kaja, egy rakás ember, akiknek a társaságára pont nem vágyom bunkó proli mind  viszont az ápoló nénik nagyjából mind nagyon kedvesek, meg is őrülnék ha nem,  meg olyan "luxi" dolgok, minth hogy van a szobához fürdőszoba(!!!) meg kézfertőtlenítőt is kapunk (valami nagyon profi orvosi, szerencsére nagyon ki is szárad tőle a kezem.)
Most nem tudom igazán, hogy jó-e, ha erről írok, meg mit is, hogy is, de más igazából tényleg nincs.
De hát ó jaj na. Most itthon vagyok, ami jó, mert rántott hús, finom tea meg a puha ágyam, másrészt meg egész nap teljesen feszült vagyok, meg ideges, nem is tudom mi van.

Nehéz ez az egész, hogy depresszió, meg szorongás, meg létezés, minden. Csak a nyavajgás nem, mondom. Most, hogy a felén túl vagyok, kicsit azt hiszem megkönnyebbültem, csak hogy nem tudom minek, most jött egy rakás új ember, kb mind középkorú vagy idősebb nők válogatottan borzasztó problémákkal (a nő férje megcsalta a legjobb barátjával (!), meghalt az összes rokona hónapokon belül, öreg kori depresszió, mit tudom én), és ezek olyan borzalmas dolgok, amikről az ember a Nők Lapjában olvas hogy tessék Kis Julis így élte túl, de így testközelből sokkal-sokkal borzalmasabb, persze állandóan sír valaki, meg van egy nő is, aki annyira be van gyógyszerezve, hogy szerintem kb nem is tud magáról (és az a hír járja, hogy a zártosztályról jött, hát nem tudom)

Moving on to happier things. Ja nem. Nem tudom. Egyébként találtam ilyen kispajtásokat, akikkel délutánonként elmegyünk a közértbe meg ki az erdőbe amíg meg nem fagyunk. Ott vidéken iszonyú hideg van, minden nap esik a hó, de annyi, hogy már nem látszik a szobám végéből a patak.
Ja meg a nagyívű ambícióimat  is el kell mondanom, van amelyik már kb a második napon megfogalmazódott bennem. Az egyik, hogy marha gyorsan meg kell gyógyulnom, én nem lehetek olyan ember mint mások akik már vagy ötször voltak különböző kórházok mindenféle osztályain. Én nem tudom elviselni, mert a válogatott borzalmakon kívül mindig vannak kicsi és mindennapos borzalmak, amiket biztos úgy hívnak, hogy "nehéz sors", meg ilyen az élet, de nekem kicsit mindig összetörik a szívem, és kicsit mindig jobban utálom ezt az egész országot, hogy ilyen helyzetbe hozza a polgárait, hogy ilyen van, hogy az egyik csaj családjáról olyan válogatott szörnyűségek derülnek ki, és már ugyan elfelejtettem melyik faluban lakik, de hogy ott amúgy hol van a gyámhatóság? Meg ez a csomó félrenézés és előítélet, hát én ezt nem bírom.

2018. február 6.

amiről senki nem szólt (legalábbis nekem)


  • hogy a depresszió nem olyan, hogy minden egyes nap egyformán szar
  • vannak jó napok
  • és vannak rossz napok, amikor egész nap nem akarok semmit csinálni
  • de ez nem olyan, hogy zsíros hajjal fekszem hetekig az ágyamban
  • a menstruációs ciklustól függően eléggé durvulhatnak a tünetek, aka egy hete (vagy több) létezni sincs kedvem)
  • libidóm sincs, és még csak nem is érdekel
  • depresszióról könyveket olvasni iszonyúan rettenetesen megrázó élmény, most elolvastam az Üvegbúrát, kb lehozott az életről, előte egy másik memoárt, meg ennek az Almási Kittinek a szorongásról szóló könyvét.... ki ez a nő mégis? Én őszintébb meg komolyabb könyvet tudnék írni
  • csomó más "trigger" meg hangulatrontó dolog van, normális komoly szépirodalom (amiket általában szeretek)
  • az élet megy tovább
  • vannak más problémák is, az életem nem kapcsol ki csak mert depresszióm van
  • ugyanitt, a normális élet látszatát is külön munka fenntartani
  • jó, igazából egy bizonyos ponton minden nehéz feladatnak tűnik
  • hogy kell másoknak beszélni a depresszióról? én ezt nem tudom, de hogy csináljam, hogy ne nézzenek furának/tartsanak tőlem/ akármi
  • a kávé logikusan nem tesz nagyon jót
  • minden érzelmet olyan élénken élek meg, hogy sokszor nem is tudom mi van

holnap megyek erre a bennalvós rehabilitációs izére, és nyilván be vagyok pánikolva.





2018. január 30.

2018. január 21.

el se hiszem (közepesen felesleges további drámák)




Szóval én nem kifejezetten vagyok híve annak, hogy arról blogoljak mi történt tegnap meg tegnap előtt, csak mert az életem egy uborkaszezon  nem hiszem, hogy túl érdekes lenne, vagy akár le tudnám írni érdekesen. Életem egyik legérdekesebb napja volt, amikor voltam a Taj Mahalnál, és azt hiszem, hogy mégse írtam semmit róla (de mindjárt megnézem), és hát... nem is igazán emlékszem az eseményekre kronologikus sorrendben? Emlékszem, hogy nevetségesen sokáig utaztunk ahhoz képest, hogy milyen közel volt Delhihez, hogy voltunk előtte egy Red Fort nevű helyen, ami gyönyörű volt, és száris flipflop papucsos nők is dolgoztak az építkezésen,  iszonyú meleg volt, és többször is odajöttek hozzánk mindenféle családok, hogy lefotózkodjanak velünk, a fehér turistákkal (ez miért nem számít illetlenségnek?). Aztán meg a Taj Mahal, ami gyönyörű, de döbbenetes tömeg van, ez olyan, mint a Trevi kút, hogyaszongya, azok a fotók, ahol csak a látványosság van rajta meg a kert egészen biztos, hogy vagy teljesen fotoshopoltak/ünnepnapon készültek/vagy félórás záridővel, ugyanis akkora tömeg van, hogy konkrétan sorban kell állni. 
Aztán a végén meg ellopták a fele társaság cipőjét mire kijöttünk a teljesen lábszagú , az én 40-es birkenstockom senkinek kellett (de azért a többi cipő levevős alkalomkor inkább a hátizsákomba gyűrtem). 
Szóval nyilván nem azért vagyunk itt, hogy a hat (!!!) évvel ezelőtti kirándulós élményeimről beszéljek (höhöhö, ennél még a cuki szomszédnéni is szenzációhajhászabb), csak hát ezt nehéz elhinni. Hogy én elmehettem a Taj Mahalhoz, meg remélem még csomó helyre el fogok menni amikor jól leszek. Jó leszek. Mit tudom én. 





Karácsony előtt az is volt, hogy el akartam menni Bécsbe két napra (vagyis egy éjszakára), de annyira elkezdtem szorongani  azon, hogy mit fogok ott egyedül csinálni (LOL? vagy mi az aktuális trendi internetkifejezés...? nem adja?) meg hogy ott leszek egyedül a sötétben és hidegben és akkor a végén nem mentem csak egy napra. 
A végén szuperjó kirándulás volt, elköltöttem egy rakás pénzt vettem könyveket, sétáltam egy csomót, nagyon nagyon rosszul beszéltem németül (nem bírtam kiejteni rendesen, hogy Fuchs Steufel Stil), csináltam egy csomó hülye turista fotót, amiket nem is tudom miért nem mutogatok, ittam három kávét (mi mást), voltam egy turkálóban, és minden egyes tükörben szelfiztem. (tessék most mindenki ítélkezzen)

De igazából nem erről akartam írni, hanem hogy most beutaltak egy ilyen rehabilitációs táborba, ami ugyan nem zárt osztály, de azt hiszem, ez olyan sovány vigasz, mint amilyen a reggeli lesz rossz napokon. Hát nem tudom. Néha nem hiszem el, hogy ez velem történik, és azt kívánom, hogy legalább bánatomban vmi szuperjó verset vagy akármilyen művészeti értékű dolgot tudnék kipréselni magamból, esetleg kiderülne, hogy valamiben zseni vagyok, tudom is én, a kezeim arra hivatottak, hogy rettentő gyorsan golyóstollakat szereljek össze, vagy gombot varrjak fel, akármi. Akármi! Eddig persze semmi nem történt, de legalább nem érzem úgy, hogy meg fogok rohadni. Ez jó, bár a legutóbbi javulásom kijelentésekor hamar ittam a medve bőrére. 
Egyszer remélem ez is olyan szórakoztató lesz, mint vmi szar anekdota.


2018. január 18.

gyorsan egy kis feminizmus két percben (amíg a szomszéd visszakattintja a biztosítékot)

Apám kollégája, akinek most gyereke született partit ad, mert gyereke született. Mit partit, mindenkit meghív egy kocsmába. Kocs-má-ba. Nem kapok levegőt. Ő viszont kapott egy cumisüvegbe öntött whiskyt.
A feleségnek nőnek hogy nem robban fel a feje hogy nem vele van/ilyen modorban ünnepel/miért nem együtt ünneplik?

2018. január 10.

2017-ről ne is beszéljünk többet (és talán a depressziómról se)

Szóval 2017-et nem érdemes annyira értékelnem, mert hát ez volt életem egyik legrosszabb éve. Voltak jó dolgok is, meg ups and downs, vagy hogy mondják ezt, de depressziósnak lenni még mindig olyan arculcsapás(ill. igazából a rettenetes szorongásom most már nagyobb probléma), hogy nem is tudom, hogy ocsúdjak fel az egészből. Nem tudom, hogy kell ebből meggyógyulni könnyen és gyorsan (az a gyanúm hogy ilyen nincs), és egyfolytában rettenetesen hibásnak érzem magam. Hibás vagyok, hogy nem kértem segítséget, hogy nem kértem hamarabb segítséget, hogy csak akkor mentem el a pszichiátriára, amikor annyira szét voltam esve, hogy úgy éreztem, kész vége, nincs tovább, nem tudom tudom hogy kell tovább csinálni az életet, hogy már jóformán magamat se tudtam ellátni. Hibás vagyok, mert nem vagyok erősebb, merészebb, bátrabb, precízebb, nyitottabb, egyáltalán mindenből több. (van ilyen amúgy?) Ez rossz érzés.

És amúgy rájönni, hogy valami nem jó, maga a pillanat, amikor tudatosul bennem, hogy semmi nem jó, hogy mások boldogabbak, na ez sokkal rosszabb, mint maga a probléma. Sokkal rosszabb és ijesztőbb egy pillanatra tudni, hogy milyen másoknak, akik boldogan, vagy nagyjából szorongások nélkül élnek, hogy ún. gondtalannak tudják érezni magukat (és ilyen van?)

Karácsony előtt kaptam egy másik gyógyszert, és most minden egy kicsit jobb. Általában minden jobb. Ezt most leírni nehéz volt, de már ötször leírni a papír füzetembe is leírtam, és az is nehéz volt, de utána meg jobb, azt hiszem. Néha már a feladatok is izgalmas kihívásnak tűnnek, nem megoldhatatlanul nehéz feladatnak. Ez olyan jó, hogy arra már nincsenek is szavak.


És egy kis német popzene az önszeretetrő (ebben a dologban, hogy önelfogadás, meg szeretet és ezzel kapcsolatos médiák előállítása sokkal jobbak a németek mint a magyarok)

modern románc 3

sokadszorra (4-5?) látok egy 50 körüli férfit a villamoson, azt hiszem angol, (mert hallottam tökéletes angolsággal telefonálni,), egyszerűen tökéletes stílusa van, és mindig a telefonján olvas.
jó, ebben most nincs tanulság, csak hogy egyrészt eyecandy, másrészt remélem a jövendőbelim olvas majd.

2018. január 3.

a szilveszteri parti meg

amúgy már majdnem tetszett egy fiú
már majdnem szimpatikus volt egy fiú könyvespolca
de aztán megláttam, hogy ott egy százas zsepi az íróasztalán, és aztán megtudtam, hogy a kormánynak dolgozik*

*ez végülis nem lenne baj, kivéve, hogy gondolom elég eltérő az értékrendünk

na, mindenesetre legyen boldog 2018-atok!

2017. december 14.

modern románc 2-2,5

A múltkor olyan helyes fiú jött ki a pszichológus nénitől előttem, hogy csak na. Jó, nem helyes helyes, mint egy férfimodell, hanem ilyen aranyos tudósfejű....?  Kénytelen voltam kilesni a jelenléti íven a nevét de igazából egyfolytában azt bámultam, csak hogy ne kelljen a pszichológus nénit néznem, aki ugyan zseniális de elég szigorú arcú így nyilván félek tőle. Mivel az élet nem valami csodás romantikus tiniregény, most persze nem is tudok mit kezdeni ezzel az információval (mármint a fiú nevével), nagy kár, nagy kár.

Másrészt meg, ezt a dolgot nem értem, hogy egyszer tetszett egy fiú, azt hiszem, hogy egyáltalán nem (igazán) azért, ahogy kinézett, hanem amilyen volt. Ahogy beszélt, hogy halálosan szexi volt a hangja a telefonban (mondjuk rádióbemondó volt, szóval milyen legyen), meg mindig énekelgetett vagy fütyörészett, szociálisan érzékeny volt, és egyáltalán, iszonyú kifinomult (amilyen én bárcsak lennék), de ugyanakkor olyan tipikus észak-német protestánsan egyszerű is. És nekem mostanában olyan fiúk tetszenek, akik hasonlóan néznek ki, mint ez a fiú.


Ha nem lenne nyilvánvaló, most tanultam meg azt a kifejezést, hogy "navel-gazing", gyorsan ki is kellett próbálnom.

2017. december 13.

(2018-ra) csak azt szeretném,


  • ha valaki várna rám  valahol*

  • ha nem a tükörnek háttal állva öltöznék fel minden reggel** 

*jó amúgy most ezt olvasom, mondjuk németül, szóval nem értek semmit elég más hangulatú, vagy nem is tudom, olyan mint a light-os tej, Anna Gavalda nem magyarul nem az igazi (van ennek értelme?)
**pedig már az egyik égőt kiégve is hagytam

2017. december 4.

modern románc

amikor meglátom velem kb egyidős (vagy akármilyen korú) fiúk moly adatlapját, és annyira jó könyveket olvasnak, hogy egy kicsit szerelmes leszek beléjük legszívesebben randira hívnám őket.

mondjuk aki elolvas évi 120 könyvet azzal biztos, hogy úgysincs idő szexelni

2017. november 15.

gyors témaváltás

most elkezdtem aggódni, mi van ha ez a blog túl szomorú lesz, és túl sok a nyafogás (hahaha)szóval mielőtt újra elkezdenék nyavalyogni:

pár first world problem, amiket nem bánok:
  • vége a nyárnak, és nem volt idő felvenni legalább egyszer az egész retró virágos szoknya készletem összes darabját 
  • a melltartókhoz illő bugyi szinte sose tetszik
  • nem tudom, hogy mikorra fogom elolvasni (ha egyáltalán valaha) az összes könyvem

amik még az előzőknél is nevetségesebbek: 
  • anya leszid, mert elfelejtettem felmelegíteni a macska vacsoráját (mintha mi nem hideget vacsoráznánk)
  • elfelejtem, hogy az egyik barátnőmnek ne küldjek válaszul csak emojikat, mert nincs okos telefonja és csak egy kocka jelenik meg/ne küldjek egyszerre hat sms-t
  • választanom kell, hogy felveszem-e a szép szoknyát vagy biciklivel megyek (túl szűk ahhoz, hogy rendesen tudjak biciklizni anélkül, hogy felcsúszna, pedig amúgy nem is szűk=megkaptuk a választ, hogy a holland/É-európai nők miért öltöznek "sportosan", ie. kevés szoknyát hordanak)