2018. szeptember 11.

FOMO évente kétszer

lomtalanításkor.

mondjuk esküszöm nem tudom, hogy tudnak ennyi szemetet kilapátolni az emberek a lakásukból évente kétszer. 

este 6-kor kezdődött, én negyed 7 körül mentem haza, akkorra már mindenhol nevetséges kupacok voltak, meg ki tudja honnan jövő buszos cigányok meg mindenki, a szomszédos kollégiumból kiszabadult eltévedt kínai lányok és hipster lányok, de persze a legjobb kupac körül már olyan sokan voltak, hogy nem lehetett odaférni se.
szóval nem hoztam el semmit. idén se.
egy kicsit persze sírok belül, egészen addig, amíg eszembe nem jut,hogy szombaton a piacon megfogtam egy nadrágot, amiben volt egy szép öv, és olyan undorítóan ragadt, hogy néha eszembe jut és összerándulok.

aztán amikor befordultam a sarkon az utcába ahol lakom, épp kijött a szomszéd kapun egy fickó a kezében egy mohazöld vécével (színben pontosan passzoló tetővel!), és úgy meglepődtem, hogy megálltam egy pillanatra, és akkor  ő megkérdezte, hogy mit kérek.


2018. augusztus 31.

beszéljünk már könyvekről (túl hosszan)




Pár hete láttam több könyvesbloggernél (vagyis először Dórinál) ezt a "Soha többet" című blogposztot, amiben olyan könyvekről és szerzőkről írnak, amiket/akiket többet nem akarnak olvasni. Én most elcsórom ezt az ötletet, rövid depressziós pályafutásom során  úgy is több vacakot is olvastam. (Mármint a depresszióm és a rossz kedvem miatt semmi szomorút, vagy túl érzelmileg megviselőt nem akarok olvasni.)
Meg az is a baj, hogy egy csomó igazán jó, vagy érdekes, fontos témáról szóló könyv, amire azt mondom, hogy jó, hogy elolvastam, az valami szomorú, komor témát vesz elő, nem tudom miért, mert ilyen az emberi természet, a szörnyűség az ami mindenkit sokkol, és amire mindenki felkapja a fejét, vagy csak tényleg ezek az igazán fontos dolgok. Meg aztán a könyvek, amiket legfeljebb közepesen élveztem miközben olvastam, de amikor becsuktam a könyvet, akkor már azt gondoltam, hogy ez egy nagyszerű olvasmányélmény volt, és megérte.

Amúgy én nem szeretném azt mondani, hogy könyvek, amiket soha többet nem akarok elolvasni, inkább csak könyvek, amikben csalódtam, és könyvek, amiket nem sietek majd (újra)elolvasni.

Az első könyvek amik eszembe jutnak, azok nyilván ifjúsági olvasmányborzalmak, amiknél nem is tudom mit gondoltam, ill. gondol mindeki aki ezeket a mai napig lelkesen olvassa: Kisassonyok Louisa May Alcottól (nem történik semmi), Elátkozott Ella (milyen kegyetlen egy könyv?!), Jane Eyre (bár ehhez feltehetőleg túl fiatal voltam). Aztán a kötelező olvasmányok némelyike, mint az Ábel a rengetegben, és hát mondhatnám, hogy ókori antik drámák vagy mit tudom én, de amikor már megértettem miről van szó, mind olyan szép és egyetemes emberi értékeket közvetítő volt, szeretném azt gondolni, hogy egyszer felnövök és akkor intellektuális leszek és majd ilyeneket olvasok.  Az Aranyember vontatott volt mint a bűn, szerintem ezzel csak az a baj, hogy nem a modern kor gyermekének találták ki, A kőszívű ember fiai pedig hát... a végén eljött valami katartikus élmény, ugyan nem emlékszem, hogy mi történt, de rendkívül meghatódtam rajta.

A többit pedig innentől kategóriákra szedem: szórakoztató,YA, thriller, szépirodalom, esszé, non-fiction.

Haha, kezdem az egyértelművel, a mindenféle szórakoztató romantikus irodalmakkal. Én itt igyekszem kitartani amellett, hogy ne kritizáljunk semmit azért ami nem is akar lenni (ie. magas minőségű szépirodalmi szöveg) de azért van olyan ami esküszöm rosszabb, mint a szimplán felejthető.
Vannak a viszonylag egyértelműk, mint Fejős Éva és Vass Virág, mindkettőjüktől egyet olvastam, és arra emlékszem, hogy vmi utazással kapcsolatos témájuk volt, meg hogy a végén egy szó jutott eszembe: lapos. Túl kevés.
Random eszembe jut még Hidasi Judittól az Április út, ami nekem iszonyú nagy csalódás volt, mert a fülszöveg alapján valami iszonyú cuki könyvnek kellett volna lennie, de a szerzőnő valami rettenetes szlengeket ad a szereplők szájába, és a főhősnő egyáltalán nem tudja kezelni az érzelmeit, állandóan borzasztó mérges és indulatos. A Rozéfröccs című remekművébe is beleolvastam, de olyan modoros volt, hogy jól félre is kellett dobnom.
Tök jó lenne, ha lenne jó magyar szórakoztató irodalom, kivéve, hogy én is csak mérsékelten tudom megfogalmazni, mi az hogy jó: van benne valami románc, de ideálisan nem ez az egyetlen, és nem is a fő szál, nincs borzasztóan sok szereplő, van valami karakterfejlődés, elég sokat megtudunk a szereplőkről, és olyan kedves a hangulat.
Milly Johnson ilyen és Jill Mansell is, de a könyveik annyira limonádék, hogy arra is alig emlékszem, miről volt szó. Emellett túl sok a szereplő, legalábbis Jill Mansell Te az enyém én a tiéd című könyvében, van ugyan mindenféle happening, de túl egyértelműen pozitívan helyére kerül minden, nem annyira tudunk semmit a szereplőkről, és olyan... lagymatag vagy mit tudom én.
Marian Keyes szintén közepesen vacak, és Sophie Kinsella is, ill. őt nem is értem, bocsi.
Debbie Macomber is egy borzalom az alapján az egy könyv alapján, amit olvastam tőle, (Csillagos éj), van egy tök jó sztori, amiből lehetne valami érdekest is kihozni, mint ebben a könyvben,  egy újságírónő Alaszkába utazik, hogy meginterjúvoljon egy ott élő fickót, a könyv első fele ott játszódik és kedves is, de utána csak nyál arról, hogy mennyire szerelmesek egymásba, bár egyetlen jelenet sincs, amelyben téynlegesen randiznának, vagy beszélgetnének. Ha egy szóval illetném, akkor agyleszívó, nem tudom mások ezt hogy bírják.

Na jó, tul.képp ebben a műfajban akiket szeretek az csak Cecelia Ahern és Jojo Moyes, továbbá Colleen Hoover, aki méltatlanul az ilyen vörös pöttyes könyvek közé van suvasztva, mondjuk ugyan van is benne szex,  de tök szellemes meg pörgős párbeszédek vannak, és tényleg romantikus.

És ha már a szexnél tartunk, a mami pornó mint olyan, szerintem szűnjön meg létezni. Tavaly az unookahúgom ezt a Calendar girl sorozatot kérte karácsonyra és akkor én beleolvastam, ez valami rettenetes. Nekem az a kérdés, hogy a főhősnő és a főhős hogyan jönnek össze (mert hát úgyis összejönnek) nem elég érdekfeszítő, és ha szexet akarok látni/olvasni akkor végtelenül sok és talán jobb is van az interneten, mint ebben a könyvben.

YA meg mit tudom én: én tényleg szeretem ezt a műfajt, mert könnyed, de időről-időre egyre jobb témákat vesz elő. Dolgok amiket a bigott kisvárosi nyárspolgár lelkem mégse nagyon bír el: nem erőszak, akármilyen erőszak, túl sok trauma, testképzavar, öngyilkosság, hasonlók.
Kezdem a Hadd mondjam el című művel, ami azt hiszem nemi erőszakról szól, aztán a Súlyos, ami anorexiáról, a Csak ha te is akarod, ami pedofíliáról, és a Kedves Zoé, ami arról, hogyan dolgozza fel egy lány a kishúga elvesztését pont aznap, amikor a 9/11 történt. Ez az utolsó nagyon szép, de ezek mind olyan borzalmasak, hogy habár jó, ha az ifjak tudnak mindenről, hát nem tudom, én ezeket annyira nem akarom tudni... vagy legalábbis nem ilyen kiterjedően.
Nem nagyon szeretem ezeket a YA fantasy cuccokat sem, mint a Napernyő protektorátus sorozat Gail Carrigertől, vagy Leigh Bardugo-tól a Siege and storm című könyvvel kezdődő sorozat. Elméletben ezek tök jók, gyakorlatilag meg valahogy állandóan félrerakom az ilyesmit, és nem is érdekelnek eléggé, ahhoz hogy végigolvassam. Ja, és szívem fájdalma az Éjszakai cirkusz, ami elméletileg annyira jó, gyakrolatilag meg harmadszorra is félbehagytam.

A thrillert nem is tudom minek vettem ide, olyan keveset olvasok ilyet, hogy kb nem is tudom mit írjak. Kivéve, hogy a Gone girl filmen sokkal jobb volt, filmen az ilyesmiket tökre élvezem, sőt szeretem is, de könyvben... kit érdekel. A szerencse lánya is maga a snooze fest, nem is értem.

Szépirodalom: itt inkább ilyen "nem sietek elolvasni" kategóriások vannak, egyiket se zárom ki, de nem az elsők a kívánságlistámon.
Eh, eh, ezen mindenki ki fog akadni, de Fredrick Backmann. Annyira akartam szeretni a könyveit, hogy csak na, a Nagymamám azt üzeni,  bocs egy ideig nagyon tetszett, és aztán egyszer csak nem érdekelt, az Itt járt Britt-Marie-t pedig kb ötven oldalig bírtam. Egyszerűen... nem érint meg? Engem amúgy minden megérint, de ez, hát ez nem annyira. Az Ove-ról a film csodálatos volt amúgy.
Haruki Murakami, vagy Murakami Haruki, mit tudom én. Ő inkább olyan nem sietek elolvasni kategóriás. Elkezdtem az 18Q4-et olvasni a berlini könyvkulbra, és hát igaz, hogy angolul, de olyan rettenetes volt, hogy nem is igaz. A fülszöveg alapján meg érdekelnek a könyvei, szóval mit tudom én, majd látjuk.
Itt amúgy többször is felmerül bennem, hogy olvasson-e az ember valakit, aki mint ember unszimpatikus, mert mondjuk Spiró György és Tóth Krisztina kifejezetten mindketten azok, miután láttam velük valami interjúkat tavaly a Margó fesztiválon.
Bödöcs Tibor, aki mint humorista rettentő vicces, de az írásai nekem gyakorlatilag semennyire nem jönnek be.
Grecsó Krisztián, jó, csak egy könyvvel próbálkoztam, a Mellettem elférsz, de az olyan érthetetlenül vontatott volt, hogy a felénél félreraktam. A Megyek utánad ott van a polcomon és elméletben van kedvem elolvasni, de hát ki tudja.
Szécsi Noémi Egyformák vagytok című könyve rettentő nagy csalódás volt, bár lehet hogy mert a többi részét nem olvastam a sorozatnak, viszont tetszik az a témakör vagy vonal vagy nem is tudom mi amit képvisel, hogyaszongya modern nők, meg női sorsok, emancipáció, és még csak nem is ponyva.
Nem érdekel még Moldova György és Vass Albert sem, aki azért fontos amúgy, mert már az Ábel a rengetegben olvasása után rájöttem, hogy Erdély mint irodalmi téma gyakorlatilag egyáltalán nem hat meg, kb annyira nem mint a török sorozatok alapjául szoldáló csodálatos ópuszok. 
Gerlóczy Márton, nos nekem az Igazolt hiányzás és a Check in című könyvei is olyan döbbenetesen unalmasak voltak, hogy az jut róla eszembe, amikor voltam valami kreatív írás workshopon még Londonban, és ott arról beszéltek, hogy a szerzők többségének az első könyvei túl önéletrajzi jellegűek, no, hát szerintem itt pont ez történt. 
Sofi Oksanen amúgy zseniális, vagyis képes vagyok felismerni, hogy az, de a könyveit nem tudom élvezni. Nagyon-nagyon régen egyszer angolul vettem meg a Tisztogatás című könyvét, amikor még nem is volt olyan ismert Magyarországon, szóval nem is tudtam, hogy ki ez, de olyan lehangoló volt, hogy nem is bírtam elolvasni. Aztán próbálkoztam a Sztálin teheneivel, mert a nagymamám is olvasta, és a főszereplő lány anorexiájáról szóló részek olyan rettenetesek, hogy nem is tudom.
Chuck Palahniuk, eh eh. Annak ellenére, hogy a Beautiful you tök érdekes kérdéseket vet fel és intelligens is, gondolom ez a műfaj az, ami nekem nem jön be.

Az esszét és a non-fiction-t vegyük egy kalap alá, úgy is úgy érzem, hogy valami olyasmiről készülök véleményt nyilvánítani, amiről nem tudok valami sokat. Kb két éve elkezdtem David Sedarist olvasni (Me talk pretty one day, Naked, sajnos nincs magyarra fordítva) aki rettentő vicces meg éles látású, és ezen felbuzdulva próbálkoztam másokkal is. 
Mondjuk Rebecca Solnit Men explain things to me című kis esszékötete nekem nagy csalódás volt, az első, azt hiszem címadó írása nagyon tetszett, de a többinél az volt az érzésem, hogy ez egy struktúrálatlan férfiakról  és a patriarchális társadalomról szóló panaszáradat. Ez az érzésem Jessica Valenti Sex object című könyvével kapcsolatban is, viszont ez legalább nagyon olvasmányos és  szellemes. 
George Watsky How to ruin everything című esszékötete elég vicces, de teljesen érdektelen, és hát azt hiszem ez a baj, hogy fogalmam sincs ki ez a fickó, és emiatt nem tudom eléggé értékelni, ahogy csomó mást sem. Mondjuk szeretném azt gondolni, hogy különösen a női létről szóló könyvekben mindenki találhat valami ami hozzá szól, mármint nőnek lenni olyan univerzális dolog, még akkor is, ha már Törökországban vagy Skandináviában, de mindenki tanulhat valamit a másiktól. (Csak ne íródna ezeknek a könyveknek a nagy része angolszász országokban. Így kevéssé univerzális.)
Jaj magyar nyelvűt ilyesmi témában olyan keveset olvastam, hogy nincs is olyan ami ne tetszett volna pár könyvet a depresszióról, de akkor nyilván nem a szórakoztatás volt a lényeg. 

Most annyi rossz könyvről írtam, hogy egészen megcsömöltem, most már kénytelen leszek a jókról is írni. 

És tegnap fejeztem be a Szólíts a nevedent, és az olyan gyönyörű volt, hogy arra szavak nincsenek. 



2018. augusztus 28.

only here to post a middle finger

Ma elmentem a pszichiáterhez és a szüleim is jöttek, és valahogy nagyon-nagyon fárasztó volt, vagy nem is tudom. Most olyan érzelmileg kicsavartnak érzem magam. Mármint nem a szüleim miatt, hanem, hogy még mindig nem múlt el ez az egész, fogalmam sincs, mikor fog, ahhoz képest, hogy jól eldicsekedtem azzal, hogy nem kell már anntidepresszánst szednem, de a szorongásoldót ma pont növelte.

Két hete gondolkodom azon, hogy írjak-e valamelyik barátnőmnek, hogy el kéne mennem a véreredményemért, hogy fel kéne hívnom. Minden egy örökkévalóságig tartó rettentes aggodalom és stresszforrás, és megőrülök már ettől, hogy nem tudom megoldani, nem tudom, hogy oldhatnám meg.
Olyan rettenetesen kicsinek tűnik a világ, és én mintha beleszorultam volna.
Annyira bele vagyok fáradva, te jó ég.

És az ujj, amire úgy is mindenki várt:


És amúgy nem tudok nem azon gondolkodni, hogy vajon Magyarországon engedélyeznének-e valaha egy ilyen szobrot.





"excellent service" - said no one ever in Italy*

Szóval közben elmentünk a szüleimmel nyaralni, ami tök jól sikerült, kivéve az apró tévedéseimet, mint hogy az utazás előtti napon jöttünk rá, hogy apukámnak elfelejtettem odafelé jegyet venni. A wizzair meg a ryanair is még mindig egy rémálom, ami megérne egy külön misét posztot,  de hát valahogy csak sikerült hazaérni. A kölcsönzött kocsi néha nem indult el, anyukám egész_végig sikoltozott (komolyan mondom), bár amúgy ténlyeg az a kocsi volt a legnagyobb tragacs valószínűleg egész Svájcban. Amúgy annyira nem is túlzok, az oldalán az egyik horpadás valami vastag CELLUXSZAL volt összeragasztva.

És hát, Olaszország még mindig gyönyörű, habár akkora mediterrán fan még mindig nem vagyok, azt hiszem. Jó, kivéve a pizzát, meg a pezsgőbort, meg azokat a kávékat, szerintem ott kb még az instant kávé is jobb vagy nem tudom. Továbbá a milánói férfiak, jaj nekem, a szemeim.

Amúgy a Comó-i tó körül voltunk a legtöbbet, az egész gyönyörű, csak nem tudom minek mentünk oda és nem a tenger mellé, hamár fürödni nem lehet (ami tul.képp érthetetlen, mert a Luganó-i tóban meg fürdenek), de mindenki béreljen kocsit ha oda megy, mert a tömegközlekedés tragédia. (ie. egy 55 km-es távon kb 80(!!) buszmegálló van és mintegy másfél óra alatt lehet megtenni. Igazó hogy csak 1.50 euró, de hát sok értelme van)  Van jó sok templom, szóval a kedves turista hitélete is rendben lesz, ha nem üti meg a guta mialatt azt várja, hogy a pincér végre kijöjjön. Olyan meleg volt, hogy esküszöm még a fejemre is dezodort akartam kenni, de legalább sikerült annyiszor leégnem, hogy már majdnem nem vagyok falfehér.
Milánó pedig olyan csodálatos, hogy arra nincsenek is szavak, teljesen oda vagyok meg vissza, csak hát ne lett volna olyan meleg, meg idegesítő utcai árus. 

Pár kép Como-ról, meg mit tudom én, (mind a telefonomból) :
cuki utca Como-ban, de amúgy a lényeg, ami pont nem annyira látszik, hogy ott megy a hegyen a felvonó, aminek a bejárata amúgy kb 50 m-re volt a szállásunktól


csak szokásos, house goals meg ilyenek

a como-i kikötő egy része, meg a nevetségesen régi vizibiciklik egy része, amikre nagyon szerettem volna felülni de aztán mégse, mert biztos elsüllyedt volna (mert hogy ősrégik voltak)

egy ilyen kis csemege bolt, meg egy csomó holland bicikli, én ezt nem értem, hogy hogy itt mindenki holland biciklikkel jár?

további random cuki utca

ez meg már igazából Milánó







*ez valamelyik google review-ban volt, és hát lehet hogy egy kicsit igaz

2018. augusztus 24.

nagyon fontos dolgok (nem)

megint megfogadtam, hogy soha többet nem utazom wizzair-rel meg hasonlókkal (amúgy ha csak egy kicsit is csökkenne a többi légitársaság ára, komolyan venném ezt az egészet)

és hogy a helvetic airways logója helvetica betűtípussal van nyomtatva, amit tényleg egy svájci talált fel, ez milyen aranyos már

továbbá arra jöttem haza, hogy a szüleim rendet raktak, igaz hogy ez úgy történt,hogy a dohányzóasztalról és a konyhaszigetről az íróasztalomra halmozták a könyveket, de legalább az egyiken rend van.

2018. augusztus 10.

mi ez a borzalom má megin

most eszembe jutott az a borzalmas Echo tévé interjú is, amiben a műsorvezető nem tudta, mi az hogy gender, mármint wtf miért gondoltam egy percig is hogy jó ötlet ebben az országban élni?

2018. augusztus 2.

a szomszéd fűje, vagy nem tudom

A múlt héten átjött itt a Balcsin a szembe szomszédunk, aki Svájcban él a családjával, idáig nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, meg kb nem is tudtam, hogy kicsoda (mondjuk most se tudom), és elkezdte magyarázni, hogy mennyire tutkó életük van ott kinn, (már nem is emlékszem, hogy melyik városban, de német Svájc) minden mennyire jó és egyszerű és megbízható. Mennyire király a gyerekeknek az iskola, egyáltalán milyen jó az iskola, mindenki laza és örül, és gáz rossz jegyet kapni, meg az iskolaigazgató is egy kipihent laza és kedves 70 éves fickó, milyen jó. Meg hogy ő elköltheti a pénzét az utolsó fityingig, mert nincs semmi gond, következő hónapban úgyis megjön a következő.

Én ezen az egészen egy kicsit felbosszantottam magam, mert egyrészt, nem volt iszonyúan szimpatikus ez a férfi, másrészt meg olyan... nagyzolásnak tűnt? Olyan szokásos idegesítő magyarnak, aki hazajön külföldről, és elmondja hogy ott neki mennyire király, különösen annak tudatában, hogy reméli, hogy úgyse halljuk meg, amikor a gyerekeivel kiabál (akik nagyon okosak, ügyesek és felelősségtudóak), hogy menj már el pisilni, és úgyse fogom nekikszegezni, hogy akkor mi is van a kb 50 milliós házatokkal? Ha minden ennyire isteni, akkor miért is árverezik el? Úgy megkérdezetem volna, és úgy megnéztem volna a zavart arcát, bár úgyis tett volna valami marha lekezelő és szexista megjegyzést arra, hogy mennyire felvágták a nyelvem, vagy valami. (Mármint ahogy a feleségével beszél, hát nem tudom.)

De őszintén, egyáltalán nem tudom már, ill. eléggé aggaszt, hogy akkor én most besavanyodott magyar lettem, aki nem hiszi el, hogy külföldön jobb lehet? Mondjuk ezt pont elhiszem, csak tökre böki a csőröm, hogy másnak jobb. Vagy hogy nekem nem olyan jó. Közben felmondtam és már megint nincs állásom, már megint nem tudom mit csinálok, és ez marha idegesítő és frusztráló és bizonytalan, és nem akarok/tudok már sokáig így élni. Közben meg annyira végtelenül demoralizáló valahogy, hogy milyen keveset ér a munkám, mennyire értelmetlen volt a feladat, észrevenni, hogy mennyire halásszák oda az embereket, hogy minden_egyes_lépésemet be kell írnom egy számítógépbe, és ellenőrzik a belépőkártyát, és az egész tulajdonképpen egy kicsit degradáló. Közben a szüleim irtó cukik mert arról beszélnek, hogy Bécsbe kéne költöznöm (jó, igazából azért beszélnek erről, mert tudják, hogy én szeretnék Bécsbe költözni, lehet hogy ez nekem olyan mint Clarának Norvégia, de szerintem ott olyan csodálatosnak tűnik minden, hogy tisztára elakad a szavam. És hát ez is, hogy most mégis itt vagyok, mert nincs is ott állásom, azt se tudom hol kezdjem és amíg nem gyógyultam meg teljsen addig nem annyira szeretnék külföldre költözni, még akkor sem, ha csak két órányira van.
Legutóbb amúgy jól elkiabáltam, hogy már nem szedem az antidepresszánst, ma ultravacak kedvem volt, és az a baj, hogy már nem csak rosszkedvű vagyok, hanem keserű is amiatt, hogy rossz a kedvem. Kicsit már olyan ez, mit amikor az ember gyászol, és nem érti, hogy mehet tovább az élet, amikor valami nagy tragédia történt az ember életében. Kivéve, hogy engem felháborít, hogy miért nem tudok már boldog lenni, már teljesen belefáradtam ebbe az egészbe. Felléptem tinderre, ahol randira hívott egy pszichiáter (a sors micsoda keze), akiről kiderült, hogy van felesége meg két gyereke. Ennél jobb már úgyse lesz, ki is léptem.
És még szegény kismadár is meghalt, ami ideesett a kertünkbe, és próbáltuk megetetni. Olyan szomorú.

2018. július 27.

mindenki örül 2

de főleg én: vettem egy jegyet februárra a Snow patrol koncetre Bécsbe, jaj jaj jaj.


mindenki örül

vagy legalábbis én: tegnap óta nem kell antidepresszánst szednem!

amúgy a hangulatom nem olyan eszeveszetten szuper, szóval ez most inkább csak olyan önmerősítés féle, de azért az is valami. meg hát hangulatszabályozót és szorongásoldót még mindig kell szednem, szóval baby steps.

de akkor most már hivatalosan sem vagyok teljesen hülye. vagy leszek majd. egyszer. 

meg azt is elhatároztam, hogy feliratkozom tinderre, vagy akármilyen társkeresőre.* úgyis azt mondják, hogy ott mindenki hülye, depressziós, kövér vagy munkanélküli, és én mindegyik vagyok  voltam egyszerre, vagy inkább egy bizonyos ponton. mit tudom én, tök jó be fogok illeszkedni.



*vagyis igazából tök jó lenne, ha valaki azért akarna velem lenni időt tölteni, mert kedvel, és nem mert elég jó vagyok egy kettyintésre és pont semmi többre 

2018. július 3.

742 ezer forint

amikor a pályakezdő állás egyik követelménye a vagyonnyilatkozat.

lol?

ugyanitt már megint állást keresek.

2018. június 7.

Egyébként egy csomó mindent el akartam mondani, de mindent elfelejtettem most inkább csak a legújabb revelációmmal kezdem. Rájöttem, hogy én tulajdonképpen nem is akarok szingli lenni.
Lehet, hogy jól elrontottam mindent ezekkel az össze-vissza szexelésekkel randizásokkal, nem tudom, de olyan idegennek érzem magam az egésztől, hogy tényleges kapcsolat, az elképzelés, hogy valakinek én vagyok a legfontosabb, vagy csak engem szeret vagy mit tudom én. Szóval ez olyan elképzelhetetlen lett, olyan távoli, mintha lenne bennem valami fura görcs, hogy ez nekem nem jár, én ezt nem érdemlem meg,  ehhez nem vagyok jó. Egy tényleges kapcsolathoz sokkal vékonyabbnak kisportoltabbnak, műveltebbnek viccesebbnek akármibbnek kéne lennem.
Korábban nem tudom, nem emlékszem, hhogy mit gondoltam amikor kapcsolatokba bocsájtkoztam, talán semmit? Vagy semmi ilyesmit? Vagy csak azt akartam, hogy valaki szeressen és tartson vonzónak, és aztán jól balul sült el az egész, mert ezen kívül kb semmi nem működött semmilyen kapcsolatban.

De amúgy talán azt is elfelejtettem, hogy kell lazán szexelni. Ill azt, hogy hogy kell lazának lenni. Mondjuk nyilván nem vagyok laza, ezen minek is meglepődni, amikor kb ötféle gyógyszert szedek a szorongásomra meg depressziómra, és hogy egyáltalán úgy tudjak tenni, mintha.
Meg hogy akkor ott van még a fogtechnikus fiú is, akivel a "kapcsolatunk" enyhén szólva is semmi komoly, de nem rég elmondta, hogy van valami lány, akivel partizni megy, és a lány találta ki, aka biztos, hogy akar tőle valamit (ez a saját következtetésem, nem a fiúé), és hetek óta nem is ér rá (de igazából elhiszem, hogy dolgozik, mert mindig dolgozik.) Ettől még ez nekem várakozáson felülien iszonyúan böki a csőröm, hogy egy másik lány! mit képzel ez? hogy oda mer menni a fogtechnikus fiú közelébe? ez mi ez? úgy értem, hogy ha én nem, akkor nyilván más se, logikus, nem? nem? ja, nem, amúgy én nem is akarok kapcsolatban lenni ezzel a fiúval, de ettől még felforr az agyam. Az a baj, hogy ez a fiú kicsit megtestesít midnent, ami nekem sose volt, amilyen fiúm sose volt, amilyen fiút szeretnék, mit tudom én már, mit szeretnék, szóval hogy szép (=olyan mintha véletlen lenne izmos) teste van (jó, ilyen fiúm volt), amiről eszembe jut, hogy esküszöm, elképzelésem sincs, hogy miért akar tőlem akármit mert nincs más mármint én egy puding vagyok, neki meg szép a szakálla, szép a ruhája, mindene szép, még ízlése is van, szóval hát na, a felületes és sznob alteregóim tisztára csápolnak. (De igazából tök értelmes dolgok jönnek ki a száján, (micsoda majdnem pun) nyilván ez a legjobb rész. (Kivéve amikor a feminizmusról kezdünk el beszélni, akkor marha idegesítő lesz, na emiatt nem akarnék egy percig se vele lenni)
Ezzel most amúgy nem is tudom mit akartam mondani, azon kívül, hogy hát ja, még mindig nem vagyok annyira laza. Elfelejtettem hogy kell komolyan gondolni a randizást. Az unokahúgom feliratkozott tinderre, és amikor megkérdi mit válaszoljon akkor válogatott blődségeket sikerül javasolnom, bár tiszta szerencse, hogy én már az ötödik mondat után gyanítottam, hogy ez a fiú teljesen ostoba, a tizedik után az unokahúgom is rájött. De a bió részhez kiváló ötleteim vannak (hahaha), csak nem tudom eldönteni, melyik legyen: helló, a nyelvem a legizmosabb testrészem, vagy: jó a mellem, kő kóla?

Aztán meg van még ez az álláskeresés dolog is. Ó hahaha. Már biztos mindenki dörzsölte a tenyerét, hogy mikor lesz már erről szó. Amúgy már kaptam egy állást, még valamicske pénzt is fizet (majdnem annyit, mint amennyit 8 éve a gólyatáborban átlagos közgázos kezdőfizetésnek állítottak be, lolz @ magyar bérszínvonal) Csak hát az a baj vele, hogy semmiféle skill nem kell hozzá, azon kívül hogy tudjak németül, akkor meg hát jogosan felmerül a kérdés, hogy minek csináljam ezt. Még csak nem is arról van szó, hogy derogál, hanem hogy már most tudom, hogy egy idő után marha unalmas lenne, limitált előrelépési lehetőség, nem olyan a feladat, hogy azt mondhatnám, hogy varrónő vagyok vagy fogász, hanem hogy dolgozom egy excelben és németül oldok meg problémákat. Nem tudom, mi lesz így belőlem, van-e ennek az állásnak értelme, rettenetesen zavar, hogy elmentem külfödlre tanulni egy csomó pénzért és egy csomó energiámba is került, és akkor most legyek itt Bp-en szüljek 10 gyereket és dolgozzak valami olyasmit amit egy érettségizett is meg tud csinálni. Jó, mondjuk legalább gyakorolnám a németet, hogy ha egyszer tényleg végre emigrálok, akkor az menni fog. Csomó állást nézegettem, nagyon sok olyan tetszik, amihez nagyon messzire kéne költöznöm, de hogy én nem akartam nagyon messzire költözni.

Viszont  nekem itt van itthon, Budapesten, szeretek száguldozni a biciklimmel, meg járni az ismert utcákon, ennek kéne működnie, de állandóan hallok valami undorító hírt és semennyire nincs kedvem itt lenni, de minimum eszembe jut amit Vera mondott, hogy nincs kormányváltás, akkor most se költözünk haza.
Pont nem hittem, hogy én ezt fogom mondani, de én a külföldre költözést úgy képzelem, hogy csak pár évre,  vagy mit tudom én, valami izgalmas állás, de nem tudom, hogy ez hogy működhet, amikor itt Magyarországon alig van meghírdetve olyan állás ami érdekel és/vagy amit tanultam.  Tudom egyébként, ez olyan luxusprobléma, hogy leírni is rettenetes, ezt el is meséltem a pszichiáternek, ő azt mondta, hogy nem, de nem tudom elhessegetni a gondolatot.
Néha hiányzik Berlin, nézem a berlini barátnőim instasztorijait, és akkor sajnálom, hogy nem vagyok ott, és nem látom a Brandenburgi kaput a metró ablakára nyomva, hogy nem ugrálok én is Gleisdreieck parkban, hogy soha nem is volt az otthonom, bármennyire is szerettem azt a várost, mennyivel jobban mint Londont, jó ég. De nem akarnék olyan távol lenni otthonról, mint amilyen távol lennék Berlinben, bár Berlin-Bp pont annyi mint Szeged-Bp vonattal, szóval mit tudom én. Valamelyik nap meg a kedvesmartinról álmodtam, csak annyit, hogy álltunk a villamosmegállóban és vigyorogva beszélt valamit meg megsimogatta a fejemet, de amikor felébredtem, egészen sajnáltam a soha nem létezett életemet.


2018. május 14.

az átlagos nő fürdőruhát akart venni

Mondhatnánk úgy is, hogy "amikor a kövér nő fürdőruhát akart venni" de egyrészt ugye magamat csak nem fogom sértegetni,khm, másrészt meg, próbálok libsinek tettetni magam lenni ezt a kövérség meg testkép kérdést illetően, elfogadás, tudjátok, ilyenek.*
Másrészt meg kb 60 bogárcsípés borítja a testem, ebből kb tíz az arcom bal oldalán van, amitől úgy nézek ki mint egy aknés tinédzser, szóval csak álmodozhatok arról, mikor megyek igazából újra emberek közé nemhogy csador nélkül** fürdőruhában.

Igazából már vettem egy fürdőruhát, ami elég jó, csak ugye kénytelen vagyok azt hinni, hogy a többiben kevésbé leszek, eh, kövér.


Asos





ez az "alakformáló" fürdőruha a h&m-ben. amúgy tök szép, csak hát olyan méretekben nem is lehet kapni, akik ténylegesen alakformálást akarnak (gondolom). és miért ilyen zárt elöl és hátul? ha a hasam nem teljesen lapos akkor a testem többi részét is rejtegetnem kell?

ilyennek kéne lennie a fürdőruhák hátuljának




ezt ugye csak táncosnők hordják Siófokon? vagy itt mitörténik, már elnézést? volt ennnél egy fokkal rosszabb is, de ott már a modellt sajnálom, szóval azt nem posztolom.



amilyennek elképzelem hogy az ember lesz, ha felveszi az egyrészes fürdőruháját, vagy mi. csak úgy ráesik, megfelelő helyen van a dekoltázsa, és az ideális mértékben barna, és vékony is, a nő meg tuti francia, ők tudják hogy kell ezt.


amilyennek a mellem szeretném képzelni képzelem, ha felveszek egy egyrészes fürdőruhát. mármint iylen van? ilyen szimmetrikusan kerek mell? 



(Nordstrom)
a luxusfeleségek ürdőruhája, vagy mi. jó, jó, tudom, ők tuti, hogy nem rejtegetik egyrészesek (vagy akármik) alatt a luxusbájaikat, de azért ez még gyönyörű. luxi.


J.Crew
jó, jó, befejezem, ez tényleg szép, csak én ehhez túl fiatalnak nem eléggé felnőttnek és elegánsnak gondolom magam? az a dekoltázs meg, a tervező tudta mit csinál (40 ezerért ezt mondjuk el is várja az ember)

felugrott egy plus-size modell is a fürdőruhák közt, szóval megnéztem mi a kínálat, és őőőő... nem értem,van ebben a bikiniben valami fura? nagy nőnek adjunk nagy bikinit, és akkor nem látszik hogy nagy? vagy milyen logika mentén megy ez? vagy csak a modell testarányai furák? (Ie. alacsony?)



ez olyan, mint amilyennek képzelem, hogy lennie kéne, és még a kötelező tigh gap is ott van! nehogymá, hogy egy nőnek összeér a combja? ( ugyanakkor külön pont, hogy tetovált a modell)

ha hamvas (barna) 16 éves lennék, biztos ilyet hordanék


ez iszonyú cuki, de miért sárga? hogy néznék ki ebben? mint egy tojás, meg a fehérje? (mikor gondolnak már azokra, akik nem barnák azelőtt, hogy lemennek a tengerre?)


ezt felvenném, ha nem fogyott volna el a méretemben



ilyen bikinim lenne, ha bátor lennék és barna és vékony  de vajon egy h&m bikiniben van bélés? leszorítja a hasam? vagy akkor kettőt kell felvennem?


ez irtó jó

Saltwater
ezt azonnal megvenném, ha kiszállítanának Magyarországra (hátha akkor olyan cuki leszek, mint ez a lány)


Gap
virágos és keresztpántos a hátán, minden jó

erről komolyan azt gondolta valaki, hogy praktikus? 



Amúgy pont időszerű hogy erről írok (haha, ezt még én se gondoltam komolyan), mivel életemben nem voltam még ilyen kövér mint most, tavaly óta annyi kilót híztam, hogy még kimondani is borzasztó, nem hogy leírni (de mindenkinek elárulom, kétjegyű számról van szó). Az egész már nem is vicces. Tavaly kiderült, hogy pajzsmirigy alulműködésem van, amitől persze hízik az ember (vagy legalábbis én), aztán még elkezdtem anntidepresszánsokat meg szorongásoldókat is szedni, szóval szinte borítékolható volt, hogy jól meg fogok hízni, de ennek kérem fele se tréfa. Tegnap mondjuk megmértem a derekam, és kb 4-5 centivel kisebb, mint a télen, szóval ez félig megnyugtató, de hát mit tudom én. Igazából nem is erről akartam írni. Tegnap olvasgattam egy újabb német instagrammert, aki pozitív testképről, önelfogadásról, feminizmusról meg a szokásosról ír, és bár én sose leszek ilyen vérmes, mint ezek a nők akik ilyenekről írnak, nem tudok nem azon gondolkodni, hogy ez mennyire jó. Én nem akarok hinni abban, hogy az ember hízzon meg 150 kilósra, és akkor hitesse el magával hogy ez egészséges, és jól érzi magát... mármint jó, van olyan, hogy az ember meghízik, mert gyógyszert szed, gyereket szült, hormon problémája van, mit tudom én, semmi jogom bárki felett pálcát törni, de az egészség iszonyú fontos, még akkor is, ha én is képzeletben hangosan tapsolok minden egyes nőnek, aki kiáll miniszoknyában, vagy feszülős ruhában vagy akármiben instára vagy a világ elé és vállalja magát és a testét.

Mindenkinek vállalni kéne magát, a kicsinek, a nagynak, a transzneműnek, az evészavarosnak, a fogyatékosnak, mindenkinek. Én nem tudom, ill. nem merem vállalni a depressziómat, nem úgy, ahogy szeretném, nem olyan bátran, ahogy ezek a lányok vállalják az interneten. Pár hete egy magyar lány, akit követek instán arról posztolt, hogy egy éve nincs bulimiája, és ez annyira megható volt, hogy csak úgy küldtem neki egy üzenetet, és gratuláltam, az egész olyan szívmelengető volt, a válasza is, meg minden, sokszor eszembe jut, különösen, amikor azt hiszem, hogy ennek az egész szarnak, hogy depresszió meg szorongás sose lesz már vége.
Annyiszor elnézem a magyar nőket egyébként, és olyan szomorú. Vannak persze nagyon csinosak, de aztán van sok, aki még mindig a minél kisebb és szűkebb, annál jobb elvét követi, és azok, akik nem vékonyak, szóval nincs más ötletük és/vagy kötelességüknek érzik hogy felvesznek valami szomorú lepedőt, denevérujjú akármit, és ahogy rájuk nézek az az első gondolatom, hogy mintha szégyellnék magukat.
Ja, meg volt egy másik fontos revelációm Párizsban, hogyaszongya, Monki. Én Berlinben esküszöm azt hittem, hogy túl kövér vagyok ehhez, vagy ronda, vagy nem elég menő/trendi, és akkor most vettem egy olyan szuper szoknyát, hogy hű ha. Mintha egy kicsit felvilágosultam volna, hogyaszongya, azt  csinálok, amit akarok.

Ma meg felvettem a fürdőruhám, csak a fürdőszobában nyilván, nehogymá valaki meglásson, és hát, nem tudom, hogy akkor most megszerettem/elfogadtam magam, vagy a tükör karcsúsít iszonyúan, de nem is volt olyan ultraszar, mint hittem. Jó, hát van egy kis szalonnám az oldalamon, de úgyse gondoltam, hogy úgy nézek ki, mint a Calzedonia modell.



*meg az is van, hogy itt a depressziók meg terápiák közepette elég nehezemre esik még ezzel is foglalkozni (vagyishogy egy szalonna vagyok), de ez túl komoly téma ahhoz, hogy most érintsük ebben a bejegyzésben
**ma láttam egy plakát átfirkálást amin az volt, hogy "Orbán vagy turbán"

2018. április 6.

most egy kicsit

jó a kedvem.

csak gondoltam felírom, amíg el nem múlik.

2018. március 4.

you need a hobby (kicsi update meg nyafogás)

amúgy van hobbim, nyugi. most vettem egy gobelint. dat izgalmas élet, mi?



Ja meg közben az is volt, hogy elmentem az őrültek házába   zárdába  pszichiátriai rehabilitációs osztályra három hete (ezt a bejegyzést amúgy az első hét végén kezdtem, csak aztán mindig eldőltem jobbra  sose jött össze) és minden jó valahogy megpróbálom túlélni az egészet. Szokásos kórházi dolgok, mint hogy hatkor kelni (ettől valami mindig egy kicsit meghal bennem), borzasztó kaja, egy rakás ember, akiknek a társaságára pont nem vágyom bunkó proli mind  viszont az ápoló nénik nagyjából mind nagyon kedvesek, meg is őrülnék ha nem,  meg olyan "luxi" dolgok, minth hogy van a szobához fürdőszoba(!!!) meg kézfertőtlenítőt is kapunk (valami nagyon profi orvosi, szerencsére nagyon ki is szárad tőle a kezem.)
Most nem tudom igazán, hogy jó-e, ha erről írok, meg mit is, hogy is, de más igazából tényleg nincs.
De hát ó jaj na. Most itthon vagyok, ami jó, mert rántott hús, finom tea meg a puha ágyam, másrészt meg egész nap teljesen feszült vagyok, meg ideges, nem is tudom mi van.

Nehéz ez az egész, hogy depresszió, meg szorongás, meg létezés, minden. Csak a nyavajgás nem, mondom. Most, hogy a felén túl vagyok, kicsit azt hiszem megkönnyebbültem, csak hogy nem tudom minek, most jött egy rakás új ember, kb mind középkorú vagy idősebb nők válogatottan borzasztó problémákkal (a nő férje megcsalta a legjobb barátjával (!), meghalt az összes rokona hónapokon belül, öreg kori depresszió, mit tudom én), és ezek olyan borzalmas dolgok, amikről az ember a Nők Lapjában olvas hogy tessék Kis Julis így élte túl, de így testközelből sokkal-sokkal borzalmasabb, persze állandóan sír valaki, meg van egy nő is, aki annyira be van gyógyszerezve, hogy szerintem kb nem is tud magáról (és az a hír járja, hogy a zártosztályról jött, hát nem tudom)

Moving on to happier things. Ja nem. Nem tudom. Egyébként találtam ilyen kispajtásokat, akikkel délutánonként elmegyünk a közértbe meg ki az erdőbe amíg meg nem fagyunk. Ott vidéken iszonyú hideg van, minden nap esik a hó, de annyi, hogy már nem látszik a szobám végéből a patak.
Ja meg a nagyívű ambícióimat  is el kell mondanom, van amelyik már kb a második napon megfogalmazódott bennem. Az egyik, hogy marha gyorsan meg kell gyógyulnom, én nem lehetek olyan ember mint mások akik már vagy ötször voltak különböző kórházok mindenféle osztályain. Én nem tudom elviselni, mert a válogatott borzalmakon kívül mindig vannak kicsi és mindennapos borzalmak, amiket biztos úgy hívnak, hogy "nehéz sors", meg ilyen az élet, de nekem kicsit mindig összetörik a szívem, és kicsit mindig jobban utálom ezt az egész országot, hogy ilyen helyzetbe hozza a polgárait, hogy ilyen van, hogy az egyik csaj családjáról olyan válogatott szörnyűségek derülnek ki, és már ugyan elfelejtettem melyik faluban lakik, de hogy ott amúgy hol van a gyámhatóság? Meg ez a csomó félrenézés és előítélet, hát én ezt nem bírom.

2018. február 6.

amiről senki nem szólt (legalábbis nekem)


  • hogy a depresszió nem olyan, hogy minden egyes nap egyformán szar
  • vannak jó napok
  • és vannak rossz napok, amikor egész nap nem akarok semmit csinálni
  • de ez nem olyan, hogy zsíros hajjal fekszem hetekig az ágyamban
  • a menstruációs ciklustól függően eléggé durvulhatnak a tünetek, aka egy hete (vagy több) létezni sincs kedvem)
  • libidóm sincs, és még csak nem is érdekel
  • depresszióról könyveket olvasni iszonyúan rettenetesen megrázó élmény, most elolvastam az Üvegbúrát, kb lehozott az életről, előte egy másik memoárt, meg ennek az Almási Kittinek a szorongásról szóló könyvét.... ki ez a nő mégis? Én őszintébb meg komolyabb könyvet tudnék írni
  • csomó más "trigger" meg hangulatrontó dolog van, normális komoly szépirodalom (amiket általában szeretek)
  • az élet megy tovább
  • vannak más problémák is, az életem nem kapcsol ki csak mert depresszióm van
  • ugyanitt, a normális élet látszatát is külön munka fenntartani
  • jó, igazából egy bizonyos ponton minden nehéz feladatnak tűnik
  • hogy kell másoknak beszélni a depresszióról? én ezt nem tudom, de hogy csináljam, hogy ne nézzenek furának/tartsanak tőlem/ akármi
  • a kávé logikusan nem tesz nagyon jót
  • minden érzelmet olyan élénken élek meg, hogy sokszor nem is tudom mi van

holnap megyek erre a bennalvós rehabilitációs izére, és nyilván be vagyok pánikolva.





2018. január 30.