harmincon túli szingli nő

 Tegnap elolvastam egy romantikus könyvet, és pont azt az érzést váltotta ki belőlem, amit várhatunk: harmincon túli nő vagyok és jesszusom, egyedül fogok megaszalódni. Fel is mentem bumble-re, és most szorongok, mint a franc. Itt minden fiú eléggé helyes és sikeresnek tűnik, vagy nagyon sportos vagy nagyon menő vagy valami kávézót vezet ahova szeretek/szoktam járni vagy hasonló kúl dolgot csinál (én meg munkanélküli vagyok és még egy tetoválásom sincs). 

Az is van, hogy kezdek teljesen biztos lenni benne, hogy nem teljesen véletlen vagyok ennyi ideje szingli, vagy legalábbis nem azért mert annyira ronda vagyok, bár őszintén, ha ilyen a fiúfelhozatal, fogalmam sincs milyen menő és gyönyörű lányok lehetnek, de az utcán nem vagyok annyival szarabb az átlagnál. Meg szerintem butább se vagyok az átlagnál, de ahhoz mondjuk jó átlagos merítést kell produkálni. Mindenesetre szóval a helyzet az, hogy egészen tragikus és nem tudom mit kell csinálni azzal, hogy annyira sok éve belekerültem egy rossz kapcsolatba, és azóta félek elköteleződni mások iránt (jó, a brácsás Martin iránt úgy elköteleződtem volna mint a huzat, csak ő meg nem akarta, meg nem laktunk egy városban meg mindkettőnk élete béna volt abban a pillanatban, de ez úgyis csak kifogás legalább részben). Azóta is fogalmam sincs, hogy kell elköteleződni, és időnként eszembe jut az a fiú aki szex után kb öt perccel közölte velem, hogy ő most amúgy nem akar kapcsolatban lenni, és ettől váratlanul rendkívül szánalmasan érzem magam. Az igazság az is, hogy mondanám, hogy nagyon meglepett meg rosszul esett, de abban a helyzetben legalább annyira a szexre utaztam mint ő, de minden_egyes_alkalommal_ reméltem, hogy meggondolja magát, csak aztán nem gondolta meg magát persze. 

Szóval nem tudom, hogy kell valakit úgy szeretni, hogy merem szeretni és nem csak így... kedvelni (van ennek értelme?),mert tudom, hogy viszont szeretnek, és nem csak valami második vagyok, vagy alkalmi vagy egyáltalán, valaki, aki számít valamit, és ez az egész annyira kínos, meg határeset megalázó, mármint mintha egy tinédzserlány naplóját olvasnánk. Viszont én már elég idős vagyok ahhoz, hogy hangosan recseg a hátam, miközben ezt írom, és ez aggasztó. Szeretném, ha valakinek velem recsegnek a háta mert fél egyedül elmenni kondizni meg jógaórára, és aztán azt mondaná nekem, hogy ez még nem halálos, még nem a bordád fogja átszúrni a szíved. 

Tikkel a bal szemem az idegtől, és egy görcsnek érzem magam az egésszel kapcsolatban, és akkor ma cseteltem bumble-n egy fiúval aki egy kilenc éves kapcsolatból szállt ki egy hónapja, és én majdnem felsikoltottam, amikor ezt elolvastam, hogy egy hónapja! Ember, amikor nekem vége lett az istenverte kapcsolatomnak, egy hónappal utána még próbáltam túlélni, próbáltam lenni, anyámnak bőgtem a telefonba számtalanszor, próbáltam megérteni mi történt, hogy én hogy lehettem évekig valakivel, aki azt mondta nekem már az elején, hogy úgy adnék neked egy pofont, és nekem azt hiszem, hogy nem elég, hogy aztán sose adott, én olyan partnert szeretnék, aki nem akar pofont adni. Olyan partnert szeretnék, aki a partnerem akar lenni, egyenrangú partnerem, aki megsimogatja a fejem, ha valami nem jó. 

Azért is érzem görcsnek magam, mert állandóan arra gondolok, hogy jó, de löttyedt a combom, meg löttyedt a karom meg mindenem löttyedt, teljesen kiborít, hogy még a mellem is löttyedtebb, mint 16 évesen volt, mondjuk 16 évesen meg azt hittem, hogy csak akkor lesz igazi mellem, ha lóg (hát lol), hogy semmilyen szinten nem tudok kibékülni a testemmel, de tenni sem, hogy jobban nézzen ki, vagy legalábbis jobban érezzem magam, mert szorongok, hogy el kell mennem valahova tornázni meg fura pozíciókba kényszerítenem magam egy cicanadrágban, de utálom a testem, akkor miért van rajtam cicanadrág? miért vettem magamnak cicanadrágot? (egyébként szép cicanadrág, de minek vettem meg? mit gondoltam?) Egyáltalán nem érzem jól magammal kapcsolatban, és nem csak a testemmel kapcsolatban, de mentálisan sem, fogalmam sincs, hogy hogy prezentálom majd valakinek, hogy ja, amúgy egy kicsit bipoláris zavarom van, csak egy kicsit, de a depresszióm most eléggé vacak, és örülök, hogy kicibálom magam az ágyból és felveszem a ruhám ami eltakarja a szőrös lábam, meg tegnap annak örültem, hogy bekapcsoltam a mosogatógépet. Hogy adok valakinek érzelmileg valamit, bármit? Hogy viselem el a stresszt ami egy kapcsolatban van? Hogy viselem el, hogy nem mindig az van és úgy van, ahogy én képzeltem? Hogy csinálom, hogy ne olyan elcseszett legyen, mint az exfiúmmal? Hogy kezdem el egyáltalán? Hogy nem írom ki a profilomba, hogy de amúgy depressziós vagyok, egy puding, és úgy kell összekaparni, szóval én ezt már nem tudom megtenni valaki másnak?