2024. április 15.

ffs

 Kicsit kiléptem az internetből és elmentem Kenyába, de most persze nem erről lesz (még) szó, mert most nyafognom kell. Úgy mindenről.

Nem tudom, hogy ez valami post-travel-blues-e, vagy a téli depresszióm után a tavaszi depresszióba fogok megpusztulni, de nincs az a túró rudi, ami megjavítaná a dolgokat. Nem jó semmi, vagy nem is tudom. Minden nyomja a szívem.

Jobban mondva, ami újfent nyomja a szívem, de elviekben is bánt már, hogy kiderült, hogy a marokkói fiú valószínűleg visszamegy Marokkóba miután ledoktorált (szóval júniusban). Azt hiszem, hogy már nem is csak az bánt, hogy visszamegy Marokkóba, hanem, hogy nekem semmilyen romantikus kapcsolat nem jön össze. Erre lehet azt mondani cinikusan, hogy úgyis csak egynek kell működnie, de egyrészt én már semmilyen cinizmusra vagy humorra nem vagyok vevő, másrészt meg... hát én komolyan besírtam ezen külön apukámnak, majd anyukámnak is. Egyszerűen olyan inadekvátság érzésem van, hogy engem nem fogad el, be, ez a társadalom, senkinek nem vagyok elég jó, elég érdekes elég szép vagy elég akármi, nem tudok nem azon gondolkodni, hogy egy ronda és kövér nő vagyok és nem tetszem senkinek. 

Aztán meg az a kérdés, hogy ennek a fiúnak tetszem, mert azt mondta, akkor most mi van? Úgy értem, a szépség, hogy valaki szép meg ún. vonzó (rossz ez a szó, valami trashy neccharisnyás  hegyes vörös körmű nő jut róla eszembe, de értsétek jól) egy pillanatig, de a következőben már nem? Meg jó a hajam és akkor szépnek érzem magam két napig, de aztán már nem? A rossz pólót vettem fel, és akkor teljesen rondának érzem magam? 

Szóval sok beszédnek sok az alja, nem kellek senkinek és ez nagyon kiborító. Aztán kínomban felmentem bumble-ra egyik este és lett három matchem egy pillanat alatt, aminek jól megörültem, de aztán egyik üzenetemre se válaszoltak, és akkor rájöttem, hogy nem is akarok ott lenni, sehol nem akarok ott lenni. 

Mármint tényleg nem akarok sehol se ott lenni, minden szorongást vált ki belőlem, hogy éltem túl az eddigi életem? Nem különösebben akarom látni mások életét instagramon, mert az enyém unalmas, nem akarom olvasni mások blogját, mert rosszul vagyok attól, hogy velük történnek dolgok velem meg nem, engem kihagynak programokból meg elfelejtenek, rosszul vagyok attól, hogy mások mennek valahova, vannak valakivel, csinálnak valamit én meg nem csinálok semmit és nem vagyok semmi, bár ez objektívan nyilván nem igaz, mert most mentem el Kenyába, és olyan barna a hátam mint a franc, de azt hiszem, hogy itt most az érzés számít...? 

Totál magányosnak is érzem magam, és ezen biztos nem segít, hogy nem tudok egy normális párkapcsolatot kialakítani, meg az egyik situationshipből esem a másikba, folyamatosan az az érzésem, hogy a barátaimnak nem annyira számítok, van csillió másik dolguk és nem látjuk egymást olyan gyakran, nem is beszélünk olyan gyakran, és nem tudom, hogy kell gyakran beszélni egy felnőtt barátságban, nem tudom, hogy kell fenntartani egy felnőtt barátságot. Nem tudok semmit, mikor lesz már ennek az élettel való küzdelemnek vége, nem értem.