lányos dolgok

 Ez most már nem a depressziómról fog szólni, örvendjen a világ, de azért továbbra is úgy érzem, hogy elloptak tőlem három hetet, ami alatt nem is emlékszem kb mit csináltam a kanapén alváson kívül. Mármint jó, elolvastam talán két könyvet meg mit tudom én, párszor ettem finomakat, de a többi időben kb meg akartam aszalódni. Fogalmam sincs, jobban mondva elég naiv vagyok (/akarok lenni) ezügyben, de szóval fogalmam sincs, hogy lesz-e még depresszióm (HAHAHA), de én azért remélem, hogy nem így kell megöregednem.

Szóval amiről meg részben írni akartam, hogy a pszichiáteremmel a múltkori ülés után beszélgettünk, nem sokáig, kb amíg vettem a cipőm meg a kabátom, és akkor megdicsérte, hogy fogytam, és arról beszélt, hogy ő nem tud fogyni és ez milyen szörnyű, pedig ő még 20 kilót le akar adni. 20 kilót! Jó, ti most sajnos nem látjátok ezt a nőt, de ugyan nem szuper vékony vagy mit tudom én, de egy teljesen normális testalkatú nőről van szó, szóval ha lefogyna 20 kilót.. hát én nem tudom. Mármint nem tudom, hogy miből, meg hogy meg olyan csalódott vagyok, hogy a pszichiáterem nem olyan laza, vagy modern mint képzeltem a testsúlyt illetően. Mondjuk ezt sejthettem volna, mert amikor elmondtam, hogy középiskolában 80 kiló voltam, akkor jóformán felsikoltott, hogy az nagyon sok, pedig amúgy az öt kilóval több az ajánlott bmi-nél, és hát 175 cm vagyok, hány kiló legyek? (nyugi, ez egy költői kérdés volt) 

Az unokahúgom szülinapján volt egy elég különös eset, ugyanis meghívta két munkahelyi barátnőjét, akiket nem nagyon ismerek, és hát az egyikük elég kövér. Jó, ezt nyilván nem az arcába mondtam, hanem amikor a másik barátnőinkkel beszéltünk, akkor a duci szó helyett a kövért mondtam ki, ami most felmerül bennem, hogy bunkóság volt, de igazából nem tudom. Az unokahúgom ugyanis azt mondta, hogy hát nem kövér csak olyan kis... tudod... molettecske. De most nem mindegy? Nem az egész csak felesleges nyelvi szépítgetés, ha közben meg rettegsz, hogy kövér leszel, és saját magaddal kapcsolatban mindig a kövér szót használod, és rosszul vagy, ha hízol 3 kilót? Szerintem ez akkora önámítás meg álszentség, hogy nem is tudom, hova tegyem. És akkor ennek a csajnak a barátnője, aki vékony, de azért viszonylag átlagos, felszedett egy fiút, aki esküszöm, úgy nézett ki, mint a bűnöző a Good girls-ben , szóval nem olyasvalaki, akivel hajnali 4-kor egyedül le akarnék lépni a körút vaksötétjébe, de hát ez a csaj pont ezt csinálta, és akkor közben szó szót követett,  és az jött ki, hogy eszerint a lány szerint a kövér lány csak féltékeny, ő meg nem mondjuk bunkó, mert köszönés nélkül ott hagyott minket. Egy kicsit úgy érzem, hogy ez az egész ilyen "not my story to tell" tipusú dolog, de olyan mélyen felháborít, amikor valaki ennyire nem érzi a lényegét egy problémának, vagy ennyire nem érti meg a barátait. Úgy értem, persze, van egyrészt amikor úgy teszek, mint az unokahúgom, hogy ó jaj, nem is kövér, ez nincs is úgy meg így meg úgy, biztos azért szólítanak le állandóan mert jön a fejedből Dosztojevszkij, és nem azért mert vékony vagy meg jó alakú és szép arcú. Másrészt meg azt feltételezem, hogy valakinek az egész személyisége arra épül, hogy kövér, és akkor biztos, hogy csak ezen jár az esze, és biztos, hogy egész nap féltékeny a vékony barátnőire, mintha nem is lenne más az életében, nem találhatna olyan fiúkat akiknek a kerek lányok tetszenek, mit tudom én. 

Voltam egy darab randin egy marokkói fiúval, nem tudom, hogy lesz-e folytatása, mert annyian ghostoltak, hogy őszintén, én már semmin nem csodálkoznék, de olyan jólnevelt volt, hogy valami fantasztikus. Úgy értem, nem hittem volna, hogy ennyire fog imponálni, ha valaki nem tesz még pozitív megjegyzéseket sem a testemre, vagy akármilyen a külsőmmel kapcsolatos dologra, nem beszél a szexről, nem tesz szexuális utalásokat. Nagyon imponál még, hogy mindig bíztató megjegyzéseket tesz azt illetően, hogy munkanélküli vagyok és szerencsétlen, meg hogy "dolgozzak keményen", ne adjam fel meg ilyenek. Azt hiszem, olyan partnert szeretnék hosszú távon, aki szintén szorgos, és arra bíztat, hogy legyek szorgalmas és akkor sikeres is leszek és akarja is, hogy sikeres legyek. Nem tudom, hogy más családokban ez hogy van, de a szüleim mindig azt a benyomást keltették, hogy nagyon szorgalmas emberek, és hogy ha én is szorgalmas vagyok mondjuk kiskoromban az iskolában, akkor bármi lehet belőlem (aztán jól elrontottam a matek érettségit). Onnan jutott ez eszembe, mert szombaton találkoztam az unokahúgommal közös barátnőinkkel, és az egyikük mesélte, hogy a barátja milyen mérges, ha otthon még előveszi a munkahelyi laptopját, az unokahúgom barátja is morcos, ha a vállalkozásával foglalkozik, ahelyett, hogy vele lógna. Gondolom, ezt lehet úgy is értelmezni, hogy nem akarják, hogy a barátnőjük túl sokat dolgozzon, legyen meg a munka-pihenés egyensúly, de én inkább úgy élem ezt meg, hogy féltékenység. Jobban mondva, a hülye exfiúmmal úgy éltem meg, hogy ez féltékenység, amikor tanulni akartam, ő meg gyakorlatilag nem hagyta. Nagyon nehezemre esik nem azt gondolni, hogy azok a fiúk, akik kevésbé tanultak mint a barátnőjük igazából kicsit irigyek és/vagy féltékenyek, és ezért nem akarják, hogy a partnerük sokat dolgozzon, mert akkor ők alul maradnak. Ha ez igaz, ez olyan kiábrándító, vagy nem is tudom, én nem így képzelem el az életem, nem így képzelem el a dinamikánkat a fiúmmal, hogy az egyikünk igazából féltékeny a másikra.