Tegnap előtt meg sírógörcsöt kaptam a munkahelyemen. Jó nem, szerencsére sikerült kimennem a kisboltig, míg rendesen el nem kezdtem bőgni, szóval a kollégáim nem vettek észre remélhetőleg semmit.
Az volt igazából, hogy kb. két hete elkövettem két hibát. A szomorú az, hogy nagyon-nagyon pitiáner hibák voltak, amiket megelőzhettem volna, ha csak egy kicsit jobban odafigyelek, mert kb mindkettő az volt, hogy rossz csatolmányokat csatoltam meg nem volt jó az állítmány a mondatban, de a főnököm, aki amúgy egy tök laza nő, egyáltalán és őszintén nem mondanám hatalommániásnak, de olyan passzív-aggresszív post itokat tett a fakkomba, aztán meg oda is jött és elkezdtett kérdezgetni, hogy mi az, és hol vannak az aktáim és egyátlalán, hol van ez meg az, és én persze nem tudom fejből, hogy hol van ez meg az, bele kell néznem a szekrénybe, hogy meg tudjam mondani, és az egész traumatizálóan rossz volt. Mármint látszott a főnök nénin, hogy tényleg mérges vagy nem is tudom, hogy mi, igazából beszélni is teljesen szar róla.
És én azóta szorongok, hogy mi van, ha megint elrontom a dolgokat, megint minden szar lesz, megint passzív-aggresszív post it-okat fogok kapni, és fáradt is vagyok, mert nem tudok igazán másra gondolni, mint hogy mi van ha elcsesztem, amikor meg már otthon vagyok, akkor valami rettenetes imposztor szindrómám van, vagy azon szorongok, hogy túl hamar eljöttem a munkahelyemről.
Holnap van az időpontom a pszichiáteremmel, és remélem, hogy sikerül megbeszélnem vele valamit, mert olyan fáradt vagyok érzelmileg, hogy nem tudok igazából lenni, vagy koncentrálni bármire vagy értelmesen eltölteni azt a kicsi szabadidőm. Mármint egyik nap lefeküdtem este 8-kor aludni, még világos volt, de nagyon jót aludtam.
Most beírattak egy elég érdekesnek ígérkező továbbképzésre szeptembertől, szóval persze nem szeretném, ha kirúgnának, mondjuk innen nem szoktak olyan gyakran kirúgni az embereket, még annak se lett semmi következménye (vagy legalábbis nem valami komoly szankcionálás), hogy az egyik nő elfelejtett, vagy direkt, igazából ki tudja, de nem ment el egy tárgyalásra. Hogy lehet nem elmenni egy tárgyalásra? Amikor meghallottuk, mindenki szinte az agyát eldobta.
Közben meg többről és jobbról álmodom.
Tűzoltó leszel, s katona! Vadakat terelő juhász!
Jaj, de na, fogalmam sincs, kinéztem pár (2) mesterszakot, hogy lehet, hogy jó lenne oda jelentkezni, de most, hogy kijöttek a ponthatárok, hát, olyan abszurd magasak, hogy mindent esélytelennek látok. Persze, vállalhatok állást, ill. olyan állást ami nekem tetszik ilyen mesterszakok nélkül is, mert van nagyjából képzettségem, de mindig van bennem ez a hülye teljesítménykényszer. Egyik nap csak úgy ültem a munkahelyemen, sütött a nap, és csak az jutott eszembe, hogy nézni kéne valami jobb állást. Persze az a szabályom, hogy a munkahelyemen már babonából nem kezdek el ilyeneket nézegetni, de nézni kéne valami jót, valamit ami jelent valamit, valami ami inspirál, mert a jelenlegi is inspirál vagy mit tudom én, a továbbképzés nagyon is inspirált, meg a tévében megjelenő szakemberek is inspirálnak, és arra gondolok akkor, hogy ennek a rendszernek egy kicsi része vagyok, de talán az a baj, hogy túl kicsi része vagyok.
Talán az a baj, hogy a mentális egészségem kicsit (nagyon) megbicsaklott az egészben, és ezt olyan önzőségnek érzem egyrészről, de másrészt meg olyan ijesztő is. Olyan hosszú ideje már jól vagyok, egész jól, sokkal jobban, mint amikor nagyon vacakok voltak a dolgok, valahogy kihevertem, hogy amúgy ez a phd nem ment, csak az a baj, hogy én még mindig szívesen phd-znék valamiből. De ez is olyan luxus, meg azt hinni magamról csak úgy, hogy én majd tudok phd-zni, mintha legalábbis olyan okos lennék, vagy mit tudom én. Másrészt meg ott a fiúm is, és én most már így nem akarok csak úgy külföldre költözni, ami egyrészről normális, vagy nem is tudom, egyértelmű, másrészről, meg mintha izgalmas dolgokat hagynék ki.
Minden olyan nehéz.
