A héten elkezdtem dolgozni az új munkahelyemen, szóval most gondolom panaszkodni fogok arról, hogy keveset keresek. Mármint jó, kapok extra kiegészítést mert nyelvvizsgák meg mesterszakos diploma, de ha arra gondolok, hogy mennyit kerestem volna ha HR-esnek mentem volna tényleg, hát menten besírok. Jó, valószínűleg nem fogom hülyére dolgozni magam (vagy ki tudja) meg kellemes a munkahely (vagy legalábbis ahogy kinéz). Sikerült megbeszélnem, hogy valószínűleg fogok tudni majd járni a pszichiáteremhez, aki kizárólag reggel 8-tól este 5-ig dolgozik, szóval nem is tudom, hogy a munkaidőben dolgozó emberek hogy mennek oda, de mindenki akkora weirdo-nak látszik, akivel addig találkoztam ott, hogy nyilván én is az vagyok, most mit tagadjam.
Már százszor elmondtam, és még nekem is dögunalmas, de rossz pillanataimban, meg amúgy a jókban is jól lehoz az életről a magyar valóság, hogy hány forintot keresek, hogy én is jól csak azért nem jutok olyan sorsra mint pár éve az a fiatal tanár, aki azzal lett híres, hogy egy kávégépre nincs pénze, mert akkor a szüleim majd adnak rá pénzt, vagy vesznek nekem egyet. Senki nem akarja/szereti bevallani, hogy szereti a pénzt, de én szeretem a pénzt, vagyis a szép ruhákat amiket megvehetek rajta, szeretem az élményeket amiket mindez a pénz lehetővé tesz, szeretek finomat enni, meginni egy csomó citromlikőrt a Manyiban egy este alatt és sokat nevetni, szeretek a Mom parkos drága moziba menni, szeretem a könyveimet, a szőrme galléros kabátom, amikor felszáll a repülőgép, szeretnék még sokszor Afrikába utazni, és egyáltalán olyan életet élni, ahol nem állandóan azt hallgatom apámtól, hogy miért nem jó neked a Balatonra utazni.
Találkoztam az egyik nővel akit még a pszichiátrián ismertem meg (a századik weirdo ebben a posztban), aki jó szegény körülmények közt él, de most kiderült, hogy azért él jó szegény körülmények között amúgy, mert eltartja az egyik barátnőjét, aki most próbál leérettségizni. Mármint azon már fenn se akadok, hogy egy 30 körüli nő most akar leérettségizni, mert van ilyen, bár mondjuk hogy meg miből meg egyáltalán, hogy élt eddig, de hogy gyakorlatilag idegennel (ie. nem családtaggal) tartatja el magát, az valahogy végtelenül abszurd...? Na, és akkor a dolog lényege a szempontomból, hogy adtam nekik laptopot. Elvileg ugyan középiskolásoknak jár laptop, vagy hát lehet igényelni, de mit tudom én, nem volt nekik, szóval oda adtuk nekik anyukám régi laptopját, de amikor adtam, nem néztem bele a táskába, szóval nem tudtam, hogy nem az én laptopom van benne. Na most ezen volt egy pitiáner jelszó, de már ez is csak napokkal később derült ki, hogy nem is tudják használni, aztán meg vissza se jeleztek, hogy megy-e a laptop, szóval nem tudom, lehet, hogy azóta már rég eladták a laptopot. Olyan felháborító az egész, miközben kész voltam rá, hogy majd nekem kell megcsináltatni a laptopot, erre még annyit se mondanak, hogy bú. Mármint nem akarok most itt atyaúristent játszani aki megsegítette a szegényeket, mert amilyen sértettek, biztos, hogy ez jönne ki belőle, de hogy jól adtam egy gyakorlatilag idegennek egy laptopot, és akkor annyit se mond, hogy kösz, hát nem is tudom.
