February is a long year too

 Lehet, hogy sejtettük, lehet, hogy nem, de nem fog örökre most már minden cuki dolgokról szólni, mint hogy tegnap is bután vártam, hogy megcsókoljon egy fiú, de aztán megint nem történt semmi. 

A február is marhára feleslegesen hosszú, és már megint elkezdtem szorongani, meg semmi nem jó meg magányos is vagyok, mert mindenki el van foglalva a munkájával meg a partnerével, két barátnőm éppen pár hónap múlva fog szülni. Ennek egyrészt persze nagyon örülök, mert az egyikük szinte csoda, hogy teherbe tudott esni, a másikuk meg csak nagyon sok gyereket akar, szóval időben el kell kezdeni. (lol) De én meg itt vagyok egyedül, és fogalmam sincs, mit csináljak magammal, amellett, hogy száz dolgom lenne, de csak egy bénult szomorúság vagyok. Tudom, hogy meg fog jönni, de egyszerűen csak annyira úszom ebben az egész szomorúságban, hogy már majdnem csak röhögnöm kell magamon.

Korábban azt hiszem, hogy meséltem, hogy a lakásom beázott, na ez addig fajult, hogy a kb. 8 nm-es fürdőszoba felén leomlott a plafon szinte betonig, (van ahol konkrétan betonig), meg még  a vele szemben lévő konyhában is lett több helyen beázás, egy legalább 1 nm-es foltban szintén teljesen lezuhant a vakolat. Elmondom, hogy történt, mert tulajdonképpen vicces visszagondolva, ahogy ülök a fürfőkádban és békésen ülök a fürdőkádban és mosogatom a hajam, miközben a szemben lévő csap felett (körülötte a fogkefém, meg mindenféle kozmetikum nyilván) elkezd úgy zuhogni a vakolat, hogy egyszerűen mindent elöntött, a csap eldugult a belezuhant portól meg vakolattól, a földön, ami persze vizes volt lett egy sártenger és hát mondhatom, hogy az egész fantasztikus volt. Két másik alkalommal éppen kiszálltam a fürdőkádból, amikor egy percre rá leszakadt a plafon bele a fürdőkádba. Na most mit mondjak, nagyon nagy élmény a vizes fürdőhabos kádból porszívózgatni a törmeléket, ami olyan nagy, hogy bele se fér a porszívóba (lol), szóval kézzel kell a kukába dobálnom (nyugi, már két zsák van benne ekkora, nehogy leszakadjon). Aztán volt az az alkalom is, amikor arra keltem fel az éjszaka közepén, hogy zuhog a vakolat a fürdőszobában, meg amikor reggelre lett egy kupac, amit mérgemben már csak félretoltam a seprűvel, hogy el tudjak menni pisilni. 

Szóval most ki kell festeni a lakásom, amire 120 ezret ítélt meg a biztosító, hát hahaha. Úgyis is ki kellett volna festeni előbb-utóbb, és ezt nem csak a 10 éves, közepesen kellemetlen sárga falak miatt mondom, hanem mert ugyebár a hálószobám sarka is beázott de elvileg ez megoldódott). Anyukámmal már két hétvégét (jobban mondva az utóbbi kettőt) töltöttünk azzal, hogy próbáltuk kiselejtezni azokat a dolgokat, amiket begyűjtöttem az évek során és aztán kihíztam,  a múlt hétvégén kidobtunk két zacskó cipőt, ami miatt egészen lelkifurdalásom van, de egyszerűen így is annyi dolog összegyűlt, amit el lehetne adni meg ajándékozni, hogy azt se tudom, hol kezdjem. Mármint jó, egyértelműen a fogyasztói társadalom áldozata vagyok, és soha többet nem veszek semmit kivéve amikor felmegyek vintedre és minden 2000 ft 

Az egész akkora shitstorm még annak tetejébe, hogy az egész dolog az egyetemmel, aminek tegnap lett teljesen vége, beadtam az utolsó papírt, kikapcsolták a neptunomat, a diákom jó még vagy két hétig, és most már csak mérges vagyok és szomorú legfőképpen. Mérges vagyok és szomorú mert úgy érzem, hogy valaki átvert, pedig nyilván nem vert át senki csak a vacak magyar oktatási rendszer meg hogy senki nem tud semmit, a konzulensem se tudott semmit, kb egyedül kellett volna kitalálnom a phd-mat, a totál rugalmatlan egyetem, és hogy most már azt se tudom, hogy akarok-e még doktorálni. Mármint a gondolat, hogy minimum 37 leszek mire befejezem az eléggé borzasztó, ugyanakkor meg mégis milyen fontos dolgot csinálok most az életemmel, ami miatt ezt ne tudnám megtenni? Nem mintha valami annyira komoly kapcsolatban lennék, hogy menten vállalok vagy 3 gyereket, vagy olyan jó állásom lenne vagy tudom is én. Annyira nem tudom, mit csinálok az életemmel, és az egész olyan luxus, hogy na, de egyszerűen egy görcs vagyok, rosszul vagyok, ha egy nap öt dolgot kell elintéznem, rosszul vagyok, hogy fel kell hívnom a háziorvost, hogy információkat kérdezzek tőle, mert az asszisztensnő olyan kelletlen és kicsit undok, rosszul vagyok attól, hogyha egyszerre sok dolgot kell csinálnom. Jó, nem vagyok rosszul rosszul, de olyan hamar ideges leszek, meg úgy érzem, hogy túl sok inger ér és le akarok feküdni a kanapéra, és mindent meg kell terveznem, meg számolgatnom a perceket, hogy hova mikor érek oda, és az egész olyan... kiábrándító. Valami baj van velem.

aranyoskám

 Valentin nap alkalmából (meg amúgy is) beszéljünk már az utóbbi három randimról.

Három!! Randi!! Ugyanazzal a fiúval!! Azt a ragyogóját. Ki hiszi ezt el? 

Azért volt csak három randink, mert ez a fiú Szegeden doktorál (ez csak véletlen, nem innen ismerem), és egyszer ő volt itt Budapesten és kedvesen meghívott az Ibolyába (az én ötletem alapján, de mégis), kétszer meg Szegeden volt intéznivalóm, szóval akkor Szegeden tudtunk találkozni. Én még mindig nem vagyok hozzászokva, hogy fiúkkal nagyon jót tudok beszélgetni, hogy ha nincs mit mondanom, akkor beszélnek helyettem, hogy ne legyen kellemetlen csend, hogy figyelnek arra amit mondok (micsoda alapvető dolog pedig), hogy érdekesnek találják amit mondok. 

Innentől a kicsit óvodás rész következik, figyeljetek. 

Jó, a fiú marokkói, szóval kultúrális különbségek vagy mit tudom én, de nem történik semmi. Annyi nem történik, hogy véletlen összeérjen a térdünk. Legutóbb a Reök kávézóban voltunk Szegeden, ahol kerek, de nem olyan túl kicsi asztalok vannak, és végig a lábát igazgatta. Kérdeztem tőle, hogy mi a baj, erre azt választolta, hogy semmi, csak nem akartam meglökni a lábad. Nem mintha ez nem lenne nagyon kedves meg figyelmes, csak mégis mi történik, ha összeér a térdünk? Felgyullad a kávém? 

Igazából azt szeretném, hogy érjen össze a térdünk, vagy kezünk, (ezt még leírni is kínos, olyan gyerekes) akármi. A második randinkon ott ültünk az Ibolyában vagy három órát, és ott volt a szép keze az asztalon, és marhára nem történt semmi, én meg csak bámultam a kezeit ahogy magyarázott, mint egy 16 éves, és tulajdonképpen elég nevetségesnek érzem magam. És mennyire igaz, hogy pár hete még nem is ismertük egymást, most meg azt szeretném, hogy, pár hete nem is tudtam, hogy létezik, most meg azon gondolkodom, hogy így eljutunk-e valaha a szexig, szex!! Mégis mit gondolok, ilyen tempóban? Miért érzem magam ettől teljesen romlottnak? 

Mindeközben persze attól is rettegek, hogy annyira el vagyok foglalva azzal, hogy intimitás lehetősége, és hogy mennyire vágyom erre, hogy valaki elfogadjon meg szeressen meg megsimogassa a fejem és azt mondja, hogy minden rendben lesz és komolyan is gondolja, hogy majd túllépek valami rettenetes red flag-en, mint hogy mondjuk 8 gyereket akar én meg lehet, hogy egyet se. Persze már az önmagában aggasztó, hogy ezt szégyenkezve írom le, és a pszichiáter néni biztos ráncolná a szemöldökét, de most úgyis Ázsiában van és én nyugodtan visszafejlődhetek 20 alkalmat, semmi vész. A múltkor még anyukámnak is kiszaladt ez az egész a számon, jobban mondva nem az egész, de hogy szűziesen ott ülünk és beszélgetünk, és a fiú minden alkalommal fizetni akar (egyszer nem hagytam, mert én ettem ő meg nem), szóval ebből sejtem, hogy randi. Jó, meg abból is, hogy amikor először találkoztunk, akkor kezet akart fogni búcsúzóul, és nekem valahogy a nyelvem hegyén volt, hogy mégis mit csinálsz, és akkor mondta, hogy egy lány, de Iránból vagy nem tudom honnan mondta neki, hogy ne ölelje meg, mert ez milyen dolog, és azóta nem mer semmi ilyesmit, és akkor felvilágosítottam, hogy az európai lányokat meg lehet ölelni nagyrészt.