Két hónapig nem blogoltam véletlen, szóval most kezdem is a dzsúszi résszel, hogy most már az egész családom gutaütést kapott, de mondjuk lehet, hogy én is, végre leütöm ebéd közben, erre beleesik a tányéromba, nem hiszem el.
Azt álmodtam, hogy a nagymamámmal halak voltunk, és úsztunk valami vízben, amiről azt gondoltam, hogy a Balaton volt és teljesen átlátszó volt, ugyanakkor zöld is.
A nagynéném most meg már Kanadába akar költözni újra, amin anyukám jól ki van borulva, mármint jó legalább a pasija nélkül menne, de mégis. Mégis A) milyen messze van B) nem tudjuk, hogy tud-e angolul, egyszer azt mondja, hogy igen, máskor meg nem (itt Magyarországon nem) C) az unokaöcsémmel mi lesz? nincsenek rokonaink ott? jobban mondva hát nekünk vannak, nekik nincsenek D) de ott mégis miből fog egyetemre menni, meg bármit csinálni, amit Magyarországon relatív olcsóért lehet? ez annyira ijesztő és kétségbeejtő. A Balcsira se akarnak hozzánk eljönni, mert nem tudom miért, nincs erre világos ok, az unoköcsém sem akar eljönni egyedül, á, nem is értem.
Aztán ott van még az is, hogy elfog valami viszonylag borzasztó undor-fintor, amikor arra gondolok, hogy mit kéne kezdenem az unokahúgommal és hogy kéne megoldódnia az ún. konfliktusainknak. (ún. konfliktus=konfliktus, amit ő nem tud/akar megérteni) Történt ugyanis a jéghegy csúcsa, amikor júniusban kimentünk a közös barátnőnkkel és az ő új fiúkájával (meg még két közös barátunkkal, akik nem sok vizet zavartak, pedig még a gyereket is hozták) a ligetbe, ahol iszonyú tömeg volt mindenhol, mert valami bor tematikájú ünneplés és partikázás folyt. Az unokahúgom már akkor részeg volt, amikor odaértünk, vagy legalábbis nem tudott visszaemlékezni arra, hogy merről jöttünk, és merre van jobbra. Kicsit sikerült nagyjából kultúráltan elmulatozni az időt, csak abban a Zöld küllőben olyan felháborítóan drága minden, hogy komolyan mondom, 5000 volt egy üveg bor, és 4000 egy hamburger, és nekem már ettől elment a kedvem mindentől. A későbbiekben még jobban elcsúsztak a dolgok, a kedvenc barátnőnk új fiúja minden csak nem egy észlény, őszintén annyira vágytam a társaságára, mint tele hassal egy rakás illatozó üres pizzás doboz mellett ülni. Annyira fantáziadús vagy intelligens ez a fiú tudniillik, mint egy faék, a férfiak hibáit nagyrészt, de ha őszinték akarunk lenni, akkor elmondom, hogy minden esetben szereti azzal magyarázni, hogy a férfiak már csak ilyenek, ez egy férfi dolog és én nem érthetem, férfiként ezt így szokták, ezzel nem lehet mit kezdeni, és a tény, hogy a kedves, szép és okos J, akivel úgy szeretünk időt tölteni, szóval ez a lány ezzel a pizzafutárral lesz öreg, aki egy számlát nem tud befizetni egyedül, hát nekem elönti a vér az agyam. Közben meg az unokahúgom olyan részeg lett, hogy már nem lehetett vele semmit csinálni, csak félig ordítva mondta a magáét a fiújáról, aztán ordítva sírt, aztán elment még feleseket inni (hát nagyon szükséges), aztán a vállamon sírt ordítva, aztán még nem tudom mennyit vártam rá, mert nagyon fontos volt vagy 45 percig vmi barátnőjével erről telefonálni hajnali 1-kor, már olyan késő volt, hogy egyszer csak lekapcsoltak mindent, és ott voltunk a Hősök terénél, és semmilyen világítás nem ment, csak az utcai.Jól hazamehettünk 7 ezerért taxival, mert ő az Oktogonig nem tudott eltalálni, ahova egyenes vonalban kellett eljutni, és jaj annyira fárasztó volt, hogy amikor végre letettem a fejem a párnámra, akkor az volt a fő gondolatom, hogy úristennnn végre csend.
Esküszöm elfáradtam abban is, hogy ezt tök feleslegesen leírtam ezt az egészet, és valami kellemetlen és indokolatlan szégyenérzetet is vált ki belőlem, pedig én igazából nem csináltam semmi kínosat. Úgy érzem, hogy 30 évesen az ember túl öreg, hogy annyira részeg legyen, hogy másoknak kelljen hazacibálniuk, túl öreg, hogy azt se tudja hol van, túl öreg az olyan szituációkhoz, hogy muszáj hazavinni/akármit csinálni, mert sehova nem talál el, kirabolják, elrabolják, megerőszakolják, mit tudom én. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy bárki helyett kellemetlen döntéseket kelljen hoznom arról mondjuk, hogy kell-e taxit hívnom, jaj, hát gyerekek, ez a kedvenc dolgom. Hogy nekem nem kellett volna taxit hívnom, senki nem kötelezett rá, szóval akkor én is legyek szíves kifizetni, mert hogy ő hazament volna bkv-vel is. Az már nyilván az én feladatom, hogy hazatámogassam, ahogy azon a kb. 20 perces sétán is, ami az éjszakaitól vezet haza.
Őszintén mit vagyok meglepődve, igazából már annyi sérelem ért, hogy nem tudok mit tenni, mint egy fintorral az arcomon ülni. Ez már levakarhatatlan fintor, én én az idei kis hétvégézést is le akartam mondani, mármint igazából francnak van kedve. Apa azt mondta, hogy majd azt hazudjuk, hogy fel kell újítani a fűtést meg a tetőt meg mindent, de aztán elvetettük, mert a kedvenc unokahúgom nem ért semmiből. A városligetes eset után nem beszéltünk (jobban mondva, én nem beszéltem) majdnem egy hónapig, mert annyira felbosszantottam már magam mindenen, és annyira rosszul is esett, hogy fél év alatt találkoztunk háromszor, mert soha senki nem ért rá (rajtam kívül), akármikor kérdeztem, nem volt jó, és akkor amikor végre találkozunk, akkor olyan részegnek kell lenni, hogy az már kezelhetetlen, és nincs semmi másról szó, csak az elcseszett kapcsolatról, a korábbi elcseszett kapcsolatról, az elrontott dolgokról az életében, én meg ülhetek ott, anélkül, hogy tőlem bárki megkérdezné, hogy hogy s mint. Aztán telefonálni "kellett" egyszer, már egyáltalán nem tudom milyen okból, de akkor sem értett meg semmit abból, hogy miért nem akartam beszélni egy hónapig (vagy inkább soha többet), komolyan mondom semmit. Ez egyszerűen annyira sokkoló volt, hogy őszintén, én mondani se tudtam igazán semmit. Hogy őszinte legyek, hogy az összes dolog, amit az unokahúgom már kb. jól elfelejtett, szerintem meg akkora taplóság, hogy nem is tudom hova tenni, úgy mint az ilyen dolgokat, hogy a nyár utolsó hónapjában kell telefonálni, hogy egy darab időpontban jó nekik, és akkor el akarnak jönni a Balatonra, és amikor azt mondom, hogy én úgy szeretném, hogy hárman menjünk, akkor ezt figyelmen kívül kell hagyni, és bejelenteni a közös chatben, hogy ő közösen jönnek, de most tényleg, ilyet ki csinál?? (ilyenekkel megfejelve, hogy én mindenkit meghívok csak őket nem (you're damn right) , meg hogy nekik akkor lesz az évfordulójuk (őszintén nem azért gyűltünk ma itt össze), hogy mindig nekem kell az összes időponthoz igazodnom, de hogy még A SAJÁT HÁZAMBAN is, nem is értem. Egyébként ezt úgy is megcsinálták már többször is, minek mondogatom, amikor annyi embert sikerült meghívni, hogy akit én szerettem volna, azt már nem tudtam, vagy amikor az unokahúgom összeszervezte az összes rokont, de akkor még a. közös barátnőnket is, akivel akkoriban még alig ismertük egymást, és más házában hogy jelented be, hogy ő neked családtag, ha mi meg jóformán nem is ismerjük? Mindegy, úgyse volt mit tenni, mert a "de mi már meghívtuk" meg "de mi már így beszéltük meg" kártyát akkor is sikerült bejátszani.
Mindezek mellett az az érzésem, hogy anyám a legkiborítóbb, amikor ilyeneket mond, hogy de nem mindegy az a két nap? (hát tökre nem a két nap a lényeg hanem az elv, hallottál már arról?) vagy hogy hát nem lenne jó mégis jóban lennünk velük? de amúgy mégis akkor minek? úgy értem, hogy milyen jóban levésről beszélhetünk? nem mintha úgy valaha is számíthatnék az unokahúgomra úgy bármiben is, tekintve hogy egy alkalommal kértem tőle egy iszonyatos szívességet, hogy menjen el a gyógyszertárba a gyógyszeremért, amiért nem tudtam volna elmenni mielőtt indultam Dél-Afrikába, és akkor ő közölte velem, hogy haza kell mennie füvet nyírni.
Füvet nyírni.
Úgy érzem, hogy bennem nagyon-nagyon elfogyott valami muníció azt illetően, hogy én ezt az egészet fenntartsam, különösen, ha arra gondolok, hogy ehhez képest a barátnőim hogy bánnak velem (fényévekkel jobban)
