szorongásokba'

Az az érzésem, hogy már csak önmagam tudom ismételni a szorongásomat illetően, de megint annyira szorongok minden meg az egész élet miatt, hogy csak egy görcs tudok lenni. Valamiért annyira a fejembe ragadt, amikor az a viszonylag kellemetlen pszichológus nénike közölte velem, hogy debilizáló (=bénító) szorongásom van, és a legjobb szó momentán saját magamra, hogy bénult. Egyszerűen annyira ideges vagyok úgy mindentől, hogy nem is tudom igazán, hogy mit csináljak. Fogalmam sincs, ha igazán, igazából stresszes életem lenne, mit tennék, hogy tudnék létezni. Amúgy meg már az elképzelés is rettenetesen elriaszt, hogy ennyi éve küzdök ezzel az egésszel, hogy nyugtató, meg hogy a sírás küszöbén vagyok a nap felében. Olyan végtelenül kiborít az az érzés is, hogy vannak korlátaim, hogy nem tudok végtelenül sokat koncentrálni, végtelenül sokat dolgozni, mert egyszerűen nem bírom ki. Lehet, hogy mégse leszek időutazó Cher, és ez valahogy iszonyúan tragikus. 

Na jó, nem, az a tragikus, hogy nem leszek időutazó Cher, hanem hogy ha így folytatódik, akkor semmi nem leszek. Egyszerűen hétköznapi dolgok miatt is annyit szorongok, hogy az már jelentősen rontja az életminőségem. Most a héten kellett küldenem egy emailt a volt angol tanárnőmnek, és szerintem vagy négy napig aggódtam rajta. Egyszerre több dolgon, kicsi dolgon, hétköznapi dolgon így szorongani annyira beszűkíti az ember világát, az egész világot, a komfort zónám meg már úgy is olyan kicsi, hogy fogalmam sincs, mihez kezdjek. Csak így eszembe jutnak emberek, nem hogy Elon Musk vagy nem tudom én, de mondjuk James Dyson, aki gazilliárdos lett abból, hogy feltalált valami hülye hajszárítót, meg ha már ott volt, akkor csinált porszívót is, mert csak úgy, nincs mit veszteni, meg Morgane Sézalory, aki konkrétan ezt nyilatkozta, hogy az öccse ezt mondta neki, hogy nincs mit veszteni, és most az összes nyugati nő csipkés blúzban meg moher pulcsikban jár (akar járni, mint én is). Nekem esküszöm nincsenek még negyed akkora babérjaim se, de manapság még az ortopédiát is félek felhívni (pedig újabban egyfolytában fáj a műtött lábam olyan helyeken, ahol azelőtt soha). 

Meg hadd ranteljek már a fiúkáról is úgyis azért jöttünk, mondjuk az a fő történés, hogy annyira szexi amikor foghagymát szeletel, hogy úristennn, én azt nem mertem megmondani őszintén neki. Meg az volt még, hogy szakított a barátnőjével, ami ugyan szerintem nem miattam volt, de azért rosszul érzem magam emiatt. A fentiekből következtethetünk arra, hogy nyilván nem mertem megkérdezni (bár mondjuk nem is akartam), nekem csak úgy tűnt, hogy ez a lány egyrészt kicsit egyszerű volt ehhez a fiúhoz, meg nem is egyezett meg annyira az érdeklődési körük, de igazából nem is tudom...? Mondjuk azt el kell mondjam, hogy olyan döbbenetesen hideg vérem lett valamikor az elmúlt hetek folyamán, hogy még én se tudok mit kezdeni ezzel. Ilyeneket mondtam, hogy "ne legyél már gonosz szegény lánnyal" meg hogy "ezt senki nem érdemli meg" meg ezek variációi. Jó, jó, nem lettem teljesen egy polkorrekt liba, mert fel kellett szisszennem, amikor meghallottam, hogy a csaj állandóan vörös pöttyös könyveket olvas és még egy kiöltözős szilveszteri buliba is cicanadrágban ment. 

Az a szerencse, hogy ettől szerintem semmi nem változott köztünk úgyhogy legalább ezen nem kell szoronganom, kivéve, hogy egyszer nem beszéltünk kb. egy napig, mert akkor fogta magát és elment egy tinder randira (de ezt nyilván utólag tudtam meg). Gondoltam, hogy valami ilyesmi történik, mert mondta, hogy felment tinderre, csak lehet, hogy nem akartam hallani, hogy tényleg randizott valakivel. Igazából fogalmam sincs. Azt hiszem, hogy az egészben az zavar a legjobban, hogy azt mondta, hogy a csaj intellektuális volt, intellektuális bazmeg. Én most akkor nem vagyok az? Miért zavar jobban, hogy egy lány esetleg jobb fej nálam, mint hogy szexibb? Meg hogy a csaj jobb helyen lakik mint én (és sajnos nem írhatom meg egy publikus blogon, ez főleg tragikus), bár ez akárkivel kapcsolatban zavar :D Ezen a ponton ez már azt hiszem, hogy kezd kényelmetlenebb és komplikáltabb lenni, mint egy Sally Rooney regény, és nekem fogalmam sincs, hogy kell megoldani. Mármint megkérdezte tőlem, hogy zavar, de mit mondhatnék erre? Hogy nem járunk?  Tényleg nem járunk, de ha most randiznék a fiúval, akit pár hónapja így-úgy talonban tartottam, akkor az milyen lenne? Az a baj, hogy szerintem az a fiú bántódna meg a legjobban, és azt már nem is akarnám. (Lehet, hogy mégse vagyok akkora szörnyeteg.) Vagy annyira elromlana az egész, hogy még barátok se tudnánk lenni, amit végképp nem akarnék. Néha az az érzésem, hogy ez a lazaság, vagy minek nevezzem, hogy mindenki azzal randizik akivel akar, ez félig-meddig csak ilyen önáltatás, hogy ne legyen senkinek túl vacak a lelkiismerete. Úgy értem, jó, lehet, hogy másik lányokkal is ezt vagy azt csinál, de még mindig írogat nekem, csak hát mit tudom én, lehet, hogy másik kettőnek is, de miért tennék úgy, mintha én nem írnék annak a másik fiúnak? 

Ahhoz képest, hogy az idő felében azon szorongok/nyafogok, hogy csúnya vagyok és kövér, milyen komplikált lehet szép lánynak lenni? 

Az az érzésem, hogy az összes fiúval, akivel nem egyértelmű, hogy ki mit akar, ez az egész mindig olyan megalázó, hogy én szeretnék többet. Vagy ha nem is megalázó, olyan alárendelt pozícióba kerülök ettől, és hát na, nem tudok jól kijönni ebből. A dizájner fiúval is, nem is igazán fogalmazódott meg bennem semmi azt illetően, hogy akarnék-e valamit tőle komolyan, de amikor szex után öt perccel (bár viccelnék) bejelentette, hogy ja, amúgy ő most nem akar kapcsolatot, akkor olyan iszonyat leforrázva éreztem magam, mintha előre tudtam volna, hogy feleségül akarok menni hozzá. 

de amúgy az Eufória második évada olyan jó szerintem 

hűtlenség

 Idén annyi történt eddig, hogy a múlt héten pénteken kb. délután ötig azt hittem, hogy csütörtök van, meg hogy  úgy befagyott a fagyasztó, de nyugi, most nem erről lesz szó. 

Valamikor tavaly ún. megismerkedtem egy fiúval instán, amiről nem gondoltam semmit, mert instán még nekem is elég könnyű "megismerkedni" emberekkel, meg egyszer láttuk is egymást a Normában, csak akkor nem beszéltünk, mert az egyik barátnőmmel voltam ott, ő meg a barátnőjével, és különben is, mit mondjak egy idegennek? Szép a ruhád, szép a lovad? Mármint tényleg olyan szépen öltözik, hogy fantasztikus. 

Aztán valamelyik nap újév után kitaláltuk, hogy elmegyünk negronit inni, rémesen jól szórakoztunk és a fiúka reggel 8-kor ment haza mert tovább már egyikünk sem bírt fennmaradni. Jó, jó, hát a covid alatt én igazából leszoktam az ivásról meg puhány lettem meg minden, túl sokat ittam, de rég nem beszélgettem ilyen jót, főleg nem fiúval. Jó, az is igaz, hogy főleg ő beszélt én meg ittam hallgattam, mert nagyon sokat beszélt, és még akkor sem volt unalmas, amikor klasszikus zenéről beszélt. (Tudtátok, hogy Alma Mahlernek milyen sok férje volt, de mindig Mahler maradt, mert ő volt A férj?) És hát fogalmam sincs, én csak nem akartam hazamenni, szóval Budáról elgyalogoltunk az Ibolyába, amiről egy kicsit elfelejtettem, hogy milyen aranyos hely már, aztán meg vissza hozzám, ahova nem is akartam meghívni eredetileg, de volt otthon bor, meg mondjuk egy közepes kupi. 

Jó sokáig beszélgettünk, és egy kicsit úgy éreztem, hogy egyrészt elég buta vagyok, másrészt lehet, hogy végre nem vagyok annyira unalmas, de azért fogalmam sincs, mi történik. Úgy értem... semmi nem történik, nem? Csak hát, nem pont úgy ültünk, ahogy azzal ülök, akivel beszélgetni akarok, aztán meg megcsókolt, és hát én nem akartam ellenkezni. Mármint, egyrészt, mert jó volt, másrészt meg mert olyan szép ez a fiú, hogy nem lehet kibírni. Tudom, hogy mindenkinek a saját partnere a legcsodálatosabb, de most az egyszer higgyetek már nekem? Biztos Balázs Klári is tudja, hogy nem Korda György a legszebb ember a világon, legyünk mind relaisztikusak (kivéve engem), nem? Jaj, na, és akkor ez a csókolózás teljesen tragikusnak tűnt, mert hogy ültünk a kanapén egymás kezét fogva mint két nyugdíjas, és A) jó volt B) van barátnője C) amúgy CSAK 23!!!444 Ja ezt elfelejtettem mondani? Bocsi. Szóval 23. Friss, ropogós, még nem ráncos... semmije, na, értjük. Egy liliomtipró lettem. 

Az a baj, vagyis nem baj, nem is tudom, de hogy olyan könnyű ez az egész. Olyan könnyű valakivel lenni, aki időt akar velem tölteni, könnyű vele beszélgetni, mert akar velem beszélgetni, megkérdezi a véleményemet dolgokról, találkozik Hont Andrással és akkor hajnali 3-kor megírja mert tudja, hogy úgyis érdekelne, hogy mit mondott, könnyű. fancy bort inni ami nagyon finom, könnyű megenni a kaviárt és közben Fran Lebowitz-ot nézni, a jó dolgokhoz azt hiszem igazán nem nehéz hozzászokni. Nekem ehhez az egészhez nem volt nagyon nehéz hozzászoknom. Tudom, hogy nem olyan az egész élet, hogy kiejtem a számon, hogy krémes, és akkor Auguszt krémes, de na. Jó amíg tart. 

Az unokahúgom nem akar hallani kb semmit erről az egész sztoriról, mert őt még a nyáron vagy hogy eléggé megcsalta a pasija, akire akkoriban én is azt mondtam, hogy egy kis geci, és hát valójában most is azt gondolom, hogy ez nagyon nem volt szép, de most mit csináljak? Ez nem az én feladatom, hogy elrendezzem kettőjük közt, meg a távkapcsolat úgyis tök nehéz, azóta meg már együtt is laknak. Ezt most azért mesélem el, mert sajnálom, hogy nem mondhatom el részletesebben mivel nem az én sztorim, de próbálom a diszkréció illúzióját legalább fenntartani  mert szóval az unokahúgom ezt teljes mértékben erkölcstelenségnek tartja. Egy másik barátnőnk most mindeközben összejött az ő kolléganőjének pár hetes exével, és ezen is ki van akadva, hogy hogy lehet ilyet csinálni. Mondjuk az tényleg elég genyó szituáció volt, a fiú megfogta az új lány kezét az asztal alatt, amikor még a régivel nem is szakított rendesen. Ezt még az én foszlott erkölcseim is ízléstelennek, de leginkább kegyetlennek élik meg. 

Csak én most úgy érzem, hogy nem az én feladatom megítélni, hogy a másik ember mit csinál a másik partnerével. Ezzel most lehet, hogy nem leszek annyira népszerű, de engem legfőképpen az érdekel, hogy én nem csaltam meg senkit. Ezzel a fiúval csomót beszélgettünk a kapcsolatainkról meg a hűségről, és már fogalmam sincs semmiről, meg rájöttem arra is, hogy ő teljes mértékben egy fuckboy. De hát azt mondta nekem pár napja, hogy hiányzom! Nyilván leolvadtam az asztal alá, mint egy rendes menstruáló nő. Ahogy azt kell. Tudjátok mikor mondta nekem utoljára valaki, hogy hiányzom? Na, én se, de lehet, hogy az exfiúm volt 5+ éve. (5 éven túl már kínos a szingliségem számolni is, meg így is túl sok mindent tudtok rólam) Fogalmam sincs már, hogy mennyit ér nekem meg bármi így kapcsolati téren, de persze most nyilván rettegek, hogy a csaj megtudja és megtép az utcán. Szerencsére nagyon messze lakik, de akkor is, ki tudja. Próbálok kipréselni magamból valami erkölcsöt vagy lelkifurdalást vagy nem is tudom mit, de nem megy, meg nem is érdekel.A pszichiáter azt mondta, hogy szerinte nem az én feladatom más kapcsolatával foglalkozni, és ez váratlanul szabadelvű meg progresszív. Tudom, a pszichiáternek nem feladata és nem is mondhat véleményt, de én egy kicsit lesajnáló "hát ezt önnek kell mérlegelnie" vagy hasonlóra számítottam. Azt is mondta még, hogy lehet, hogy egyszer majd velem akar kapcsolatban lenni ez a fiú, de én ezt nem hiszem, és nem is tudom, hogy akarnám-e. Részben, mert velem is ugyan azt csinálná, mint a többi lánnyal (hogy marhára félre nézne), meg ha már így kezdődik, harmadrészt meg ugye 23. (Mondjuk ez biztos nem minden, mert szerintem több minden történt vele mint velem, és egészen biztos, hogy okosabb nálam. Meg pénze is van, (jobban mondva, gondolom a szüleinek is) amihez könnyű hozzászokni, ahogy említettem.)  

Megnéztem a Modern love és a Jelenetek egy házasságból egy részét is (nekem ezeket ki kell hevernem minden epizód után, nem tudom, mások hogy csinálják), és amúgy már fogalmam sincs semmiről: hogy akarok-e egyáltalán kapcsolatot, akarok-e monogám kapcsolatot (lol, ezt jól nem hitte senki, hogy majd leírom valaha), együtt élni valakivel (akkora loner vagyok, és máshogy nem igazán tudom, hogy kell), akarok-e harmadik lenni. Akarok harmadik lenni? Jó ég, fogalmam sincs? Egyszer kérdeztem valamit a barátnőről (véletlen már kb mindent úgy érzem, hogy tudok róla), és akkor azt válaszolta, hogy most akkor magyarázzam el, hogy kell szeretőt tartani? Hát nem tudom...?  Mondjuk amikor egyszer felhívta valaki, és szemrebbenés nélkül azt mondta, hogy otthon van és tanul, akkor már sejtettem, hogy jó ég, nagyon-nagyon gyakorlatlan vagyok az életben meg hazudozásban. Nehéz erről írni, meg olyan nehéz másokat beengedni valami ilyen őrületesen intim dologba, mint bármilyen kapcsolat. Már nem úgy értem, hogy mint szerető vagy szokatlan poliamor szituáció, hanem elmondani a barátnőimnek, hogy milyen fiú tetszik meg mi tetszik (a lehetőség, hogy Szomszédokat nézünk és krémest eszünk az ágyban-valami sokkal izgibbre számítottatok, mi?). Nem tudom, miért ilyen nehéz ez, meg mi bajom van, meg egyáltalán miért érzem ún. kötelességemnek, hogy ezeket a dolgokat elmondjam másoknak (mert ha valami jó érzés a magánéletemben, akkor azt el akarom mondani a barátnőimnek). 

Le akartam írni azt is, hogy mindig leveszi az óráját, mert egyszer panaszkodtam, hogy rettenetesen a fülembe ketyeg amikor megölel (vmi fancy felhúzós cucc), és ez tulajdonképpen olyan figyelmes, mintha direkt verné a mellét, hogy figyelmes. Csak hát ettől még nem más, mint ami. Miért olyan bonyolult az élet.