A nyár amúgy egész jól kezdődött, meg júliusig tök jó is volt, mulattam, meg voltam Efotton (de hogy minek, amúgy nem különösebben élveztem), bulikázni, a Balatonon többször is a kis barátnőimmel, ott is bulikázni (azt is minek), sokat bicikliztem, elolvastam egy csomó könyvet meg mit tudom én, csak 3 dologt vettem a leárazáson (ez gazdaságossági és minimalista megfonolások mellett a környezetvédelem szempontjából is fontos), még szexeltem is (sajnos ezt is le kell írnom, olyan ritkán történik meg)
Ma BKV-val mentem a bőrgyógyászhoz, részben mert egy elég ismeretlen helyen van, és mert nem akartam izzadtan odamenni, és tisztára elborzadtam, hogy A) egyszer tél lesz és hideg és nem tudok majd biciklivel járni B)mennyire utálom ezt az embertömeget, és hogy sok büdös ember, a veszekedők, a lökdösődök meg a pofátlanok, hát ez semennyire nem tesz hozzá a szellemi jólétemhez C) nem tudom miért, de tökre el is fáradok tőle
Aztán augusztusban kezdtek nem olyan jók lenni a dolgok, bár ekkor még voltam Szigeten, az eléggé szupi volt, ott találkoztam egy volt osztálytársammal, az is szupi volt, és most meg, meg úgy a végére minden olyan paff lett. Volt olyan nap, hogy csak letargiában ültem a Balcsin, ami mondjuk kiemelkedően rossz olyan szempontból, hogy minden szép ott, a nyaralónk is kiváló, a biciklim is, a kedvenc partom is, minden, és akkor én meg olyan szomorú vagyok, hogy még aludni se tudok. Az utóbbi hetekre már kb folyamatos lett a szomorúság, van amelyik hétvgén még el se mentem a szüleimhez meg az unokatestvéremékhez a Balcsira, hanem csak feküdtem itthon a kanapén és nem csináltam semmit, de szó szerint még annyira sem, hogy a lakás ne ússzon a káoszban. Jaj ezt olyan rossz leírni, meg olyan nehéz azon gondolkodni, hogy most akkor egy lusta dög vagyok-e vagy csak depressziós. Nincsenek igazán válaszaim.
A szokásos dolgok amiktől meg bizonyára részben van, hogy nem tudom mit csinálok, tökre szétcsúszott az életem, állandóan csak úgy érzem, hogy tengek-lengek a mindenben, a hülye mellékállásomban, mindenben bepánikolok, az emberektől is, és akkor újabban még ez a kellemetlen kis fekete szomorúság is, ami nem múlik el.
Sokadrészt meg unatkozom is, és egyedül is vagyok. Magányos nem feltétlen,* vagyis egy kicsit, csak hogy én olyan sok éve nem voltam kapcsolatban, hogy már le se írom, sőt ki se számolom. De amikor valakivel különösen jót beszélgetek kb már akármiről, akkor nekem mindig arra kell gondolnom, hogy tök jó lenne, ha lenne valakim, akivel kb minden nap így beszélgethetnénk. Én tökre szeretném, ha valaki a szellemi partnerem is lehetne, habár nem annyira tudom, hogy amikor rettentő szomorú vagyok akkor mégis mit tudok nyújtani, de mégis. Meg mondjuk szexelni is jó lenne több mint évente háromszor, de hát na.
Most megint találkozgatok egy fiúval, ami megint nem lesz, lehet vmi hetyegésnél több, mert az első randin derült ki, hogy amúgy ő nyitott kapcsolatban van, csak nekem ez jól elkerülte a figyelmem (haha). Mármint a jó hetyegés is jó, de én most nem ezt akarom, de több mint a semmi, de valójában hülyén érzem magam ettől, de azért elszórakoztat, de tökre nem tudom, hogy mit kell csinálni. És akkor a régi kérdés ill. tény is, hogy tök jó érzés vonzónak és/vagy szórakoztatónak érezni magam, tök jó érzés, ha valaki nevet az ún. vicceimen, vagy szépnek találja a szoknyám, jó érzés ezáltal hirtelen megfelelőnek meg csodálatosnak gondolni magam, mintha legalábbis ez vmi valódi önbizalomnövelés lenne, és nem múlna el úgy két nap és egy csúnyán néző férfival (aki még a földre is köp! ilyen van?) később.
*ezt se hittük, hogy valaha is leírom, mi?
