Amúgy meg semmi nem változik, pont mint középiskolában, most is a könyvesboltban van a leghelyesebb eladófiú szóval kénytelen vagyok állandóan könyveket venni  meg nem annyira értek a női barátságokhoz, mint mondjuk az egyik barátnőm, aki kb elfelejtett, mióta van egy új fiúka a színen, ha meg nem, akkor kijelenti, hogy nagyon sok emberrel kell találkozni (ó hogy meg ne sajnáljalak) most meg legutóbb, hogyaszongya, a fiú kicsit depis hangulatba került. Depis hangulatba, aha. Ezen annyira nehezemre esik nem teljesen felháborodni, meg valami viszonylag gonoszat és/vagy cinikusat válaszolni, arról, hogy jaj ne mondd, ha lenne időd megkérdezni, hogy vagyok, akkor tudnád, hogy nem vmi jól, vagy inkább depressziósan, és akkor nem a fiúd rossz kedvéről beszélnél. Egy csomót gondolkodtam ezen, ill. nem tudok igazságot tenni, hogy hol húzza meg az ember az illő/szükséges vagy akármilyen együttérzés határát, mert én nem akarok olyan lenni, mint mondjuk azok a rokonaim akik állandóan semmisnek nyivlánítják a problémáikat, mert csak az övéké létezik és csak az az igazi, és amúgy is, vmilyen szempontból jobb, szóval semmi bajom nem lehet.
Ez egyszerűen annyira igazságtalan, és én semmiképp nem ilyen hibába esni, de ez valahogy olyan végtelen tapintatlanságnak tűnt.
Holnap megyek amúgy pszichiáterhez, és tulajdonképpen egy kicsit izgulok, mert már legutóbb sem vette eléggé komolyan a problémám (vagyis az egyre növekvő, de leginkább rettenetesként jellemezhető szorongásom, és hogy ettől kb állandóan rossz a kedvem), meg kijelenti, hogy majd ha találok állást, akkor elmúlik az egész, mintha kb azért járnék oda mert nincs állásom. Hogy találjak állást, ha minden másnap annyira rossz a kedvem, hogy csak ülök és sírdogálok? És mégis hogy egyszerűsítheti le ennyire a problémám egy orvos?! Annyira nem értem. Idaáig azt gondoltam, hogy ha most sem mond semmit, hogy mit csináljak/hogy segítsek ezen az egész helyzeten vagy állít a gyógyszereimen, akkor biztos, hogy otthagyom és keresek egy másikat, vagy vissza megyek az sztk-ba, de igazából nem tudom. Olyan nehéz volt találni egy másik orvost legutóbb is, az egész olyan komplikált, meg bürokrácia meg drága is, szóval nem próbálgathatom, mint egy fodrászt.
Nem tudok már erről beszélni se rendesen, mert úgy érzem, hogy kb mindent elmondtam húszszor, múltkor panaszkodtam anyámnak a rettenetes rossz kedvemről, és akkor jó indulattal ugyan, de kejelentette, hogy koncentráljak jó dolgokra, meg határozzam el, hogy nem fogok szorongani, és akkor kb még szomorúbb meg keserűbb lettem, mert hát tényleg ennyire nem érti, vagy nem akarja érteni?

Másrészt meg, hogy karácsony, és ettől is egy kicsit szomorú vagyok, mert a tágabb rokonságomban mindenféle vérlázító és felháborító drámák vannak, amik nem fognak megjavulni egyhamar, már ha egyáltalán, és így nem tudom hogy s mint lesz karácsonyi ünneplés, sehogy, őrület. Anyám húga valami szörnyen viselkedik mindenkivel, és hát nincs jobb szó rá, egyszerűen gonosz lett az a nő. (Másrészt ugye meg az unokahúgom a kedvenc családtagom...)Döbbenetes, a mi családunkban nem szokott gonoszkodás lenni, én csak értetlenül állok a helyzet előtt, a szüleim végre ügyvédhez fordultak, és hát amikor az ember a saját családját jogi útra tereli, az már milyen drámaian borzasztó? Néha csak eszembe jut mosogatás közben meg a villamoson meg csak úgy és elfog a keserűség meg szomorúság és nem is tudom, hogy sírjak vagy nevessek.

Két hete pedig majdnem elütött egy kocsi amikor bicikliztem, jó jó, téynleg bicikliztem a zebrán, de ha gyalog lettem volna, ő akkor is ugyan olyan gyorsan (=túl gyorsan) hajtott volna rá a zebrára, amikor a gyalogosnak is zöld van. Ezután vagy 5 percig ordítottunk egymásra és annyira felháborított, meg annyira mérges is lettem, hogy még a pszichológusnak is erről beszéltem (oda mentem ugyanis) vagy 10 percig, kész időpazarlás. És hát nyilván azonnal eszembe jutott, hogy jó ég, mennyire utálok itt lenni Bp-en, mennyire utálom ezt az egész országot, én nem is ezt akartam, nem is így akartam, pedig már pont kezdtem egészen otthon érezni magam, vagy komfortosan vagy akármi.

Eh, ebben a bejegyzésben se lett sok jókedv, szóval elmondom, hogy elkezdtem nézni ezt a Sisters című sorozatot, és állandóan ez a kifejezés jut eszembe amit nem rég tanultam, hogy "second hand embarassment", állandóan kb. összerándulok tőle, annyira őszinte meg igazi, és olyan érdekesen alakul benne az összes emberi kapcsolat, valami fantasztikus.