Na, tessék, végre írok valamit, erre majd senki nem kattint rá, mert külföldiül van a címe. Nehéz ez a nyafogás az interneten.
Szóval olvastam ezt a könyvet, aminek a címe Mängelexemplar (magyarul kb. azt jelenti hogy hibás példány), Németországban tök híres volt, mert a film tavaly jelent meg, és a szerző is viszonylag híres újságíró, meg a film is valahogy... szórakoztató? Arról szól, hogy a főhősnő depressziós lesz, és hogy hogyan éli meg ezt, egészen addig amíg jóra fordulnak a dolgok.
Most már akkor elmondom, biztos mindenki él-hal (nem), hogy tudhassa, hogy depresszióm van, és nem mindig érzem úgy, hogy jóra fordulnak a dolgok, hogy jóra fognak fordulni a dolgok. Annyira akartam valami bölcset mondani, de persze nem jut eszembe semmi. Objektívan persze tudom, hogy egyszer csak jóra, vagy legalábbis jobbra fordulnak a dolgok, szedem a gyógyszert, korán lefekszem aludni, meg mindenféle dolgot megteszek amit mondanak, hogy tegyek, és jó lesz nekem, de ettől még ijesztő. Nem látszik igazán, és ettől mintha nem lenne igazi. Nem tudok mit mondani, mert már mindenki elmondott mindent, ugyanakkor mintha senkinek fogalma se lenne semmiről. Ott van az egész, mint egy nagy rózsaszín oda nem illő elefánt a szoba sarkában, és minden olyan képmutatásnak tűnik, ha nem szólok semmit, hogy hé, mi az a rózsaszín állat ott?
És talán a legborzasztóbb, legfeldolgozhatatlanabb, hogy nekem semmi okom erre. Hogy miért én? Nekem rendben kéne lennem, nekem tudnom kéne kézben tartani a dolgokat. Semmi okom az aggodalomra. Nem vagyok ronda, nincsenek komoly betegségeim, fogyatékosságaim, nem vagyok az átlagnál ostobább, vannak diplomáim, nyelvvizsgáim és kedves emberek is körülöttem. A szüleim igazán jó fejek, és mindent a fenekem alá raktak, szeretetet, lakást, mosogatógépet, ikea fotelt, pénzt, lehetőséget. Egy csomó lehetőséget, hogy bárki lehessek, és én nem tudok senki lenni. Nem tudom, hogy kell, nem tudom mit kell csinálni, csak valami zavarodott szerencsétlen vagyok, és már azon is szorongok, hogy válaszolnom kell pár emailre. Nem tudok már semmit.
Szerencsére borzasztóan hullámzó a hangulatom (legalább nem mindig egyszerűen szar, huh), úgyhogy néha úgy érzem, hogy kicsit mégis jó, meg mintha élnék. Mint mondjuk mikor elmentem a Margó fesztiválra, és az szuper volt, hallgattam a csomó okos embert, meg Szentesi Évát meg Szécsi Noémit, és láttam a szünetben Totth Benedeket, és az a férfi olyan csodálatosan mély hangon beszélt valakihez, hogy nem bírtam nem hallgatózni, meg még egy kicsit szép férfi is és szerintem kb ezért fogom megvenni az új könyvét, ami amúgy nem igazán érdekel, de az előző nagyon tetszett és a borító is szép, tök jól mutat majd a polcomon. Még az is tök jó volt, ahogy bicikliztem haza, mert bár tök sötét volt és az eső is zuhogott, de senki nem volt az úton, és amikor hazamentem beültem a kádba és olvastam egy fél órát. Voltam mulatni is egyszer, már nagyon rég nem voltam a Dobozban, és meglepően jól éreztem magam pedig depresszióm van, akkor most nem szomorúnak kéne lennem? pedig egy férfi rendkívül undorítóan próbált felszedni. Komolyan mondom, én ilyet még nem láttam, hogy valaki felhúzza a pólóját, és iszonyú közel állva hozzám valami erotikus csippendél táncot kezd lejteni, majd amikor mondom neki, hogy köszönöm, de inkább nem, elkezd ordítani, hogy micsoda szarfej vagyok. Esküszöm, döbbenet. Aztán meg az unokahúgom jött haza Londonból a múlt héten, és ez is nagyon jó volt, sok időt töltöttünk együtt, aminek a fele azzal ment el, hogy az aktuális fiúval folytatott diskurzusait elemeztük hogy kávékat ittunk és komoly dolgokról beszéltünk.
Máskor meg olyan rossz a kedvem, hogy úgy érzem megszottyadok, hogy nem marad belőlem semmi, csak egy fekete ürresség, mint egy romlott alma, ami kivül még fényes és piros de ha az ember hozzáér, olyan szottyadt, hogy szét is esik az egész. Pár nappal azután, hogy elkezdtem szedni a gyógyszert, az egyik délelőtt nem vettem be az egyiket, mert azt gondoltam, hogy ó már jól is vagyok, (=10 perce elfogadható volt a kedvem) és elmentem így a városba valamit elintézni, meg mászkáltam még egy fél órát. Mire anya értem jött, olyan rossz kedvem volt, hogy azt hittem, ott mentem lefekszem a padra a templom előtt és meghalok, vagy megrohadok, nem tudom. Azt hiszem, hogy ha egy célom marad csak az életben, akkor az az lehet, hogy soha így ne érezzem magam, mert ez borzasztó. Most már jobban vagyok, és egyre kevesebbszer érzem azt, hogy kész, vége, megposhadok és így maradok örökre, bár a pszichológusnéni szerint a szorongásom nagyon komoly. Ez mondjuk aggaszt, habár minden aggaszt. Mint mondjuk, hogy nagyon gyorsak és élesek a hangulatváltozásaim, ami állítólag normális, de nekem inkább ijesztő... mintha semmi nem is lenne igazi, vagy nem tudom. Ha a szomorúságom elmúlik 5 percen belül, akkor nem is voltam szomorú?? Ha elmúlik a jókedvem, vajon tényleg valaha is jó kedvem volt? Miért olyan a jókedvem, mintha meg lennék hatódva? Mintha minden borzasztóan éles lenne és emelkedett, mintha mindent sokkal élénkebben élnék meg mint egyébként? Vagy mindenki mindent ilyen élénken él meg, csak én ezt nem tudtam idáig? Mintha valami szivárvány menne a fejemben. Nem értem ezt az egészet.
Én csak normális akartam lenni, de még ez se sikerül.
Ja, meg hogy tegnap előtt előtt 27 is lettem, szóval még ez is mindennek a tetejébe. Juhú. Hivatalosan is olyan öreg vagyok, hogy ha (kicsit átlátszó) 30 vagy 40 denes harisnya van rajtam a megszokott 60 helyett, úgy érzem ki vagyok öltözve.
