ma van Valentin nap, és a poszt amit bárcsak én írtam volna

via

persze, hogy a tinderezésről szól, és ez az ausztrál Jane nevű orvostanhallgató lány olyan intelligenseket mond az online társkeresésről, olvassa mindenki.

ja és ezt a videót is a nők helyzetéről, amit Martine posztolt pár hete.

ja, meg az az új szokásom (jó, hát tart vagy 3 napja, de akkor is), hogy smothie-t csinálok reggel. semmi különös, csak banán,körte, egy kis mandarin meg pár szem eper, és almalét használok tej helyett, jó ég, annyira jó.
mondjuk majd amikor legközelebb nyafogok, mert magányosan fogok megszottyadni, akkor emlékeztetem magam, hogy reggelente smoothie-kat van időm csinálni.
sovány vigasz, a hasam is lehetne laposabb.

rinyaszombat és más nyafogások

Jó, már vasárnap hétfő van, de ezt szombaton kezdtem, és hát el vagyok késve, mint úgy mindennel, főleg az életemmel.

És inkább mégis írok komoly dolgokról. igazából egy ideje nem mennek jól a komoly dolgok, meg semmilyen dolog. az egyetem különösen nem olyan jó, mint hittem hogy lesz. Volt nekem ez a szorongásom úgy 20-22 éves körül, és azt hiszem, hogy megint van, és talán még rosszabb is. A rossz dolgok legalább fele egyébként abból áll, hogy bevalljam magamnak, aztán meg elfogadjam, hogy valami problémám van, amit nem tudom hogy javítsak meg magamnak. Meg aztán az is, hogy ne éljem meg ezt valami rettenetes stigmaként, és ne ostorozzam magam ilyenekkel, hogy de mi van, ha megtudják...? így senki nem ad nekem állást! így senki nem fog randizni velem! leprás vagyok!
Amúgy ha valamelyik barátnőmmel történne ilyen, biztos, hogy luxusteákat vennék neki, meg csirkelevest főznék neki és megsimogatnám a fejét, de magával csak nem bánik így az ember! Puhánynak néznek ezek engem? Mi vagyok én? Ja, nem.
De amúgy meg tényleg, hogy hitessem el magammal, hogy nem csak rinyálok? Miért nem szólt senki, hogy ez olyan nehéz? Hogy ez nem annyira múlik el, ha csak nem teszek tudatos lépéseket az ügy érdekében?

Elég aggasztó volt, hogy újabban csak úgy elkezdek sírni. Én nem szoktam csak úgy sírni. Sírok megható filmeken, ha menstruálni fogok, akkor megható karácsonyi reklámokon is, de amúgy nem sírok. Nem sírok ha szakítok a fiúmmal, nehezen sírok ha meghal a nagymamám, de csak úgy spontán soha nem sírok. Főleg nem biciklizés közben az esőben.Ez amúgy valami filmben kifejezetten drámai pillanat lenne, de igazából kifejezetten hideg volt, és olyan... nedves. Egy kicsit segít, ha felhívom az apukám, mert ő olyan jó fej, hogy szerintem valami motivációs tréner lenne vagy humorista, ha nem mérnök. Segít, ha nem iszom annyi kávét, azóta már tudom, hogy a kávé kifejezetten nem tesz jót a szorongásnak.
Decemberben kellett volna valami prezentációt csinálnom az egyik csoporttársammal, aki aztán lemondta mert egyetemet vált meg mit tudom én, szóval mégsincs szüksége erre a modulra, én meg annyira bepánikoltam, hogy az utolsó percig gyakoroltam, aztán meg teljesen rosszul lettem az idegességtől, majd még el is aludtam, szóval végülis nem tartottam meg a kiselőadást. Vállveregetést persze nem vártam, de a tanár nem hogy segítőkész nem volt, de egyszerűen csak gonosz volt. No mindegy, szóval én ekkor úgy éreztem, hogy belefáradtam mindenbe, az egész életembe, hogy állandóan, mindenen úgy aggódom, mintha államvizsgázni mennék, és nekem nincs kedvem, és ez nem megy és nem jó. Azt hiszem, ezt az egész mesterszak nem olyan jó, talán hülyeség is volt, de ezt még nem merem kimondani, de mindenesetre olyan fáradt vagyok, fáradt a lelkem, mit tudom én.
Valami nem jó, és én nem akarok így élni.

Mármint én a kevés racionális pillanatomban tudom, hogy a szorongásaim teljesen hülyeségek, mit gondolnak ha ezt mondom, ha ezt csinálom(észre se veszik), ha így lesz, ha kések tíz percet, ha túl sokat iszom véletlen(nevetnek), hogy bemegyek a promodba, és biztos rajtam nevetnek mert semmi nem jó rám, mert nagy a fenekem meg ronda vagyok és kövér (de amúgy minden létezik minden méretben). Másrészt meg, hogy gondolnám már a szorongásaim teljesen hülyeségek? Mit tartsak fontosnak, ha nem a saját problémáim? Akkor most hogy működik ez? Nem értem.
Meg hát nem is tudom megoldani, én csak egyszerűen haza akarok menni. Az a baj, hogy nem akarok hazamenni, irracionálisan félek attól, hogy Magyarországon fogok megposhadni, egyedül és szegényen halok meg a macskáimmal, vagy mit tudom én. (tetszés szerint illesszünk be további irracionális félelmeket) De mindegy is, hogy lesz, mert nekem amúgy semmi sem jó, de ezt már megszoktuk.

Amúgy az egyedüllétről jut eszembe, hogy engem nem zavar annyira hogy nem vagyok senkivel, és pár hete jutott eszembe, hogy tul.képp már rég nem érdekel a szex. Ill. az intimitás, nem tudom. Mikor különösen rossz a kedvem, akkor különösen nem érdekel a szex meg semmi, még olyan szinten sem, hogy eszembe jusson, még annak is örültem szinte, amikor az a fiú lemondta a randit. Nem akarom hogy valaki hozzámérjen, vagy megsimogassa a hajam vagy azt mondja hogy szép vagok, mert olyankor csak azon gondolkodom, hogy biztos csak hazugik és/vagy nem komplett.
Meg aztán eszembe jutnak az ultraelhibázott előző kapcsolataim, amiktől szintén teljesen elszomorodom, mert tavaly voltak ezek a fiúk akik ilyen közel voltak hozzá, hogy tökéletesek legyenek, de aztán valami mégse volt jó, mégse működött, egyáltalán nem működött, és ha kedves okos jóillatú fiúkkal nem tud működni, akkor majd pont a kevéssé jófejekkel fog, mi? Ugyan kérem.

A rinyálást ezennel kimaxoltam, a viszonhallásra.