ah, na jó, nem is ez az igazi dolog, hanem péntek este, adidas mackófelsőben, szőrös papucsban, gyümölcsös sörrel a kezemben filmet nézni a fiúval, mint az igazi jó panelprolik. kár, hogy  egyikünk seggére sem volt ráírva, hogy retro/devergo/lonsdale.

Egyszerűen nem értem, hogy lehet a meleg kávét meginni. A langyos kávé pedig a legborzasztóbb dolog a világon. Az pedig törvényszerű, hogy ha reggeli, vagy egyáltalán, evés közben valami sorozatrészt nézek (a Manhattan love story-t miért kellett abbahagyni??) akkor biztos, hogy jön valami szexjelenet. De én reggeli közben nem akarom sem más nők mellét, meg semmilyen más meztelen testrészét látni. (Mindeközben pedig kicsit magamban nevetgélve gonolok vissza arra, hogy mekkora felháborodást keltett, hogy  egy nő pucér melle volt a Sun címlapján(=ez a magyar Bors vagy mit tudom én))

Meg hogy ez a háziasszonykodás számomra egy kész agyrém. Arról meg végképp fogalmam sincs, hogy lesz az ember dolgozó anya? Vagy egyáltalán, dolgozó nő? Tegnap délután főztem egy csomó rizottót, amiről azt gondoltam, hogy egyszerű dolog, bedobom a gombát a rizzsel egy lábosba, aztán még egy kis kecskesajt, paradicsom és spenótlevél meg zöldség, kész is, tessék, hát, aha, persze. Vagy másfél óra volt mire bevásároltam a sparban és a piacon, aztán mire megfőztem az vagy további egy, és akkor ma reggel másfél órán át intenzíven vakartam a konyhát, és úgy egyáltalán, a lakást, és aztán még anyámmal is ebédet főztem meg mit tudom én mit csináltam, és még nincs kész, ugyanakkor sírok a gondolatra, hogy én almás pitét akartam sütni, ami azt jelenti, hogy újra kell majd kezdenem a rendrakást meg takarítást??! Ez a munkanélküli nő sorsa?!
A cuccaim egy része még azóta a dobozokban van, hogy Angliából hazaköltöztem (ezt mondjuk eléggé fáj kimondani), sőt a kisebbik szoba igazából tele van a cuccaimmal (jó, ez csak egy fél, nagyon kicsi szoba, de ettől még borzasztóan sok ruha, könyv, elfelejtett teásdoboz, és fél pár zokni. Már majdnem kimondtam azt az átkos mondatot, hogy akarok egy takarítónőt, amikor meghallottam, hogy az egyik barátnőmhöz hetente kétszer jár takarítónő, 8 órát marad, tehát egész nap, és ezért havi 50 ezret fizet. Hogy mennyit?? Hát megőrültem én? (vagy a világ)

Ja, és hiányzik London.



És Bögre blogger most eltűnt a színről, vagy csak én maradtam le az új blogjáról? (ha pedig csak engem zárt ki, akkor lehet hogy jobb, ha követem az amit nem tud az nem fáj elvet)

Cagliari

Szerintem aki szigetre akar menni, válassza Szardíniát. Én ugyan nem vagyok sziget szakértő, de annyit mondhatok, hogy itt egész biztosan sokkal tartalmasabban eltöltheti az idejét a kedves turista, mint mondjuk Tenerifén, ahol 40 perc alatt körbe lehet autózni az egészet. Szardínián nem így van, bár Cagliari nem túl nagy, a város messzinek hitt részébe is odasétáltam 25 perc alatt. A tömegközlekedéshez nem sok szerencsém volt, de anyit mondhatok, hogy a sziget másik végében lévő Algheroba csak napi két busz van, pedig itt a sziget másik reptere is.
Az óváros tele van keskeny, macskaköves utcákkal, amik nagyon hangulatosak, minden sarkon kávézók és csemegék, vagy egy pékség, ahol olasz szokás szerint minden rettenetesen édes. Egyetek sajtot is, ha ott jártok, ezek nagyon finomak. A sajtot és a bort itt nem szokás hűtőben tartani, és én nagyon kicsi szobahőmérsékletű vörösbortól becsíptem, viszont egy félreeső apró csehóban  trattoriában ettem a legfinomabb tiramisut a világon, krémes volt és csodálatos, jó sok kakaóporral a tetején. A botanikus kert pedig gyönyörű még esőben is.

van képed ilyen időben tengerpartos képeket nézegetni?!

Szardínián egyébként egész végig nagyon jó idő volt, értsd szandál nyáriruha tipusú jó idő, természetesen én az utolsó napot, és egyben az egyetlen esőset választottam arra, hogy elmenjek a közeli Poetto beach-re. Teljesen kihalt volt, rajtam és néhány eltökélt szörfösön kívül, az idő viszonylag hideg volt, és itt ugyan pont nem esett, de utána egész nap. Bár ez a képeken nem igazán látszik, a hullámok gyönyörűek voltak, és sirájok! Tengerillat! very holiday, much sunshine.

Most, hogy 24 lettem, már tudom racionalizálni, hogy péntek este miért a kockás takaró alatt ülök a kanapén a szüleim nappalijában (miközben ők a barátaikkal lakomáznak), gyümölcsteát iszom, és a Twilight 2-t nézem. És mindez a világ legjobb dolga abban a pillanatban. (a film ízlésem is  vacak, lépjünk túl)

El se merem képzelni, micsoda yolo lenne az életem, ha még szingli is lennék.

magyarnak lenni olyan, mint a férfi, aki még az  első osztályon is kiviszi a vonaton a hóna alatt a laptopját a wc-re.

Egy kicsit nem kapcsolom be az internetet és most már biztosan tudhatom, hogy nem fogom tudni letölteni az egészet mielőtt bevezetik az internetadót és akkor mindenféle drámai esemény történik, mint hogy az egyik volt csoporttársam a 444-nek adott interjújában deklarálja, hogy nem tör miniszterelnöki babérokra, tüntetés, az emberek még mindig furák facebookon, a nagyanyámnak szüksége van majdnem félmillióra, micsináljon a család, közben meg még 24 is lettem. 24!

Persze mindenki (főleg akik még csak 23-ak) azt mondja, hogy ha 24 éves vagy, akkor végképp felnőtt vagy, illetve nem kínosan fiatal felnőtt, nem egy egyetemista a ránctalan arcával és világmegváltó ideákkal a koszos tornacipőjében, hanem igazi felnőtt. A nagyanyámnak ilyenkor már volt egy óvodás gyereke, és gondolom hamarosan meg kellene ismernem a férjem ahhoz, hogy 30 évesen gyerekem legyen, vagy megházasodjak, vagy akkor most hogy lesz ez. Én nem így képzeltem ezt, hogy sutty, egyszer csak vége, öreg leszek és ráncos. Mondjuk a Nők Lapja arcápolási tippjeihez még mindig kínosan fiatal vagyok (puffadt szemek, szarkalábak, hah, mit nekem). De most akkor mégis, hogy van ez, hogy 24? Most akkor meg kell sértődnöm, ha a nénikék letegeznek? És nekem már nem szabad teccikeznem senkit? Magáznom kell a kortársaimat? Ne boruljak ki, ha egy kisgyerek csókolomot köszön? Hordhatom a vállamon keresztben a táskám, vagy túl öreg vagyok hozzá? Vásárolhatok a Forever 21-ban vagy a Stradivariusban? Öreg vagyok a kedvenc piros Superga tornacipőmhöz? És a kicsit koszos, fonott karkötőkhöz amik már vagy 5 éve a csuklómon vannak? Vagy csak akkor leszek öreg, ha annak gondolom, érzem magam?

Én még egyetemre akarok járni, éjjelig ülni a könyvtárban,papírpohárból teát inni és pötyögni a laptopomon, mindenféle nagy örletekről meg tervekről répatorta mellett beszélni, előadássorozaton ülni, vagy esszéket írni, vagy mit tudom én. Én nem tudok még ilyenekre gondolni, hogy fizetés, háztartás, munkaidő, lakásbiztosítás, és hasonlók. Még azt is csak most tudtam meg, hogy az ember átviheti a lakáshitelét másik bankhoz, vagy hogy a piacon milyen olcsón lehet kávét meg kozmetikumokat vásárolni.

Tényleg csomó mindent nem tudok, talán azért mert nem is akarom tudni, vagy csak élek az idült tudatlanságomban, fogalmam sincs, de néhány napja olvastam néhány tippet szalagavatós frizurákról és sminkekről, amit otthon is el lehet készíteni, ha pénzt akarunk spórolni. Pénzt.akarunk.spórolni. 18 évesen mikor jutott nekem eszembe, hogy pénzt spóroljak? Most sem igazán tudom, hogy kell pénzt spórolni. Annyit tudok, hogy szeretnék egy gyapjúpulóvert, minél olcsóbban, meg egy fekete bokacsizmát.

Nem tudom, hogy kell rendesen banános palacsintát sütni, hogy ne nézzen ki úgy, mint egy koszos rántotta (néha sikerül, de ez esetleges) rendesen szakdolgozatot írni, nem halogatni, vagy effektíven, lelkifurdalás nélkül bliccelni a BKV-n. Nem tudom igazán, hogy kell szocializálódni egy hétszáz fős konferencián, vagy úgy egyáltalán. Nem tudom, hogy kell állandóan együtt lenni a fiúmmal úgy, hogy közben ne kapjak gutaütést, mert a saját dolgomat nem tudom megcsinálni, az egész lakás egy könyv, és ruhakupac, és nincs időm, meg energiám rendbetenni. Nem tudom igazán, hogy kell kezelni a kapcsolatokat, a munkamegosztást, vagy hogy kínos helyzet nélkül azt mondani, hogy pakold ki a mosogatógépet, nekem nincs időm. Nem tudom, hogy kell nem elaludni az unalmas filmeken, és aztán nem piszkálni egymást emiatt, és erőfeszítést tenni, hogy ne mindig rántottát együnk reggelire, pedig én borzasztóan szeretem a rántottát.

 Még egy dolog, amit nem tudok még jól csinálni az az egyensúly. Mintha mindenki erről beszélne, hogy párkapcsolati egyensúly, meg munka- magánélet egyensúly, pénzügyi egyensúly, és hogy a fizetésünk mekkora részét költsük albérletre, vagy hiteltörlesztésre, meg hogy mennyit takarítsunk meg mindenképpen, no, hát nekem mindezekről fogalmam sincs.
Mármint én egész júliusban és augusztus nagy részében is azzal nyugtattam magam, hogy a nyár az egy jó dolog, csak a jóra akarok emlékezni, közben meg annyi dráma volt, hogy a bőrgyógyász (!) felírt egy doboz nyugtatót (!) és anyám egy ponton felajánlotta, hogy majd ő felhívja ezt a fiút és kiosztja, de aztán ez nem történt meg, és a nyugtatót egyszer vettem csak be, viszont a lelki egyensúlyomra még mindig fel voltam esküdve, főleg, hogy ha egy jó dolog történik, annyira felvillanyozódom, hogy egyszerűen minden vacakság mintha eltörlődött volna. Mintha elfelejteném, vagy nem is tudom, mert én csak olyan dolgokra akarok emlékezni, ahogy esszük a lelkváros lángost a Balcsin és mindannyian visítva röhögünk amikor bokáig süllyedünk a vízbe a rizsföldre emlékeztető strandon, vagy amikor a fiúval ültünk a Margitszigeten az aranyló délutáni napsütésben a végén, ahol még soha nem ültem. Kivéve, hogy a lekváros lángos megfeküdte a gyomromat, és a pad kényelmetlen volt, amellett, hogy nem is volt igazán mit mondani, és egyáltalán, egy kicsit unalmas volt.
Talán még azt sem tudom, magamnak mi a jó, nem hogy másoknak, nem hogy másokkal együtt nekem is. Talán tényleg igaz, hogy az igazán fontos és nehéz dolgokról soha senki nem tanít semmit.

Voltam egy felhőkarcolóban! Avagy a nap, amikor tériszonyom volt.