There's joy not far from here, I know there is

 33 éves vagyok szóval idén volt a 15 éves érettségi találkozónk, ami nyilván sokkoló és nevetséges is, hogy 15!!! éve!!!!444 érettségiztem!!!444, hogy lehet ez?? 

Aztán kezdődött azzal, hogy egy Napfény Műterem nevű étteremben volt, ahol én még soha nem voltam Szegeden, és azt hittem, hogy a Napfény Műterem az iskolában van, mivel ez egy művészeti gimnázium... hát mit tudom én... szóval jól bementem az iskolába, ahol nem volt semmi és senki, csak egy másik osztálytalálkozó egy rakás 50 körüli nővel. A portás először beküldött közéjük, én meg csak meglepetten álltam az ajtóban, hogy jesszus, kik ezek a nénik, én is néni vagyok, most akkor mi van. Ezután sikerült kiderítenem, hogy hol az étterem, és mivel én voltam szerencsére már csak az asztal végén tudtam leülni. Mármint az asztalnak azon a végén, ahol az összes kismama ült. Ja bocs, az egész osztály egy kismama, mindenki tervezi a gyerekét, vagy bejelentette, hogy gyereke lesz (3) vagy bejelentette a már létező gyerekeit (Kb. 20). Az egyik lány azt is bejelentette, hogy úristeennnn, egy cigány nővel kellett együtt lennie a szülőszobán, fantasztikus volt a döbbenet mindenki arcán, amikor a szolid és kedves értelmiségi logopédus elkezd szolidan és kedvesen cigányozni. 

Közepesen szorongva mentem oda amúgy is az egész nagy eseményre, részben mert ún. jól ismerjük egymást ezekkel az emberekkel, részben meg felnőttként gyakorlatilag egyáltalán nem, aztán meg pár nappal korábban volt már megint egy ilyen szorongás rohamom vagy minek nevezzem, rettenetesen szorongtam mindenen, iszonyú rossz kedvem is volt. Mostanában sokszor úgy ébredek fel, hogy iszonyú ideges vagyok, vagy ingerült, nem is tudom mi, de már előre utálom az egész napot. Mintha az egész nappal el lennék késve, mintha előre minden el lenne rontva, és előre nem akartam ilyen lenni, vidám akartam lenni és könnyed, de legalábbis nem ilyen, és ettől is csalódott vagyok.

33 éves vagyok, és fogalmam sincs, hova tart az életem, és ez részben nagyon ijesztő. Ijesztő, hogy ha arra gondolok, hogy másoknak már van családjuk, már "kész" az életük, már van kihez hazamenni, mindig vannak valakivel, mindig van, akitől megkérdezzék, hogy szerinted ez milyen, mindig van akivel elmehetnek ahova akarnak, és nem kell sajnálkozniuk, hogy egyedül vannak, vagy a barátaikat úgyse érdekli vagy mit tudom én, nincs kivel csinálni valamit.

Másrészt meg, fogalmam sincs, hogy mit akarok. Mostanában túl kevés, de vannak a jó pillanatok, amikor az az érzésem, hogy én ezt így akartam, nekem ez így nagyon jó. Most nem gondolok túl nagy vagy magasztos dolgokra, csak mint amikor biciklizek a tavaszi szélben Szegeden, amikor hallok valami retteneteset és arra kell gondolnom, hogy meghalnék, ha velem ez lenne, meghalnék, ha az lenne az életem, hogy szeretek Vértón lakni (ez egy bányató Szeged legnagyobb lakótelepének dzsumbujában, a nem szegedieknek), meghalnék, ha négy gyerekem lenne, és négy gyereket kéne életben tartanom, ha a csávómmal azon vitatkoznánk állandóan, hogy már megint túl sok kokaint vett, ha a csávóm egyáltalán kokaint venne, ha egy rossz kapcsolatban élnék, ha egy olyan kapcsolatban élnék, ahol normális a cigányozás.