Melyben elgurult a gyógyszerem

 Mostanában a fejemben sokkal szellemesebb vagyok ezért kéne csöndben maradnom  és amúgy meg tudom, hogy unalmas már, hogy állandóan a mentális problémáimról szól újabban ez a blog, miközben én szeretnék vicces lány lenni. 

Egy kicsit foglalkoztat az anszki blogján kialakult dráma (vagy minek nevezzem?félreértés? egyet nem értés? tudom, hogy a dráma nem jó szó, bocsi), és mindenki olyan okosakat és érzékenyeket mondott meg írt ott, hogy én már inkább nem is szóltam hozzá, de nekem két dolog van, ami ilyen take away (mint sem levont következtetés), mégpedig, hogy mindannyiunknak vastagabb bőrrel kéne rendelkeznünk itt a blog szférában. Egyáltalán nem arra gondolok, hogy gátlások nélkül mondjuk meg egymásnak a magunkét, hanem, hogy talán ne vegyünk mindent annyira a szívünkre. Jó, ezt lehet, hogy főleg csak magamnak mondom. Tegnap történt valami, ami miatt nagyon rossz embernek érzem magam, és most idegesítő leszek, mert nem mondok több részletet annál, hogy akaratlanul illetlen voltam valakivel, aki szívességet tett nekem. Ezen úgy elkedvetlenedtem (jó, meg azért egy kicsit fel is háborodtam), hogy fél este csak puffogtam, és nem is írtam blogot, mikor amúgy tegnap akartam ezt posztolni. Egyébként foglalkoztat még az a kérdés is, hogy mi a jobb, az automatikusan kimoderált kritikus kommentek, vagy a komment zivatar, ami volt már több blogon mostanában. 

A másik dolog, hogy nekem nincs kész stratégiám azt illetően, hogy mi az, amit nem írok meg ezen a blogon. Vannak dolgok, amikről nem szeretek túlságosan beszélni, mint mondjuk a pénz, mert annyira nem tudom kezelni, hogy nem is tudom, hogy artikuláljam. Tudom, hogy van pénzem, de közben állandóan nincs pénzem és mondom, nincs pénzem, de közben most is vettem 7 ezerért kézzel festett gyapjú fonalat, amiből mindösszesen majd csak egy sapkát fogok tudni kötni, de közben meg "nincs pénzem" a Lierac arkrémre, aminek a mintájától tök szép lett a bőröm. Általában nem beszélek, beszélnék, arról, hogy tulajdonképpen én egy kicsit (nagyon) irigy ember vagyok, és úgy közepesen legalább irritál, hogy az egyik barátnőm már másodszorra megy Ázsiába tavasz óta. Biztos, hogy nem megegyezőek a pénzköltési szokásaim, és értem, hogy neki van egy jó multis fizetése, de nekem nem tűnik komfortosnak pénzmegtakarítás ügyileg, hogy kétszer elmegyek Balira. Bla bla, irigy liba. Nem beszélnék a borzalmas felfázásomról, ami lehet, hogy fertőzés volt, mit tudom én,szerintem lehet, hogy szex közben kaptam el, de ki tudja, ilyenekről nem szeretek a blogomon beszélni, mindenki azt hiszi, hogy egy mosdatlan huligán vagyok. Pedig amúgy elköltöttem egy csomó pénzt body shopos testradírra egyik nap amikor elég rossz volt a kedvem, és valószínűleg nem fogok ilyet többet csinálni, mert 8 ezer forint túl sok bármire, ami a body shopból van és rózsa illatú és egyszer csak volt-nincs. A lány, aki Balira jár, tudom, hogy kb miss sporty sminktermékeket használ, szóval ő biztos azért tud Balira menni, mert nem veri el a pénzét minden földi jóra (nagyon leegyszerűsítve), de én szeretem a szép dolgokat. Meg persze marhára szeretem a pénzt is.

Nincsenek válaszaim, és most elmesélem inkább, mi történt két hete. Elfogyott a gyógyszerem. Mármint azok a gyógyszereim, amiket a pszichiáterem szokott felírni. Annak aki nem szed ilyen gyógyszereket: ez olyan, mint amikor elfogy egy étteremben a kenyér. Nagyon kínos. Egy-két nap még nem túl durva, azt még ki lehet bírni, egy nap semmi, a másodikra kicsit rossz kedvű lehet az ember, attól függ hányat és melyiket nem tudja szedni. Aztán van az, amikor már annyira sok napja nem szedi az ember, hogy elkezd húzni a feje, meg furán szédül. Ezen már nem igazán lehet segíteni extra mennyiségű magnézium tablettával meg semmivel. Persze, felírathattam volna, csak ez nem volt lehetséges, mert a pszichiáterem pont elutazott. Persze, észben is tarthatnám, akkor sokkal jobban működne a világ, csak ez nekem nem sikerül. Szóval pánikomban elkezdtem pszichiátereket keresni az interneten, akik majd hajlandóak lesznek felírni a gyógyszerem. Ezzel több baj is van, az egyik, hogy persze senkinél nincs azonnal, ill. napokon belül időpont. Jó, találtam egy magánklinikán, de az 50 ezres díj a mentális határaimon túl volt. Aztán találtam egy másik helyet, ami olcsóbb volt, közel is volt, voltam is már ott egy másik vizsgálaton, tudom, hogy van citromos víz kitéve kedvesek, szóval foglaltam egy időpontot. El is jött a vizsgálat napja másnap, amikor a recepción kiderült, hogy az időpontom valójában két hét múlva van, és eltévesztettem az egészet. Aztán a recepciós valahogy megbeszélte, hogy a doktornéni csak felírja nekem a gyógyszereket és én ezen végtelenül meghatódtam.... kivéve, hogy aztán vártam és vártam és nem írta fel. Kétszer is jó csalódottan távoztam a gyógyszertárból, de hát mit lehet tenni. Már majdnem feladtam, amikor anyukám talált még két pszichiátert, akik a közelemben rendelnek, és nem tűntek túl ijesztőnek, szóval felhívtam az egyiket. Kiderült, hogy szinte az utca végén rendel, csak hát bár ne mentem volna oda. Iszonyat kellemetlen volt. Iszonyat kellemetlen kérdéseket tett fel, persze egy pszichiáternél az első ülés soha nem egy ilyen chill élmény mint fagyit enni, de nem úgy érzi szerintem magát az ember ideálisan, mint egy vallatáson. Ez borzasztó volt. Komolyan feltette a kérdést, hogy és önt miért diagnosztizálták bipolárisnak, aztán meg, hogy szokott amúgy feldobódott lenni? Mindezt egy szuterénben, ami úgy 3x3m volt, telezsúfolva bútorokkal, és akkor még egy gigantikus kutya a sarokban. A végén aztán még szerencsére kijelentette, hogy ő most akkor nem írja fel a gyógyszert amit kértem (jobban mondva kettőt), mert ezek nagyon erős gyógyszerek, skizofréniára valók, és én nem vagyok skizofrén, meg még további blablák arról, hogy ezt így nem lehet csak úgy. Jó, de akkor az orvosom hogy csinálja meg, hogy felírja? Annyi kérdés. Ezután a végső poén, hogy valahogy kiszaladt a számon ez az egész csalódottság meg eset, amikor az orvosomnál voltam, és mondta, hogy az a nő iszonyat gonosz, és utálja őt, mert több féle terápiás módszert sajátított el, pedig fiatalabb, így valószínűleg ahogy meglátta, hogy a betege vagyok, már velem is gonosz volt.

Nem tudtam kiverni a fejemből egyrészt a csalódottságot, hogy egyszerűen csak bejelenti, hogy ő most akkor ezt nem írja fel, mert szerinte ez nem így van, másrészt azt a sugárzó rosszindulatot, amivel ez a nő viszonyult hozzám egész végig. Lehet, hogy csak nem voltam szimpatikus neki, de szerintem nem is erről van szó. Egy kicsit rantelnem kell, mert ez bennem van a phd-m óta, csak nem igazán tudom, hogy artikuláljam. Szóval tudjátok, vagy nem tudjátok, de most már tudni fogjátok, hogy Szegeden úgy van a phd képzés, hogy az összes STEM területről jövő phd-s, illetve ezekhez a doktori iskolákhoz tartozó mindenki gyakorlatilag össze van zárva az órákon. Ott van mindenki, ténlyeg: orvos, fogorvos, biológus, kémikus, matematikus, ezekkel foglalkozó mérnökök, meg vannak páran, akik totál kilógnak, mint mondjuk én, vagy egy nyelvész nő, aki az évfolyamomon volt, és azóta fogalmam sincs mit csinál, vagy hogy tud boldogulni. Azt gondolom, hogy a presztízs sokkal fontosabb itt mindenkinek, mint bárki várná, mint amire bárki számítana. Egy kicsit visszás amit mondok persze, mert a szociológia is bizonyos körökben presztízs, meg elszállt értelmiséginek tartanak, ha kimondod, hogy szociológia, miközben voltak olyan vizsgáim, amikre konkrétan egy napot készültem, de azért "hallgassatok" meg. Másrészt biztos a félbehagyott phd-m is beszél belőlem, meg hogy nem tudom, tudtam idáig eldönteni, hogy érdemes-e valaha ezzel még foglalkoznom, vagy iszonyat középszerű lennék benne, pont mint amilyennek éreztem magam Szegeden. Az egész phd-zásban még extrán presztízs, ha az ember még orvos is, és most olyan vagyok mint egy átlagos, hagyományos orvoslásban nem hívő panelproli, de annyira kiábrándító volt ennek az egy pszichiáternek a mintegy személyeskedése, amikor tudja, hogy mennyire kellemetlen, hogyha az ember nem tudja bevenni a gyógyszerét. 

Nem is tudom, inkább abbahagyom.