Men I may not know, but shoes, shoes I know

 A hétvégén elment vissza Marokkóba a berber szeretőm (jaj most olyan modoros, hogy tolom itt, milyen egzotikus fiúkkal szexelek, de oh well), és fogalmam sincs mit gondolok. 

Jó, persze, tudom mit gondolok. Igazából csalódott vagyok. Amikor január végén először találkoztunk, akkor azt hittem, hogy ez jó lesz, ebből lehet valami, aztán az első négy vagy öt randin nem történt semmi, és én azon gondolkodtam, mint egy tinédzser, hogy mikor fogunk csókolózni, vagy bármit csinálni. Persze részben hülyeség volt, és miért nem gondoltam erre, hogy ez egy fiú akinek júliusban lejár a tartózkodási engedélye, és nem az EU-ból jött, hogy csak úgy új vízumot kapjon. Aztán meg még nem is tudta, mit akar igazából csinálni, ha kész a phd-ja, én meg ekkor hagytam a sajátomat félbe, és fogalmam sem volt, hogy mi lesz velem (most 5 hónappal később van, és még mindig nincs fogalmam, de ez a poszt most szerencsére nem erről szól), és úgy gondoltam, hogy ez most oké, hogy nem tudjuk mi lesz, majd kiderül, majd eldöntjük, majd lesz valahogy, mit tudom én.

Most a legutolsó randinkon tudtam meg, hogy amúgy tulajdonképpen egyébként egy lány házassági ajánlatot tett neki tavaly, de ezt is csak mert megkérdeztem, hogy tul.képp ez mikor volt, meg utálom az ilyen jellegű mismásolást. Szóval ezt az ajánlatot visszautasította, mert nem volt szerelmes a lányba, és szerintem egy nagyon tisztelendő dolog. Csak közben meg ez mindent valahogy más megvilágításba helyez köztünk, mert fogalmam sincs, hogy tőlem akkor mit akart (ezt nem beszéltük meg, és már akkor mindegy is volt), de szerintem semmi komolyat (mondom, hogy ez lesz a memoárom címe) és ez valahogy annyira böki a csőröm. Mármint, hogy ő végig tudta, én meg nem tudtom, mit hittem. 

Jó, azt hiszem, hogy ez a fiú nem a nagy ő nekem, meg nem is vagyok belé szerelmes, de akkor meg mit gondoltam, hogy majd minden megváltozik, és amúgy tényleg azt gondoltam, hogy fekszünk az ágyban, ülünk a kanapén és datolyát eszünk, ülünk az asztalnál és levest eszünk, kaktusz levelet sütünk és megesszük pirosarannyal, ülünk órákig az Ibolyában és akkor majd szerelmesek leszünk egymásba, mikor ő végig nem is akarta ezt az egészet, csak elfelejtette megmondani nekem, én meg... velem meg csak nem történt meg.

A barátnőim azt mondták, hogy milyen szép fiú és tényleg szép fiú is, kicsit karamell színű, jobban mondva tökéletesen karamell színű, eh, mindene, de azt hiszem amúgy, hogy még szex közben is kultúrális különbségek voltak, vannak köztünk. Azt hiszem, hogy a kultúra olyan, hogy mindenki tud róla valamit, vagy "mindent", és akkor amikor találkozol vele a kairói reptéren, hogy az etiópok hogy öltöznek, akkor először nem hiszed el, ahogy azt se, hogy az összes férfi eléd akar állni, ha hagyod. És akkor ott van egy nagyon-nagyon beszédes fiú aki a világ másik végéből jön, konkrétan egy másik univerzumból. Képzeljétek el, hogy ez a fiú a phd-ig vitte, úgy, hogy az anyja konkrétan nem tudott írni felnőtt koráig, az apja katona, ami nem egy szuper magas presztízsű foglalkozás Marokkóban. A házukban egészen sokáig nem volt padló, csak döngölt föld, és víz sem, amit a kútról kellett hozni. A berberek nem is arabul beszélnek otthon (hanem valami tamazight-ul), szóval az arabot meg kell tanulni az iskolában, mert az iskola csak arabul van, az egyetem meg pláne. Házasság előtti szex nem nagyon történik, jobban mondva nem történik, meg házasság előtt nem szokás, szóval szex se történik, ahogy szexuális felvilágosítás sem, főleg nem úgy, hogy tessék itt egy banán, és akkor mutatom, hogy megy ez. Egyszer rossz méretű óvszert vettem,  mert fogalmam sincs, hogy ilyen van, és ez hogy van, és hogy ez az én dolgom-e, nőként, még akkor is, ha én leszek terhes. 

Másrészt meg persze nem akartam az a nő lenni, aki szexről * aki a szex miatt tölt időt valakivel, de ez már nem tudom, hányadik olyan viszonyom, amiben elég fontos a szex, szóval most mit tagadjam le, hogy ezt csinálom. Egyik nap, ill. hát legutóbb amikor a pszichiáternél voltam, ki tudja miért a kb. tíz(!!!) évvel ezelőtti exfiúmról beszéltem, és a gyalázatosan rossz kapcsolatunkról, meg hogy nem ment a szex, és akkor azt bírta mondani, hogy a férfiak szeretik úgy érezni, hogy ők irányítanak, és szerintem ez akkora bullshit, mint a huzat. (Internet népe, nyilvánítsatok véleményt) Úgy értem, milyen genetikai vagy akármilyen bizonyíték van arra, hogy a férfiaknak irányítania kell? Ez nem a patriarchális berendezkedés egyik kellemetlenül megtanult része? Ahogy az meg kínosan antifeminista, hogy azért töltök valakivel időt, mert négyszer akarok egymás után szexelni? (Ezt tényleg, tényleg leírtam?) Most jól zavarba jöttem, és félek, hogy ennek a posztnak a vége jól félre siklik és annyi lesz, hogy ok cső (mint általában), ahelyett, hogy még azt fejtegetném, hogy mennyire jó lenne, ha ez az egész nem lenne akkora tabu, mint amekkorának érzem.

Mióta megírtam a posztomat a kövérségről, és most már mindenki tudja, hogy kövér vagyok (bár a kövérség persze tökre relatív, ezt én is tudom, a nagynéném is kövér, csak ő nem tud felmenni a lépcsőn) és mondjuk kicsit kellemetlen tapasztalat, de most már úgy is mindegy, megoszthatom a néppel, hogy a marokkói fiú elmondta nekem egy csomószor, hogy mennyire tetszik neki a fenekem. Ezt mondjuk egy kicsit fetisizálásnak érzem, vagy mit tudom én. Nem tudok nem arra gondolni, hogy akkor most azért tetszettem neki, mert egy bizonyos tipusú nő tetszik neki. Ez mondjuk végtelenül kiborító. Jó, ha egymás mellé tenném a fiúkat, akik valaha tetszettek, biztos lenne bennük valami hasonló, de hogy fenék? 

*cue Carrie Bradshaw idézet a címben