Velem sosem történik semmi

csak az átlagos káosz az átlagos török utcán

De most is biztos csak azért, mert a virágos szupermenes pólóm volt rajtam. Szóval, hogy ülök a metrón, és egyszer csak elkezd hozzám beszélni egy fiú, hogy magyarul olvasok-e (igen, bár amúgy alig olvasok magyarul), meg hogy honnan jöttem és mit csinálok, és hogy adjam már meg a telefonszámom, és akkor elmehetünk tangózni (??)
A fiú azóta sem hívott fel, és tulajdonképpen mit bánom én, kopasz volt (és én azt hiszem nem rajongok a kopasz fiúkért), és beszélgettünk vagy 5 perce, amikor elkezdte kijavítani a nyelvtani hibáimat (rögtön azután, hogy megdicsérte, hogy jól beszélek németül), meg amúgy is tangó. Inkább csak az, hogy ez olyan mintha ez az univerzum elcseszett mézesmadzagja lenne, tessék, hozzád szól egy fiú, pedig aznap olyan volt a hajam mint Herminone Grangernek és kapucnis pulcsi volt rajtam, de azért annyira mégsem, hogy tényleg randira hívjon. Szinte már irreleváns, hogy lehet, hogy nem is jó fej ez a fiú, csak az elv. (de azért most nyilván iszonyú nagy a kísértés, hogy jól lenyomozzam az interneten)

Aztán még az is volt, hogy volt a hostelben volt egyszer egy Erasmusos parti, ahol megismerkedtem két magyar cseregyerekkel, akik iszonyú jófejek voltak, az egyik fiú meghívott magukhoz, és főzött nekünk pörköltet(!!), és mivel nem volt tejföl, öntöttünk bele két főzőtejszínt, hát hogy az milyen finom! Aztán még hajnalig ittunk egy csomó rozét, meg Hiperkarmát hallgattunk, és a hűtőben volt egy szalámi, a szobájukban pedig egy csomó magyar dolog, és lefekvés előtt Vukkot néztünk youtube-ról, egy pillanatig egészen honvágyam volt. Jó, majdnem, inkább csak rájöttem, hogy rettenetesen vágyom arra néha, vagy milyen jó lenne ha, bárcsak, egészen ritkán barátkoznék magyarokkal.* Mondjuk persze ezt a honvággyal teli nosztalgiát nem tudom, akarom csinálni Berlinben, többek közt, mert itt ér egy csomó inger és van mindenféle lehetőség, hogy szórakoztassam magam, talán sokkal jobban, mint Bp-en valaha, a török mezőkön, ahol meg van vagy 100 diák, és mindenhol narancsligetek meg tengerpart, szóval ez egészen más. Jó igazából nem tudom elképzelni, hogy olyan helyen éljek, ahol este 11 és reggel fél8 közt nincs semmiféle busz, semmit nem lehet csinálni, csak fagyit enni, vagy átmenni a szomszéd város melletti plázába, ahol a gazdagok komolyan a Starbucksba járnak. (Törökországban amúgy 3 dönert is lehet venni egy 900 forintos habos kávé árából, ami olyan, mintha valaki Berlinben kb 9-10 euróért venne magának kávét?)
De nem erről akartam beszélni, hanem, hogy én eddig miért nem tudtam, hogy amúgy fiúkkal is lehet egész könnyen barátkozni? Hogy van olyan, hogy nem is kell azon gondolkodnom, hogy mit mondjak, csak hogy ne legyen 20 percig tartó kínos csend? Vagy hogy van olyan, hogy nem kell hülyén arra koncentrálnom, hogy jesszusom ez egy fiú, mert nem is fontos a beszélgetés szempontjából? Mert hát ez fantasztikus, eddig zacskóban éltem (és rettentő gyerekes is vagyok és/vagy nem szocializálódtam rendesen) most 25 évnyi elhalasztott barátkozást kell bepótolnom. Mármint elmentem Ephesus-ba ezzel a gyakorlatilag ismeretlen fiúval, és egyszerű volt, semmi awkwardness, ugyanolyan gyorsan akartunk gyalogolni, ugyanazt akartuk csinálni,én felolvastam az útikönyvet amíg ő mindent lefényképezett, és mindkettőnket rémesen szórakoztatta a japán turisták iszonyú színes ruháinak kifigurázása.
És most egy kicsit (jó, inkább nagyon) azon aggódom, hogy mi van, ha soha nem találok olyan fiút, aki egyformán iszonyúan szórakoztat sőt nagyjából megegyezik a véleményünk a politikát illetően is egy luxus világban és rettentő vonzónak is találom, és még ő is ezt gondolja rólam.



*ami tul.képpen irónikus, mert általában szánt szándékkal kerülöm az ilyesmit