Csak hogy nyafogással kezdjem ezt a posztot is, elmondom, hogy nekem amúgy hiányzik, amikor hosszas, esszé szerű posztokat írtam mindenről, de gondolom, már az is jó, hogy egyáltalán írok valamit ezen a ponton.
Egyrészt, hogy felmondtam. Ennek jó sok oka van, és már elkezdtem mindenféle posztokat írni róla, de én addig nem akarom ezeket ténylegesen posztolni is, amíg van hátra időm, ami teljesen nevetséges, de mindegy, it is what it is. Teljesen ijedt vagyok különben, és fogalmam sincs, hogy mi lesz most velem, vagy mit akarok most csinálni. Egyszerűen annyira kisült és kedvetlen vagyok, hogy arra vágyom, hogy a balatoni házunk teraszán üljek és olvassak a kávémmal a kezemben, meg hogy a fiúmmal elutazzunk kettecskén valami egzotikus (lol) helyre, meg hogy úgy legyek, hogy nem vagyok rettenetesen fáradt és kedvetlen. Amúgy a négyhetes szabadságom alatt a főnököm is felmondott, aki már hetekkel ezelőtt el is ment, ami egy kicsit megkönnyebbülés volt, mert valamilyen szinten azt csinált az ember, amit akart, ennél a nőnél meg mindig voltak akik egyenlőbbek voltak a többieknél, és ez eléggé zavart (de ez úgyis csak a jéghegy csúcsa volt) Most van egy új főnökünk a múlt hét óta, aki nagyon szimpatikus, meg olyan szakmai elveket képvisel, ahogy én azt eleve elképzeltem a szociális munkában lennie kéne, progresszív, elfogadó, segíteni akaró, tenni vágyó, nem is tudom, csak egyszerűen reményt kelt bennem ez a nő, hogy egy jobb világ jön van.
Másrészt, hogy úgy döntöttem, hogy tényleg, tényleg pszichiátert kell váltanom. Ez már nagyon-nagyon hosszú ideje ott lóg a fejem fölött, és nem különösen akarom meglépni, de a legutóbbi pár ülés már annyira kellemetlen volt, hogy most kedden, amikor online tartottuk, akkor én majdnem lecsaptam a laptopot úgy 15 perc után. Az van, hogy ez a nő szerintem elég jól beállította a gyógyszerem, és emiatt félek legfőképpen orvost váltani. Ugyanakkor meg ilyenek vannak, hogy sorozatosan lemondja az időpontjaimat, de egyszerre két-három alkalommal is, ami jó kellemetlen, ha mondjuk nem lenne gyógszerem, lévén, hogy ez legalább egy hetes csúszást jelent. Legutóbb nem válaszoltam elég gyorsan (haha), és komolyan mondom, mire visszaírtam, már másnak adta az alternatív időpontot, pedig ő mondta le az enyém is! Annyira felháborító, és akkor annyit nem tud mondani, hogy bocs. Szóval jól be van ugyan állítva a gyógyszerem (vagy mit tudom én, nagyjából jól érzem magam a napok többségén, nem vagyok szomorú meg frusztrált, nem vagyok negatív és nem is szorongok rettenetesen, csak mondjuk szerintem fáradtabb vagyok az ideálisnál, de persze honnan tudjam, hogy más emberek mennyire fáradtak?), de a terápián ilyenek mennek, hogy Akasha terápia (terápia ez egyáltalán?), ami valami hindu izére alapozott módszer, és az ember előző életeivel foglalkozik, és ez a nő teljesen tudományosan és komolyan előadja nekem, hogy az előző életemben ez meg az volt, és amiatt vagyok most szorongó meg nem jól (amúgy én nem mondanám, hogy most nem jól vagyok, de ki határozza ezt meg), meg hogy rezgések meg mit tudom én, hogyaszongya én vagyok a sorsom meghatározója. Nem is tudom leírni az összes spiri dolgot, de az előző életemről tartott szeánsz annyira borzasztóan megrázó volt, hogy én nem is tudom annyira, hogy mit mondjak. Egyszer, hónapokkal ezelőtt amúgy elmagyaráztam neki, hogy én ezt milyen rettenetesen éltem meg, és napok ki voltam borulva azon, hogy az előző életemben állítólag börtönben voltam, és az anyukám volt a börtönőr, és hogy ez borzasztó, és ennek ellenére megint ezt kellett elkezdeni tolni, hát nem hiszem el. Mintha a csakra tisztítás nem lenne elég jó (lol) (amúgy azon is kiborultam). Nem tudom, az arcomba lehet vágni, hogy nem vagyok elég nyitott, meg nem vagyok elég spiri, de a pszichiáterem, akihez 25 ezerért járok lehetőleg ne csakratisztítást végezzen már rajtam, meg manifesztációkat meg mit tudom én, hát sajnálom, én kiégtem ezeken, amikor eleinte pszichoterápiával kezdtük.
Mindemellett nem tudom félretenni a rossz élményeimet, amikor az SZTK-s pszichológus azt mondta, hogy elhagytam magam, és miért engedtem, hogy elhagyjam magam, amikor épp súlyos depressziós epizód volt a diagnózis, amit felállított pár héttel korábban a pszichiáter (és ez a nő is ronda volt meg hülyén öltözött, de nyilván túl rendes vagyok, hogy ezt megmondjam valakinek, meg annyi lélekjelenlétem sincs, és hát őszintén, remélem, hogy magától is tudja, hogy ronda, ami nekem pont elég). Aztán volt ugye a másik pszichiáterem, az első magánpszichiáterem, akinél jobban lettem, de azért nem igazán jól. Eleinte ott rendelt a Délinél és jól mentek a dolgok, csak aztán jött a Covid, és online kezdett el rendelni, amiről utána se állt vissza, így hát nem jöttem rá, ő meg elfelejtett szólni, hogy amúgy terhes. Egy hónappal előre közölte, hogy akkor most ok cső, amitől jó mérges voltam, bár addigra voltak más problémáim is vele, az egyik, hogy rosszul esett, amikor közölte, hogy ennél jobban kéne már lennem, a másik, hogy nem volt hajlandó frontint felírni, mert az volt a mániája, hogy rá fogok csúszni (ennél szebben mondta, de értjük), ezért egészen komolyan minden hónapban csak egy harmincas dobozt írt fel, hogy akkor naponta csak egy szem lesz. Azt hiszem, hogy a mikromenedzsment ilyen formáját egy orvostól se szeretném eltűrni, mert szerencsére nem vagyok már olyan súlyosan beteg, meg igazából teljesen hülye sem. Majd volt egy harmadik pszichiáter, akinél egyszer voltam, amikor a jelenlegi pszichiáterem leesett a föld színéről egy hónapra mit tudom én hova Délkelet-Ázsiába és kifogyott az egyik gyógyszerem, amitől már eléggé rosszul voltam és kétségbeesetten, szóval elmentem ehhez a nőhöz aki egy szuterénben rendelt, a rendelő sarkában egy kb 60 kilós valami borzasztó kutyával, és azt mondta nekem, hogy ő amúgy nem látja rajtam ezeket meg azokat a tüneteket, szóval szerinte nem is kéne szednem ezt a gyógyszert, és a másikat amúgy se fogja felírni, mert nem ért vele egyet. Ezután nagy kegyesen közölte, hogy de nyugodjak meg, ő most ezért nem fog pénzt kérni, micsoda szerencse, iszonyú kellemetlen volt ez az egész, nagyjából úgy éreztem magam, mint egy vizsgán.
Harmadrészt, tavaly az üzemorvos talált valami szívritmus zavart vagy mit mikor megmérték a vérnyomásom, és gyanusan alacsony volt a pulzusom, szóval beutaltak a kardiológiára, ahova nem jutottam el végül, annyira sokáig húztam, aztán meg kiderült, hogy csak adott napokon lehet időpontot kérni, és szuper komplikált az egész. Nyilván semmi kedvem az egészhez, és iszonyúan szorongok is a vizsgálattól, az SZTK-tól, hogy majd gonosz lesz az orvos, vagy közli velem, hogy kövér vagyok, amit értelemszerűen magamtól is tudok, de nem mindennek ez az oka, az anyukámnak is szívbillentyű zavara van, és egy rendkívül vékony nő. Szóval a múlt héten az egyik nap ültem az irodában és hirtelen valami szörnyű nyilalló fájdalom volt a mellkasomban. Tudom, hogy lehet ilyen különböző okokból, mint mondjuk gyomorsav, de ez tényleg rettenetes volt, azt hittem, hogy most akkor meg fogok halni (drámai vagyok, de hát na.) Szóval most még a kardiológia is.
El kéne kezdenem sportolni, de annyira ijedt is vagyok, tudatlan is vagyok, nem tudom, hogy mit kezdjek el (a pilates amúgy tetszene), meg kövéren hogy sportol az ember? Olyan leszek, mint egy viziló???? Ugyanakkor meg úgy élvezem Dolly posztjait a sportolásról, hogy na. Nehéz ez, és jó volt nyafogni.
