Szóval úgy van, hogy semmi nincs jól. Mármint így nincsenek nagy tragédiák az életemben*, de ettől még... seasonal deprression hits hard, vagy mi. Kb két hónapja kaptam egy pánikrohamot, és az egy dolog, hogy mire felépültem belőle, szóval na, az sokkal rosszabb és nehezebb, mint amiről bárkit is hallottam beszélni, de én azóta sem vagyok ok. Rettenetesen szomorú és csalódott voltam magamban hetekig, nem tudtam enni igazán, aztán csak pudingot ettem, aztán csak levest, nagyon nehéz összecibálnom magam mindenféle napirendre magam az abszolút szükségesen kívül.
Szomorúnak lenni nagyon nehéz, mert nem érzem őrülten motiváltnak (=egyáltalán) magam bármire, az egy dolog, hogy semmi nagyívű dologra, vagy korán kelni hétvégén, vagy mit tudom én, de nem vagyok motivált arra se mindig, hogy hajat mossak, vagy levágjam a körmöm (ez másfél percig tart különben, igen, tényleg lemértem egyszer) Csak vízszintesen szeretnék lenni a takaróm alatt.
Ilyenkor kellene, hogy következzen valami jó fordulat a főhős életében, és azt hiszem, hogy a fiúm egy jó fordulat, de a pszichiáterem például pont nem. Igazából már valahogy megcsömörlöttem tőle teljes mértékben. Ez olyan rossz szó, de egy ideje kellemetlennek érzem valahogy az egész nőt, nem is tudom pontosan definiálni, hogy miért, csak kellemetlen, ahogy sajnálkozik, kellemetlen az összes pep talk, ahogy szerintem azt gondolja, hogy ha századszorra is elmondja, hogy velem nincs semmi baj, és egy kedves és okos fiatal nő vagyok, akkor majd tényleg elhiszem, internalizálom, és el is múlik a problémám.Rettenetesen feldühít, de mondjuk szükségtelennek is érzem ezt a kellemetlen konfliktusunkat a frontin szedésemmel kapcsolatban, most is elmondtam neki ezt az egészet, meg hogy semmi nem jó, erre nem adott semmilyen más gyógyszert, de még azt a frontint sem, amit korábban felírt. De abból is csak a 30 darabosat, hogy ne szedjek túl sokat (!!!), igaz, hogy az 600 forinttal drágább, mint a 100 darabos, mivel a kis kiszerelést nem lehet felírni tb-re. Most nem erről a 600 forintról van szó, de pontosan arról is szó van, vagy valahogy ez a tűhegy foka, mert a mindenféle gyógyszerem, terápiám, allergia gyógyszerem (szerencsére ez vagy 4 ezer), magnézium tablettám, vitaminom és halolajacskám megközelítőleg 50 ezer egy hónapra. Hát de baszki. Tényleg igaz, hogy terápiára járok, nem nyaralni. Annyira kiborító, hogy az a távlati és abszurd ambícióm is van már, hogy én be akarom perelni a magyar államot a mentális egészségem veszélyeztetéséért a politikájukkal. (lol, de amúgy meg ez egy többé-kevésbé valós dolog sajnos.
És akkor van még az a rész is, hogy a depresszióm tudata teljesen elkeserít amúgy, a tudat, hogy mennyi mindent csinálhattam volna, mennyi minden lehetne, lehetett volna, ha nem szomorúan ülnék a kanapén, hogy minden mennyire más lehetne ha mondjuk utazásokra költeném a pénzem terápiák helyett. Az az érzés, hogy lelkesnek lenni, meg felkelni hétvégén korán, hogy az ember csomó jó dolgot csinálhasson a hétvégéjén ahelyett, hogy az ágyban fekszik és nem csinál semmit, hogy más most kivagyok és szorongok attól, hogy mennyire korán kell felkelnem holnap és ez eléggé borzasztó lesz, hogy nincs igazán kedvem semmit enni kivéve levest és pudingot, hogy nincs kedvem, hogy már előre szorongok, ha nem az abszolút minimumot kell megcsinálnom ahhoz, hogy minden a felszínen maradjon. Hogy rendszeresen csinálok olyanokat, hogy iszonyat sok kávét iszom, hogy rá tudjam venni magam bármire, vagy még este is iszom egyet ki tudja minek, de mindezektől persze nem tudok aludni rendesen, felkelni még kevéssé, minden teljesen kiborító.
*jó, apukám most egy második epeműtétre vár, mert a korábban kivett epekő visszanőtt, de szerencsére legalább megcsinálják állami kórházban ( a sérvműtéttel együtt privát kb 2 millió lenne, és szerintem anyukám ettől rosszabbul volt, mint attól, hogy apukám beteg), és az első műtétből egész jól felépült, ennek nagyon örülök, úgy izgultam, mintha apukám egy óvodás lenne
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése