szorongásokba'

Az az érzésem, hogy már csak önmagam tudom ismételni a szorongásomat illetően, de megint annyira szorongok minden meg az egész élet miatt, hogy csak egy görcs tudok lenni. Valamiért annyira a fejembe ragadt, amikor az a viszonylag kellemetlen pszichológus nénike közölte velem, hogy debilizáló (=bénító) szorongásom van, és a legjobb szó momentán saját magamra, hogy bénult. Egyszerűen annyira ideges vagyok úgy mindentől, hogy nem is tudom igazán, hogy mit csináljak. Fogalmam sincs, ha igazán, igazából stresszes életem lenne, mit tennék, hogy tudnék létezni. Amúgy meg már az elképzelés is rettenetesen elriaszt, hogy ennyi éve küzdök ezzel az egésszel, hogy nyugtató, meg hogy a sírás küszöbén vagyok a nap felében. Olyan végtelenül kiborít az az érzés is, hogy vannak korlátaim, hogy nem tudok végtelenül sokat koncentrálni, végtelenül sokat dolgozni, mert egyszerűen nem bírom ki. Lehet, hogy mégse leszek időutazó Cher, és ez valahogy iszonyúan tragikus. 

Na jó, nem, az a tragikus, hogy nem leszek időutazó Cher, hanem hogy ha így folytatódik, akkor semmi nem leszek. Egyszerűen hétköznapi dolgok miatt is annyit szorongok, hogy az már jelentősen rontja az életminőségem. Most a héten kellett küldenem egy emailt a volt angol tanárnőmnek, és szerintem vagy négy napig aggódtam rajta. Egyszerre több dolgon, kicsi dolgon, hétköznapi dolgon így szorongani annyira beszűkíti az ember világát, az egész világot, a komfort zónám meg már úgy is olyan kicsi, hogy fogalmam sincs, mihez kezdjek. Csak így eszembe jutnak emberek, nem hogy Elon Musk vagy nem tudom én, de mondjuk James Dyson, aki gazilliárdos lett abból, hogy feltalált valami hülye hajszárítót, meg ha már ott volt, akkor csinált porszívót is, mert csak úgy, nincs mit veszteni, meg Morgane Sézalory, aki konkrétan ezt nyilatkozta, hogy az öccse ezt mondta neki, hogy nincs mit veszteni, és most az összes nyugati nő csipkés blúzban meg moher pulcsikban jár (akar járni, mint én is). Nekem esküszöm nincsenek még negyed akkora babérjaim se, de manapság még az ortopédiát is félek felhívni (pedig újabban egyfolytában fáj a műtött lábam olyan helyeken, ahol azelőtt soha). 

Meg hadd ranteljek már a fiúkáról is úgyis azért jöttünk, mondjuk az a fő történés, hogy annyira szexi amikor foghagymát szeletel, hogy úristennn, én azt nem mertem megmondani őszintén neki. Meg az volt még, hogy szakított a barátnőjével, ami ugyan szerintem nem miattam volt, de azért rosszul érzem magam emiatt. A fentiekből következtethetünk arra, hogy nyilván nem mertem megkérdezni (bár mondjuk nem is akartam), nekem csak úgy tűnt, hogy ez a lány egyrészt kicsit egyszerű volt ehhez a fiúhoz, meg nem is egyezett meg annyira az érdeklődési körük, de igazából nem is tudom...? Mondjuk azt el kell mondjam, hogy olyan döbbenetesen hideg vérem lett valamikor az elmúlt hetek folyamán, hogy még én se tudok mit kezdeni ezzel. Ilyeneket mondtam, hogy "ne legyél már gonosz szegény lánnyal" meg hogy "ezt senki nem érdemli meg" meg ezek variációi. Jó, jó, nem lettem teljesen egy polkorrekt liba, mert fel kellett szisszennem, amikor meghallottam, hogy a csaj állandóan vörös pöttyös könyveket olvas és még egy kiöltözős szilveszteri buliba is cicanadrágban ment. 

Az a szerencse, hogy ettől szerintem semmi nem változott köztünk úgyhogy legalább ezen nem kell szoronganom, kivéve, hogy egyszer nem beszéltünk kb. egy napig, mert akkor fogta magát és elment egy tinder randira (de ezt nyilván utólag tudtam meg). Gondoltam, hogy valami ilyesmi történik, mert mondta, hogy felment tinderre, csak lehet, hogy nem akartam hallani, hogy tényleg randizott valakivel. Igazából fogalmam sincs. Azt hiszem, hogy az egészben az zavar a legjobban, hogy azt mondta, hogy a csaj intellektuális volt, intellektuális bazmeg. Én most akkor nem vagyok az? Miért zavar jobban, hogy egy lány esetleg jobb fej nálam, mint hogy szexibb? Meg hogy a csaj jobb helyen lakik mint én (és sajnos nem írhatom meg egy publikus blogon, ez főleg tragikus), bár ez akárkivel kapcsolatban zavar :D Ezen a ponton ez már azt hiszem, hogy kezd kényelmetlenebb és komplikáltabb lenni, mint egy Sally Rooney regény, és nekem fogalmam sincs, hogy kell megoldani. Mármint megkérdezte tőlem, hogy zavar, de mit mondhatnék erre? Hogy nem járunk?  Tényleg nem járunk, de ha most randiznék a fiúval, akit pár hónapja így-úgy talonban tartottam, akkor az milyen lenne? Az a baj, hogy szerintem az a fiú bántódna meg a legjobban, és azt már nem is akarnám. (Lehet, hogy mégse vagyok akkora szörnyeteg.) Vagy annyira elromlana az egész, hogy még barátok se tudnánk lenni, amit végképp nem akarnék. Néha az az érzésem, hogy ez a lazaság, vagy minek nevezzem, hogy mindenki azzal randizik akivel akar, ez félig-meddig csak ilyen önáltatás, hogy ne legyen senkinek túl vacak a lelkiismerete. Úgy értem, jó, lehet, hogy másik lányokkal is ezt vagy azt csinál, de még mindig írogat nekem, csak hát mit tudom én, lehet, hogy másik kettőnek is, de miért tennék úgy, mintha én nem írnék annak a másik fiúnak? 

Ahhoz képest, hogy az idő felében azon szorongok/nyafogok, hogy csúnya vagyok és kövér, milyen komplikált lehet szép lánynak lenni? 

Az az érzésem, hogy az összes fiúval, akivel nem egyértelmű, hogy ki mit akar, ez az egész mindig olyan megalázó, hogy én szeretnék többet. Vagy ha nem is megalázó, olyan alárendelt pozícióba kerülök ettől, és hát na, nem tudok jól kijönni ebből. A dizájner fiúval is, nem is igazán fogalmazódott meg bennem semmi azt illetően, hogy akarnék-e valamit tőle komolyan, de amikor szex után öt perccel (bár viccelnék) bejelentette, hogy ja, amúgy ő most nem akar kapcsolatot, akkor olyan iszonyat leforrázva éreztem magam, mintha előre tudtam volna, hogy feleségül akarok menni hozzá. 

de amúgy az Eufória második évada olyan jó szerintem