2016. április 10.

Nyilvánvalóan nem csak a szerelemről nem tudok semmit, de még a barátságról sem, iszonyú félelmetes és frusztráló ez az egész. Illetve ez, hogy az egyik barátnőm egyszerűen nem hagy békén. Nem hogy naponta felhív, de van, hogy naponta háromszor, és élőben kell követnem, mint valami live stream, hogy melyik fiúval mit beszélt telefonon, állandóan a tanácsomat kéri, de soha nem fogadja meg, esküszöm soha, de úgy, hogy van, hogy azzal leráz, hogy én nem vagyok muszlim, ezt nem értem*.
Teljesen keserű vagyok attól, hogy egy másik ember problémáit is úgy kell követnem, mintha a sajátjaim lennének, de ilyeneket is, hogy nem találták meg az öngyilkos anyámat a tengerben, szerinted még reméljem, hogy hazajön? komolyan, nekem van jogom ilyen személyes dolgokkal kapcsolatban egyáltalán bármit is mondani? Teljesen keserű vagyok attól, hogy én bármiben hajlandó vagyok segíteni, és egyszer csak rá kell jönnöm, hogy teljesen visszaélnek ezzel,  hogy nekem kell taxit hívnom, mert már megint összeesett az utcán, és aztán nekem kell kifizetnem a taxit, és én végtelen tapintatlanságnak éreztem volna azt mondani, hogy légyszi add már vissza azt a pénzt, jó, hogy csak 2000 ft, de az nekem is pénz, nem? Keserű vagyok attól is, hogy olyan megjegyzéseket kell eltűrnöm, hogy ilyeneket még a leggonoszabb nagynénjétől se akar az ember hallani, nem hogy egy jó barátnőjétől,  hogy pont mielőtt mentem erre az ominózus randevúra ilyenekről kezd el beszélni, hogy el kéne mennem valami üzletbe, ahol tanácsot adnak azzal kapcsolatban, hogy milyen szabású és színű ruhák illenek jobban az alakomhoz. És én akkor csak döbbenten állok, és fogalmam sincs, hogy mit mondjak, vagy hogy ne kezdjek el sikítani, amikor nem elég, hogy befogadlak éjszakára, mert rossz a kedved, pedig utaltam rá, hogy nem érek rá, mert reggel 8-kor el kell mennem otthonról, nem elég, hogy minden porcikáddal megpróbáltál lebeszélni, mert mi van, ha ez a fiú egy pszichopata és úgyis csak meg akar erőszakolni**  és nem elég, hogy most tiszta ideges vagyok, mert végre randim lesz(!!44), és akkor burkoltan közli velem akit jó barátnőmnek hittem, hogy amúgy valami másban sokkal jobban/vékonyabbnak néznék ki. Most mindenki jól azt hiszi, hogy átlátszó leggings volt rajtam leopárdmintás toppal és valami piros tangabugyival, pedig amúgy egy fekete farmer meg valami lilás rózsaszínes blúz, de egyébként meg nem mindegy? Nem kellett volna 15 évesen túllépnünk azon, hogy megmondjuk egymásnak, hogy nem értünk egyet a ruhaválasztásaival? Nincs jogom púderszínű blúzt hordani, pedig szörnyen sápadt vagyok, vagy konzervatívan öltözni (=pulóver galléros blúzzal, állítólag), ha nekem az tetszik, meg az az átkozott vitorlás cipő? Miért kell nekem azt tudnom, hogy valakinek ez nem tetszik? Miért érdekeljen ez engem? És főleg, miért ilyen pillanatban? Én már úgy érzem, hogy 25 évesen túlléptem azon, hogy valakit kritizáljak, mert a narancssárga vörös hajához élénk zöld ruha van rajta, szörnyű, de hát na és, mi közöm ehhez? Milyen jogom van azt gondolni, hogy de én jobban tudom? Hogy én majd felvilágosítok bárkit is arról, hogy igazából melyik cipőt kéne hordanod kisapám, meg melyik nadrágot? Vagy hogy panaszkodsz a rúzsodról, de ennyi szemhéjtushoz blézert veszel fel? Csak mondom, mielőtt bárki is elkezd beszélni a hátad mögött! A hátam mögött! Mégis kinek van ideje meg energiája a hátam mögött a szemhéjtusomról pletykálni?? *** És mégis, miért hagyjam, hogy ez annyira befolyásoljon, amikor aznap még ketten megdicsérték a szemhéjtusomat? ****
Én komolyan annyira próbálok valami öntudatos és legalább egy kicsit magabiztos felnőtt lenni, de az ilyenek annyira elkedvenítenek, és amúgy tudom, hogy ez a lány iszonyúan el van foglalva azzal, hogy mit gondolnak róla, és már többször is mondtam neki, hogy ez nem egészséges, csak persze mindig leráz azzal, hogy de te ezt nem érted, a muszlimoknál nem így megy, hogy csak úgy este 10-kor kimész egyedül az utcára (Berlinben!!), azt hiszik, hogy prostituált vagy. Lehet, hogy nem értem, de a szemhéjtust nagyon is értem, a pöttyös galléros blúzaimat is értem, sőt, azt is értem, hogy én nem szólok semmit, mert bizonyos pulóvereid vállalhatatlanul kifakultak és bolyhosak, de te mégis azt hordod, pedig tudom, hogy van másik, nem szólok, mert iszonyú büdös a lábad, vagy mert szerintem borzasztó slampos, hogy a táskád pántja olyan hosszú, mint valami pásztortarisznyának.
Biztos, hogy a legrosszabb barát vagyok a világon, mert egyrészt ezt mind leírtam, és úgyis rendkívül demagóg módon kiválogatott momentumokat írtam ide, nem azt, amikor szomorú voltam és curryt főzött nekem, meg amikor megcsinálta az önéletrajzom, de már csak ilyen gyarló vagyok, hogy a jó dolgokat biztosra veszem. De micsináljak, olyan iszonyúan fáj, hogy amikor egyszer nem vagyok ott, egyszer nem vagyok hajlandó valamire, mint mondjuk pár napja, amikor a bojlert szerelték nála, és pont azon a napon akart itt aludni, amikor úgy volt, hogy találkozhatunk a kedves fiúval, és én csak találkozni akartam vele, és ezért lemondtam, (meg mondjuk azért is, mert ő este 9-kor lefekszik, és onnantól kezdve kussban kell otthon ülnöm, és aztán hajnali 6-kor felkelt, már sokadszorra). Szóval lemondtam, és erre meg már felhívott szomorú hangon, hogy akkor megy a kórházba, mert ott fog aludni, mivel nincs máshol.
Egyszerűen csak keserű vagyok és bűntudatom is van egyfolytában, mert én azt hittem, hogy a barátság azért jó, mert mindenkit boldoggá tesz,de ez engem már nem tesz boldoggá, de fogalmam sincs, hogy tehetne, fogalmam sincs, hogy lehet erről beszélni, anélkül, hogy a másikat vérig sértsem.


*ugyanakkor én egy kicsit rasszista vagyok, amikor elmondom, hogy rettenetesen éreztem magam a török boltban, ahol komplett hülyének néztek, mert megkérdezem, hogy halal-e a csirke

**biztos végtelenül naiv és szerencsés vagyok (meg ronda is), hogy nem történt velemi semmi elképesztően rettenetes, és nem automatikusan a legrosszabbra gondolok, ha egy fiú meghív valahova, és elhiszem, hogy tényleg biciklizni/sétálni akar velem a tengerparton, és ha azt mondom, hogy vedd el a kezed, akkor ért a szóból, és eldönthetem, hogy akarok-e szexelni, és simán mondhatok nemet, mert ez a normális, hogy az emberek közös megegyezés alapján csinálnak ilyesmit, még akkor is, ha tudom, hogy nem mindig minden úgy van, ahogy normális

***az emberi gonoszság határtalan, tudom,de ettől most hadd tekintsek el

****biztos részben azért, mert legtöbbször alig hordok sminket, de akkor gondolom annyira rossz nem volt, ie. nem ért a halántékomig a tusvonal

7 megjegyzés:

  1. Nekem szerencsere nagy mazlim van a baratnoimmel, de egyszer en is beketrafáltam, es nagyot csalodtam. Szoval tudom, hogyan érzel. :(((

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. amúgy nekem is nagyjából szerencsém volt, ezért vagyok ilyen paff. :(
      (meg amúgy most közölte velem, hogy ne hívjam többet, és esküszöm, nem tudom eldönteni, hogy akkor ez most jó-e vagy rossz)

      Törlés
    2. Legyen joooooo :)))

      Törlés
  2. Azt hiszem az ilyen embereknek magukkal van igazán bajuk, csak olyanokra vetítik ki akikre lehet. Sajna sok ilyen embert ismerek, hosszú idő mire az ember rájön velük van a baj nem velünk.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. nohát, te olvasod a blogom?! :)
      igen, pont ez a baj, (hogy nekem legalábbis) jó sok idő rájönni, hogy ez nem jó, és akkor az egész tetejébe még úgy is érzem, hogy elpazarolt idő :( (ami persze a legönzőbb gondolat a világon)

      Törlés
    2. Igen:-)

      Látod, most is amit írsz igaz, mégis mentegetőzöl és rosszul érzed magad miatta, pedig nem kellene.

      Törlés
  3. áát.. ez egy tipikus szado-mazochisztikus játszma, amihez viszont kettő kell
    (belülről ismerem, szóval, nem mintha én mindig ki tudtam volna belőle lépni). tehát nem csak a kompenzáló lány kell hozzá, aki szándékosan zsarol érzelmileg, igyekszik energiát nyerni abból, hogy megaláz, hanem egy áldozat is, aki egyrészt ezt megengedni, mert bizonyára ő érti félre/azért vannak erényei a lánynak (pont azért gyakorol pozitív gesztusokat is, hogy bűntudatod legyen ha ezeket figyelmen kívül hagyod..manipuláció..húz-nyúz, majd a megfelelő időben, épp a tűrésküszöböd táján -vagy ha viszonylag jól van és annyira nem kell mások basztatásával kompenzálnia- enged, kedves dolgot tesz, ami mellesleg ALAP, egy normális kapcsolatban, csak a gyökérségei mellett emelkedik ki)..És akkor örökké eljut az ember oda, hogy de tulajdonképpen én sem vagyok szent/vagy elég volt ebből, megmondom neki mit gondolok: ekkor jön a meglepetés, ugyanis alád mennek, esetleg naivan értetlenkednek=megint megsajnálod/és/vagy elszégyelled magad.
    Ezek sem normális érzések.
    Sok ilyen játszmát látok, és legtöbbször azt, hogy az "áldozat" mégis benne marad ezekben. Tökre megértem,mert sokszor átéltem, de erre tényleg egy megoldás van: abszolút kapcsolat megszakítás. Csak mert ennél az ember többet érdemel, és kész. Aztán jön az, hogy najó..csak néha barik vagyunk, és múltkor is tök jól sült el a közös program, milyen jól éreztem magam..tényleg..kézben tudom én ezt tartani. De nem..mert hipp-hopp újra ott találod magad. A nyugalmi, idilli periódus mindig csak arról szól, hogy visszacsaljon a játszmába. Másik kedvelt fogása a "gyökérkedőnek", hogy a szemed előtt, másokkal kedves, normális kapcsolatokat tart fenn, csak hogy lásd: mással megy neki, úgyhogy csak benned lehet a hiba ha veled nem.

    VálaszTörlés