2012. május 2.

Hozományok, szárik, a biológia verseny, meg amit akartok.

Persze a ma estét is értelmes internetezéssel és Hunger games olvasással töltöttem, csak hogy meglegyen a kellő ponyvairodalom adag erre az évre is, mindezt vállalhatatlan C kategóriás klubzenék hallgatása közben, ahogy az már lenni szokott, a szakdolgozatom 562. proofreadelése helyett, hát mi más. Ezekért az utolsó szekundumra hagyott dolgokért várom már szinte, hogy mikor érkezik el az életemben a giga mega EPIC FAIL ami majd véglegesen elcseszi az életem, úgy ahogy van.
Úgy is vacaknak éreztem magam már gyerekkoromban is*, mert a tökéletes szüleim tökéletes barátainak a tökéletes gyerekei mindannyian szőkék, és gyönyörűek, és megfelelően göndör a hajuk, és mind kellően okosak, ahhoz hogy Kaán Károly versenyre menjenek, ahova én nem is mehettem volna, még akkor sem, ha annyira akartam volna, mert anyám azon pánikolt volna, hogy megvádolják bundázással, vagy mivel, mert ugye azon túl, hogy ugye senki nem hiszi el, hogy azokat a géniusz plakátokat komolyan 12 évesek csinálják, na szóval mert ugye a saját gyerekét persze hogy mindenki úgy felkészíti, hogy ihajla, vagy legalábbis hogy garantáltan országos első legyen. Az más kérdés, hogy a kolléga tanítványainak az utóbbi években olyan kimagaslóan sok pontja lesz, hogy az abszolút irreális, meg ne mondja nekem senki, hogy azt a versenyfeladatlapot van olyan gyerek aki megírja 90%-ra agy hogy. Én kiskoromban mindig azt képzeltem amúgy, hogy ezek a gyerekek valamiféle univerzális jót, meg erkölcsöset meg okosat képviselnek, mert mindig szépen voltak felöltözve, és borzasztóan modorosak és jól neveltek és nagyon nagyon kedvesek, és mindig azt képzeltem, hogy barátok vagyunk, de talán nem is voltunk azok, csak mert a szüleink is azok voltak, de mindig mintha lett volna valami kilométeres távolság köztünk, de lehet, hogy ezt is csak képzeltem, vagyis ez is csak része volt annak, hogy állandóan hihetetlenül inferiornak éreztem magam
És néha még most is ezen gondolkodom, hogy van-e olyan hogy univerzális jó,vagy hogy nekem vajon mit kell tennem ahhoz, hogy kellően jó és erkölcsös legyek, mert hogy ronda gyerek voltam, antiszociális, és kifejezetten kövér, így itt már eleve bukott biznisz volt talán, csak az esetleges okosság maradt, de ez sem volt igazán tiszta ügy, mert a fél életemet kussban ülve töltöttem, így már eleve nem lehettem az a versenyszellemkedő gyerek, gondolom. Arról meg nem is beszélve, hogy jött ez a szociológia, meg hogy mindenféle helyekre akarok menni, ahova épeszű embernek eszébe nem jutna, nem szeretem az übercuki kutyikat, habzó partikat és rózsaszín converseket, végképp defekt vagyok, hát mit tegyünk.
Ez az egész arról jutott eszembe, hogy most a lengyel barátnő rájött, hogy egy indiai fiúhoz akar feleségül menni(akiknél pedig igen szigorú szabályok vannak), aki előtte amúgy nem tudta hogy működik a szex, mi az, hogy óvszer, és meztelen nőt se látott még sokszor, legfejjebb fotón, még jó, hogy modellkedik a kislány, különben nem lenne meg a kellő illúzió. Szóval ott Indiában az embereknek ilyen mindenféle szociális és családi életre vonatkozó szabályaik vannak, mint hogy mondjuk a feleség nem igazán beszél a férj fiú testvéreivel, meg nem is érintkeznek csak ha nagyon muszáj, és a feleség akkor is teljesen el van takarva, vagy hogy a gyerekek nem csak, hogy rémesen tisztelik az apjukat, de alig beszélnek vele, a hozományokról, szárikról és satöbbiről nem is beszélve, a fura egyenjogúsági kezdeményezéseiket beleértve, a női metrokocsikról, és a mindenféle eszement családi erőszak szabályozásukról nem is beszélve, mi az már, hogy a családi béke és jó hírnév érdekében nem jelentjük, hogy a férj a vasárnapi ebéd után a férj éppenséggel fojtogatta a feleséget, csak mert akkor lényegében Isten mentheti meg a börtöntől, de akkor a család többi gyerekét sem a vénlányságtól, börtönviselt férfiak családjába végülis ki akarna beleházasodni, tiszta sor ez még itt, szerény ki Európánkban is.




*Nem mintha nem lenne olyan érzésem eléggé túl sokszor, hogy ezt nem lehet már fokozni. Lehet, higgyétek el, törött boka, bélféreg, mit akartok. Nyáron meg majd elmegyek valami kellően undorító helyre Ázsiában, ahol összeszedhetek mindenféle fertőzést, hogy ne csak a jetlagtől szenvedjek már, vagy a klinikán berakhassanak a fertőzőre, annak ellenére, hogy éppen csak egy karmos lemezt vett ki a lábamból az orvos, de hát mi az nekem, azzal már járni is lehet, és nem is tart 3 óráig, hacsak nem lesz valami kedves komplikáció, igen, igen, befejeztem a vészmadárkodást.



Még jó, hogy nem felejtjük el olyan könnyen, hogy ez csak egy buta blog, ahova butaságokat ír az ember.

.
.
.



Vagy nem.

2 megjegyzés:

  1. A giga-mega-epic fail nem létező dolog. Az ember mindig csak retteg tőle, hogy hirtelen ráomlanak a halogatott dolgok, de ehelyett csak apró vakolatdarabkák vágják időnként kupán, a legrosszabb esetben meg egy féltégla.
    Csak ugye az, ha folyamatosan potyog valami a júzer nyakába, az épp elég kellemetlen.
    Ettől független ha egy szóval kéne jellemeznem az életemet, az a halogatás lenne.

    VálaszTörlés
  2. Hát én is remélem, hogy nem létezik, vagy ha mégis, akkor utána úgy is csak jobb lehet. A halogatás helyett pedig, szeretem inkább azt mondani, hogy az utolsó pillanat kiemelkedően jó motiváló tényező:D

    VálaszTörlés