amúgy nem tudom, meséltem-e már az évfolyamtársam (valami szociális munka, meg közösségfejlesztés vagy milyen szakos), aki nem tudtam, hogy az ENSZ-nek, meg az Unicefnek köze van egymáshoz?

facepalm

amúgy is, kár volt aggódnom ezen, hogy hogy lesz a fiúval, miután tegnap úgy összevesztünk (mert megmondtam neki, hogy ne írjon már állandóan, mert így nem tudok semmit csinálni, többek közt tanulni sem) hogy megkérdezte, hogy akarok-e szakítani (mi van a az összes fiúval, hogy állandóan ezzel dobálóznak? úgy értem, többektől hallottam már), és én mondtam, hogy nem, mert én ezt nem gondololm megoldhatatlan problémának, erre ő közölte, hogy majd pénteken megmondja.

komolyan nem értem, hogy mivel érdemlem ezt, hogy most még péntekig várjak, hogy majd jól kidobjon, vagy mit tudom én. nem tudom, hogy mit csinálok olyan nagyon rosszul, hogy állandóan ilyen helyzetekbe kerüljek, hogy ennyire nem tudom kezelni ezt az egészet,  hogy én tényleg ennyit érdemlek, hogy majd pénteken megmondom. 
mert ez annyira bántó, hogy még ha kidobás helyett szerelmet vall (bár ez szinte kizárt) akkor sem tudom, hogy kell-e ez az egész  nekem hogy hajnal 4-ig  felváltva sírok és reszketek az idegességtől, többek közt esszéírás helyett

csak elmentem enni ma hogy lefotózzam   

a mai nap egy bizonyos pontján úgy éreztem, hogy nekem tényleg szét fog pattanni a fejem feszültségtől, hogy nem tudom ezt tovább, lehúzom a redőnyt, és marhára nem leszek antropológus, meg semmilyen okostojás, rettegve mászkálok a konzulensemhez, mert annyira nem tudom hogy miről írok, hogy az rettenetes, nem tudom, hogy mi legyen a fókusz, nekem miért nincs soha fókusz az életemben, miért nem tudom soha hogy mit akarok, vagy ha mégis, akkoris rettegek hogy nem fog sikeürlni, vagy túl nagy, túl jó, és nekem ilyesmi nem jár.

és annyi mindent kell csinálni, most kell igazán mindent csinálni, holnap vége a félévnek, és négy esszét kell megírni, meg csoportos projekt meg szakdolgozat interjú meg mit tudom én, és úgy érzem, hogy százfelé kell szakadnom, az egyik konzulensemtől futok a másikig, és most már azt hiszem többé-kevésbé van témám, csak hát túl politikai, és én nem értek nagyon a politikához, és akarok önkéntes lenni, vagy nem tudom, csak elmenni valahova a nyáron jó messzire, mert mikor, ha nem most, de akkor tessék, itt van még a fiúm, akit akkor itthon kell hagyni, és ettől is összeszorul a szívem, és szétpattan a fejem, mert én a fiúval akarok lenni, de nem tudok ennyit,  nem tudom elviselni hogy ez elvárás, mert én most bizonyára önző vagyok, de úgy érzem, hogy nem tudok szögre akasztani mindent, csak hogy a fiúmmal legyek, és mert most kellene nagyon összekapnom magam, hogy kapjak egy rendes állást/gyakornoki helyet vagy jó helyen legyek önkéntes, vagy egyáltalán, hogy kitaláljam, hogy mit akarok pontosan, hogy ne rettegve menjek többet a konzulensemhez, merthogy jesszusom fogalmam sincs hogy miről írok, szóval egyáltalán nem tudom, hogy hogy ne kelljen valamit félre tenni, egyáltalán nem tudom, hogy értessem meg ezt ezzel a fiúval, aki mindig az interneten lóg, hogy én erre nem érek rá, nem tudom, nem tudom, hogy osszam be az időmet, hogy működjön, mert hiába van időm, ha olyan ideges vagyok, hogy nem tudok semmit csinálni.

mindenki olyan meglepett arcot vág arra, hogy a fiúm egy lakatos, meg ilyen szalad ki a szájukon néha, hogy de te olyan okos vagy, és ezzel sem tudom, hogy mit csináljak, néha tényleg rettegek, hogy ezzel az egésszel csak a vesztembe rohanok, és ez lesz a gigamegacsalódásom, és lehet, hogy csak elméletben akarok ezzel a fiúval lenni, vagy csak a gondolata tetszik, meg hogy szexi válla van, és szép vádlija, meg hogy szeretem amikor megsimogat,  de a nagyanyám is azt mondta, hogy nem kell az első fiúval lenni, aki odavan értem, és mi van ha igaza van, mert a nagyanyám azt is mondta, hogy nem szabad olyan fiúval lenni, aki jól tud  írni, és a jogász milyen jól tudott, és akkor tessék mi lett belőle, nem kellettem eléggé, de azóta is csak arra gondolok, hogy milyen jót beszélgettünk, és neki ugyan nem volt olyan szép válla, de ennek a fiúnak mennyi mindent nem mondhatok, mert tudom, illetve gondolom, hogy nem értené meg, vagy nem úgy ahogy én akarom, és nem beszélhetünk olyan dolgokról amikről én szeretnék, mert nem érdekli, A nagy füzetet is kölcsön akartam adni neki, mert milyen szép és érdekes, és azt gondoltam, hogy érdekelné, és azt mondta, hogy nem olvassa el, mert horogkereszt van a borítón, és majd jól meglincselik a metrón, de mondom, Kristóf Ágotáról úgyis mindenki tudja, hogy nem egy náci szerző, meg híres a film, meg mit tudom én, de még ennek ellenére sem,  és hogy a Szerelempatak micsoda snorefest, és én nem gondolom magam nagyon kifinomultnak, és én titkon élvezem a szörnyeteges tinédzserirodalmat, meg az Eleanor and Park a kedvencem, de ettől még ha különbözőek vagyunk, akkor gondolom valamennyire azok is maradunk. és én nem tudom, mennyire kell toleránsnak lenni. mert én az akarok lenni, csak nem tudom, hogy érdemes-e. nem tudom, nem tudom. vagyis gondolom, hogy ezen a ponton a "jó illatú a nyakad" dolog már rég nem elég.

nem tudom eldönteni,

hogy az a viccesebb hogy Krimea a river, vagy hogy Why does it always (Uk)raine on me?

sose elég

na meg az exem, akinek felvitte a zisten a dolgát, és újabban havi félmilliót keres, aminek a nagy részét kurvákra** költi, meg játékteremben, miközben azon gondolkodik, hogy papnak* áll, komolyan mondom.


de én amúgy sajnálom igazából.





**sziriösz biznisz, először azt hittem vicc
*mert akkor ugyan ennyit keres, mindössze 1 óra munkával

napi fucked up cicakép

tavasz van,

és arról is nem tudom már, hogy mit gondoljak hogy a barátnőim sorra kapnak (gondolom) menő állásokat, én meg még mindig ilyeneken problémázom, hogy hol csinálom a terepgyakorlatomat.

ma ettem egy akkora hamburgert mint a fejem, vagy egy kistányér, aztán találtam egy karkötőt az utcán, és azt hiszem, hogy ennyi biztos a mai napon, semmi több.
minden egyes dolgot úgy teszek, mintha egy láthatatlan vigyázó kéz lebegnek felettem, és megerősítést várnék, de igazából tényleg megerősítést várok, magamtól, a környezetemtől, mindenhogy, bárhogy, csak tudni akarom, hogy jó-e ez, amit csinálok, vagy ha ezt teszem, akkor jó leszek-e, és megfelelő irányba halad-e az életem, mert igazán, nekem fogalmam sincs. fogalmam sincs, hogy mit csinálok, és fogalmam sincs, hogy lesz valaki olyan megtévedt mint én, de biztos csak az a baj, hogy túl sok mindent szabad, igazából bármit szabad, jó, már a teológus is megmondta, hogy én olyan szabad vagyok, meg azt is mondta, hogy még belőlem bármi lehet, örüljek a fejemnek, mondjuk ez utóbbit nem hiszem, bár gondolom, ő egy csóró orgonistából egy szupermenő könyvelő lett fél év alatt, szóval lehet hogy ez az eszeveszett optimizmus nem alaptalan.
és olyan egyedülinek is érzem magam, itt ez a nagyon sok ember, és én nagyon egyedül vagyok, de igazán, én mindig egyedül vagyok, már elfelejtettem, hogy ne legyek az, hogy ne gondoljak arra, hogy elfelejtenek, senkinek sem kellek, vagy hogy valaki nevet a viccein, és a fiúm hiába mondja azt nekem, hogy én vagyok a legcsodálatosabb a világon, ő nekem nem az egész világ, nem tudom, hogy nekem mi az egész világ, de a fiúm cuki feje nem tölti ki igazán, és nem tudom, igazán nem, hogy mit csinálok olyan nagyon rosszul, hogy már megint nincs olyan nem tudok nélküled élni érzésem. nem tudom, hogy lesz-e ilyen valaha, vagy hogy kell ezt csinálni, de ma a buszon olyan üresnek és frusztráltnak éreztem magam, és ilyenkor mindig emlékeztetem magam az első randira, és hogy az milyen jó volt meg romantikus, és akkor egy kicsit jó lesz, de talán nem eléggé. vagy csak tényleg semmi sem elég nekem.

vendégségben voltunk egy iskolai feladathoz olyan embereknél, akik eredetileg nem lakóépületnek szánt épületben laknak, különös jogi keretek közé szorítva (nem bérlők, hanem "vigyázói" az épületnek, a körülmények néha érdekesek, az emberek gyakorlatilag mindig, de abszolút jó értelemben, és akkor tessék, néhány kép, az eslő a Marks and Spencer székház, egy pohárkészlet, egy tökjó nappali/loft, és a legkedvencebb interjúalanyom éjjeliszekrénye.

ja és a legkedvencebb nagyvárosi kaland legyen az, hogy a Széll Kálmán téri hajléktalanokkal szó szerint körülvett OTP autómata.
hát akkor én most előítéletes vagyok*, de én nem mertem


*de ezek a videók nagyon jók, nézzétek meg!

a hétvégén levágattam a hajamat, ettem finom pizzát, megnéztem a 300 második részét, amiben 3d-ben, slow motion fröcsög a vér, de Eva Green még mindig szexi, szóval ez még a magamfajtákat is kárpótolja, aztán enyelegtem sokat a fiúval, amit csak az zavart meg, hogyaszongya, 5 óra múlva van az erasmus mundus jelentkezési határidő, szóval azt gyorsan megcsináltam, aztán elaludtam a fürdőkádban, akkora partiarc vagyok, hogy az elképesztő.

aztán volt még az, hogy anyám már megint úgy megbántott, hogy azt se tudtam mit szóljak hirtelen, és még pont olyan arrogánsan is, amit a bolti eladótól se tűrnék el, nem hogy a saját anyámtól, és akkor tessék. arról van szó többek közt, hogy én 23 éves vagyok, és ennek már nem így kellene lennie, hogy mindig a szülőé az utolsó szó, és ezt a lehető leghatalomfitoktatóbban pont akkor kell éreztetni amikor a legnagyobb a tét, pontosan úgy mint egy 8 évessel, vagy pontosan olyan amíg az én pénzemből élsz azt csinálod amit mondok alapon, de amikor munkát akarnék vállalni, akkor azt mindig szabotálni kell, mert hogy írjad azt a kurva szakdolgozatot, meg tanulj meg mit tudom én, karrier fiacskám, arra koncentrálj, ne a sok pénzre. ó jaj, persze.
nem kellene már így lennie, ilyennek lennie,hogy már ennyi éves vagyok és már nevetésgesen régen ugyan azok a problémáim és nem múlnak el, és rettegek, hogy nem tudom megoldani őket, ezért inkább meg sem próbálom, amitől csak még rosszabb lesz, és akkor ilyenek, hogy mondon apámnak hogy esetlegesen el kell menjek Ázsiába terepmunkára a szakodolgozatomhoz, és akkor azt válaszolja nekem, hogy nem mész te sehova, Maglódra, oda. a saját apám szabotálná a szakdolgozatom, mert Malajziában lezuhant egy repülő, vagy hát eltűnt, ha közelebbről megnézzük a hírt, benne van az is, hogy az utóbbi 10 évben nem volt ilyen, és akkor anyám aki meg egészen pontosan tudni akarja mit csináltam aznap, mint valami ellenőrző bizottság.

és én mindezektől függetlenül tényleg úgy érzem, hogy anyám egyszerűen mindent elront, mert szerintem úgy kellene lennie, hogy a szülők mindig elhiszik a gyerekükről, hogy ügyes, és meg tudja csinálni, de az én szüleim csak kételkedni tudnak, bennem és mindenben, és aggódás címén mindig csak az orrom alá dörgölik, hogy de mi van ha nem fogod bírni, mintha egy nagy bukás lenne, dehát ők csak féltenek, nekem ilyen féltés nem kell, nekem csak az kell, hogy azt mondják, hogy menjél Thaiföldre és érezzed jól magad, lássál sokat, többet mint mi, és majd a nappali falára kivetítjük a fotókat.
nem tudom, hogy ezt az egyet miért nem kaphatom meg.

mint ahogy úgy érzem azt sem, hogy legyen egy normálisan működő kapcsolatom, ahol igazán minden jó, és nincsenek olyan gondolataim, hogy bezzeg mások a fiújukkal ezt meg azt csinálhatják, vagy az a fiú ilyen meg olyan, és ha az én fiúm másmilyen lenne, vagy ha a jogásszal lennék bezzeg beszélhetnék vele erről  vagy hogy miért érzem úgy, hogy a sötétben tapogatózás ez a fiú, hogy nem tudok semmit, sem róla, sem hogy honnan jön, és milyen, és mi volt régen, és mit csinált Ukrajnában, és egyáltalán, miért van olyan érzésem, hogy nem szoktunk beszélgetni? úgy értem, úgy igazán? tudjátok, olyan pillow talk szerűen? miért nem osztunk meg nagy titkokat, és miért van olyan érzésem, hogy ő erre nem kíváncsi, vagy hogy nem akarom ezzel untatni/idegesíteni? mert amikor a barátnőimről nyafogok, akkor mindig értelmesen válaszol, és kedves, és gondolom figyel rám, mert még könyvet is adott nekem nőnapra, pont amit akartam, és könyvet mert az megmarad, és akkor majd emlékezni fogok rá, ami szerintem szuperkedves, és mindig azt mondja, hogy mennyire örül hogy velem lehet, mert milyen kedves és okos vagyok, sőt még attól sem borul ki, hogy egész hétvégén a birkenstock cipőm volt rajtam, mert a másik elszakadt és nem volt másik zárt cipőm, szóval csomó kedves és szuperjó gesztusa van, de ettől még néha úgy érzem, hogy idegenek vagyunk egymásnak, hogy csak egészen véletlen tudom meg, hogy beteg az apukája, meg mindenféle hasonló dolgokat, amikről azt gondolom, hogy én elmondanám a fiúmnak.
remélem csak túlaggódom a dolgot, de azért biztos ami biztos van egy új secret crushom, természetesen jogász, mi más, amúgy semennyire sem reális, és pont ez a jó benne, meg hogy rettenetesen cuki, habár úgy néz ki mintha 18 lenne (pedig 23), kivéve hogy van egy egészen kicsi borostája, meg egy komoly ballonkabátja, gondolom ez kellett a lelkemnek, nehogy egy percig ne epekedjek csak a fiúm után.

jaj na, hát szandál of the year 18 fontért.

na jó, hát én ezen teljesen kiborultam. pedig már a Tarkát is  borzalmasnak tartottam, meg a Kinizsi kollégium fel nem újított részeit.

most már tudjuk, hogy Macedóniába csak nagyon meggondoltan szabad menni Erasmusra, nekünk meg ma zsinóron lógó bácsik mossák az ablakainkat.

most akkor cicza blogger véglegesen meghívós lett? :(

csak hát nekem máris olyan érzésem van, hogy ez nem fog örökké tartani ezzel a fiúval, és ez szomorú és ijesztő.

nyafogás mindenről

tegnap napokkal ezelőtt meg jól felbosszantottam magam ezen az előadáson, aminek az volt a címe, hogy A muszlim nők a mai brit társadalomban, vagy valami hasonló, és esküszöm nem a túl zsíros hamburger* miatt volt, amit előtte ettem.
jó, igazából már nem is tudom, hogy miért volt, igazán. egy arab szakos lány tartotta, akinek az egyik szülője hindu a másik a muszlim, és csak pár éve tért meg, és kezdett el csadort hordani, de igazából most már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez tul.képpen csador volt, vagy hizsáb mert a fején olyan hidzsáb szerű, de az egész testén ilyen hullámzó fekete lepel volt, nagyon szép egyébként. arról van szó, hogy tudom én, hogy a vallást nem lehet objektívan reprezentálni, nincs objektív értelmezése, még akkor sem, ha az okosok (mint mondjuk a reformátusok, akikhez volt szerencsém) azt mondják, hogy ha egyféle keresztyénség van, és az a Biblián alapul, olvasd el fiam, hát de mindenki máshogy érti, már a Biblia fordítója is értette valahogy, ahhoz, hogy lefordítsa, de akkor is, miért egy viszonylag  elkötelezetten hívő lány reprezentálja az összes muszlimot egy egyetemen tartott előadáson, ami mindenkinek szól vallástól függetlenül, egy olyan országban, ahol a lakosság negyede még csak valamilyen felekezetnek sem tagja? idétlen helyzet ez, hogy az egyetemen például nincs statisztika arról, hogy hány muszlim van, mert ugye vallást nem lehet megkérdezni, csak etnikumot, amihez meg semmi köze, meg eldöntheteten, meg nem tudom én, (habár az egész pedagógia tanszék tele van kendős lányokkal), de akkor is, miért én vagyok az egyetlen fehér a kb. 30 résztvevőből?  és miért olyan különös ez, hogy vagy öten jönnek oda csak úgy bemutatkozni, és az előadó külön megkérdezi a véleményemet? a kérdéseimre alig kaptam választ, pedig kb. annyira vagyok jártas a kérdésben, mint egy átlag ember, vagy inkább semennyire, szóval egyáltalán nem voltak szofisztikált dolgok, de attól, hogy nekem arról beszélnek vagy fél órán át, hogy a Korán milyen egyenlő bánásmódot (illetve nem egyenlőt, ezt halkan hozzátesszük, mert a nőnek és a férfinak nem ugyanazok a szerepeik, így nem kell versenyezniük, tehát egyenlőnek lenniük sem) propagál a nők számára, és mennyire jó életük van a nőknek, ha követik a Korán szavát, és oktatáshoz való jog, meg válás meg hasonlók, de akkor nem tudom, hogy miért olyan rossz a muszlim nők helyzete? vagy ha nem rossz, akkor meg miért forszírozzák a muszlimok és a világi többi része közti élénkebb párbeszédet, hogy ne csak ilyet halljak, hogy a nőket leöntik savval, meglincselték, megölte a szomszéd mert farmert hordott, Iránban csak úgy, tárgyalás nélkül bebörtönözték és megkínozták, mert meghalt a férje, és biztos ő ölte meg? de ezektől eltekintve is, miért van a nyugati nőkhöz mérten olyan kevés joga a nőknek a muszlin országokban, miért hiszik még Azerbajdzsánban is azt, hogy biztos prostituált vagyok, ha este 11-kor egyedül sétálok az utcán (true story), és  miért nem jár a nőknek ugyan olyan oktatás olyan sok országban, mint a férfiaknak? ezek a dolgok nincsenek benne a Koránban, és értem én, hogy nincs olyan, hogy muszlim állam (ha jól értem), és ettől függetlenül az iszlám alap tételei nem törvények, még azt sem tudom, hogy ez szokásjognak számít-e, nem vagyok jogász,  de szerintem így is, úgy is elég naiv dolog azt képzelni, hogy van agy vallás, és csak mert én nagyon hiszek benne, az ország egész népe ugyan úgy fog, mindenki ugyan úgy a szent írás szava szerint fog cselekedni, és hasonlók. szerintem nincs olyan, hogy mindenki hívő.
jó, meg nyílván miért vagyok ilyen szűklátókörű, főleg miután elolvastam azt a sokat a kultúrális relativizmusról, hogy azt feltételezem, hogy mindenkinek azonos értékek szerint kelljen élnie, és minden nő biztos ugyan olyan egyenjgúságot akar, vagy egyenlő bánásmódot, mint mi Európában, vagy a nagy, és meghatározhatatlan nyugaton, és lehet hogy nem is akarja minden nő, hogy a férje maradjon otthon GYES-en, vagy mit tudom én. mindezek mellett az a benyomásom, hogy ezek a hívő muszlim lányok nem is akarják ugyan azt, nem akarnak feltétlen szuper karriert, mert a gyereknevelés fontos nekik, nem akarják, hogy mindneki lássa a combjukat, és nem is gondolkodnak ilyeneken, hogy üvegplafon elmélet, meg hasonlók.

befejezem a felesleges okoskodást, és nyafogok inkább egy sort arról, hogy csak egyszerűen fáradt vagyok, ebben a harmadévben 4 tárgyam van, az előzőben kettő volt,  ami persze nevetségesen kevés a jól megszokott 9+ tárgyamhoz képest, de arról van szó, hogy minden három órás vagy még több, és mire elolvasom ezt a sokat, és mire elmegyek a tanszéki szemináriumra is, én olyan fáradt vagyok, hogy kedd után nem akarok semmit csak aludni csütörtökig. (kedden 10-től 7-ig egy órát kivéve folyamatosan órám van, és még van csütörtökön is 1-től 4-ig, meg szerdán fakultatív) amúgy minden a régi, akkora nagymama vagyok, hogy hajnal 1-kor futok az utolsó metróra, amikor mások még csak akkor jönnek a házibuliba, ilyen ez a Kennsington, de ha egyszer igazi londoni leszek, akkor én ott akarok lakni, bár ha (a) lakatos lesz a férjem, akkor jó ha a szomszéd agglomerációban bérelhetünk egy szobát  párnázott ablakpárkány!! magas plafon! szőnyeg a liftben!  úgy viselkedem, mint a bangladesh-i vendégmunkás aki először lát wc-t a turista osztályon.

ja, meg van a fiúm, akki annyira cuki, hogy hihetetlen, meg állandóan ír nekem, és a facebook párbeszédeink ilyenek:

jaj nem tudom. én igazán csak egy nagy teáscsészét szeretnék.

itt meg egy kép a hegyekről amiket hónapokkal ezelőtt láttam.

*ez az egyetem katasztrófa a Corvinus melletti kulináris csodához képest, amit úgy hívnak, hogy Vásárcsarnok.

nagyon jó lenne, ha most egy szuperhős pusheen unikorniscicává változhatnék!

vagy egyáltalán, egy kicsit szuperhős lehetnék.

vagy egy kicsit több képességem lenne. vagy jobb.