2015. október 26.

being alive is essentially a very lonely proposition

Szóval amúgy én tényleg rémesen naiv vagyok, mert én azt hittem, hogy majd olyan könnyen viselem ezt az egészet, hogy vége a fiúval, de igazából roppant kiábrándult meg csalódott vagyok. Továbbá az a gondolat, hogy én egy ideig tényleg azt gondoltam, hogy nagyon szeretem ezt a fiút, de aztán már annyit bántott, hogy nem volt jó érzés, hogy már nem csak az volt fájó, hogy bántanak, de még a gondolat is, hogy én úgy szerettem ezt a fiút, és akkor mégis bánt, pont ő bánt, vagy mit tudom én, csak egyszerűen nem jók neki a dolgaim, és érezteti velem, hogy nem vagyok megfelelő, és jó ember.
És akkor a végén meg már nem is tudtam igazán szeretni, mert annyi mindent vágott már a fejemhez(önző vagyok, sznob, és még munkám sincs, és egyáltalán semmire nem való, legfőképpen mert nem költöztem Amszterdamba), a többire szerencsére nem emlékszem), hogy már túl boldogtalan voltam, hogy már nem esett jól ez az egész. Tulajdonképpen még az is fáj, hogy ő mindig azt mondta nekem, hogy én is úgy megbántottam, de én mindig koncentráltam arra, hogy soha ne mondjak semmi sértőt,és mégis azt mondja nekem, hog bántom, de sosem derül ki rendesen, hogy mivel.

Most pedig olvastam egy cikket egy női magazinban, amiben volt egy interjúsorozat emberekkel, akik elvesztettek egy hozzájuk közelállót, és ez nagy hatással volt rájuk, és volt ott egy férfi, aki arról beszélt, hogy 18 évesen meghalt a barátnője autóbalesetben, és ő azóta, 25 éve az ugyan olyan nagy szerelmet keresi, de még mindig nem találta meg. És én meg pár hét és 25 leszek, és nekem semmilyen nagy, mindent elsöprő szerelmem nincs,és ettől is olyan borzasztóan szomorú vagyok. Mármint azt hittem, hogy olyan nagyon szeretem ezt a fiút, hogy már jobban nem tudom, de aztán bántott, és akkor már nem tudtam olyan nagyon szeretni. Már nem volt olyan jó érzés együtt lenni és nézni a szép szempilláit amikor alszik, vagy azon gondolkodni, hogy mikor leszünk egy országban megint.
Talán már attól vagyok a legszomorúbb, hogy nekem semmi sem működik. Hogy egyfolytában azon kell gondolkodnom, hogy akkor én tényleg ilyen rossz ember vagyok? Én tényleg ezt érdemlem? Mit csinálok olyan rosszul?

Most meg mindenféle dolgokkal próbálom kárpótolni magam, mint hogy veszek átlátszó csipkés fehérneműket, amikben legalább egy percig kicsit szebbnek érzem magam otthon a tükör előtt, és amikre az anyukám azt válaszolja, hogy megfázol, és amiket úgyse fog senki látni, amitől szintén szomorú leszek. Meg olvasok ilyen fantazikat, amiket amúgy sose szoktam, de nem tudok igazi emberekről szóló értelmes könyveket olvasni, szóval olvasom ezt  most meg mindjárt elmegyek megnézni a Crimson Peaket, ami gondolom rettenetesen ijesztő lesz, és a film fele alatt csukott szemmel fogok ülni, de mindegy, nem tudok vicces romantikus vígjátékokat nézni, meg melankólikus művészfilmeket, patetikusabb nem is lehetnék.

Hogy tetőzzem a dolgot, feliratkoztam a tinderre. Egészen komolyan mondom, hogy az volt az ötletem, hogy én itt németül fogok csetelni. Ez részben be is jött, hosszas beszélgetéseket folytattam egy értelmes fiúval, akitől tanultam pár jó szót, mint hogy mist (fenébe), aztán megesett életem legkellemetlenebb randija, amiről vagy 8 percet késtem (ez német mértékkel már 28), mert a kapualjban túl sokáig hezitáltam, hogy ne cseréljem-e át a cipőm maradjak-e otthon. A cipőm kényelmetlen volt, a fiúnak pedig 10 perc után derült ki, hogy van barátnője, és csak értetlenül ültem az egész előtt. Mondjuk ahhoz, hogy megfelelően tudjak németül beszélni, pont nem kell szinglinek lenni, nem is értem magam.
De aztán! Aztán a horgomra akadt a tökéletes fiú. Csak az a baj, hogy közben engem is húz az ág. Pedig még azt is elnézem, hogy nem is német, és bizonyára nem hülyén raccsolva (=németül) ejti ki, hogy Ruhrgebiet. Az elmúlt héten alatt háromszor mondta le a randit, vagy fél órával előtte, vagy nem is sikerült értesítenie, hogy mikor fogunk találkozni. Gondolom, hogy mégsem akar annyira németet gyakorolni, mint én..

vagy azt gondolják, hogy ennyire ráérek



4 megjegyzés:

  1. Aki ilyen vicces, mint te, az előbb-utóbb talál egy tök jófej pasit, aki értékelni fogja. Ne izguljál!:)

    VálaszTörlés
  2. Ha bármit segít: én 29 évesen találtam meg a nagy szerelemet, addig nem. Igaz, 32 voltam, illetve vagyok, mikor lelépett mással, de most tudok már rá úgy nézni, hogy de legalább volt 3 meseszép évem, igaz ehhez kellett 8 hónap önsajnálat és sírdogálás. :)
    Szóval, hogy később is lehet találni még nagy érzelmeket és lehetne rosszabb is a helyzeted :D Én 32 évesen megyek keresztül ugyanezeken, amikor már azon is el kell gondolkodni, hogy ha záros határidőn belül nem jön egy herceg a fehér lovon, de legalább egy szamáron, akkor a gyerek már nem fog beleférni.
    De Te még 25 vagy, előtted a világ. Találni fogsz olyat, aki nem bánt, aki majd nem nehezíti meg a viselkedésével, hogy szeretni tudd.

    VálaszTörlés
  3. Off, de mégsem: teljesen szerelmes lettem ebbe a fekete macskàba:)

    VálaszTörlés
  4. Kitörölni a hozzászólást csúnya dolog...

    VálaszTörlés